Szuteréngerilla dala

2020.júl.30.
Írta: urbánugar komment

A mosónők korán halnak....

Mosási útmutató (balról jobbra)

1. Mérjük meg magunkat. Ha 5 kilónál nehezebbek vagyunk, ne mossunk.
2. Nyomjuk be az első gombot, közben hangosan ejtsük ki az "E" hangot.
3. Nyomjuk be a második gombot, és vágjuk ketté a mosógépet. Ehhez használhatunk lombfűrészt, húsvágó bárdot, fejszét.
4. Nyomjuk be a harmadik gombot, majd zuhanyozzunk le.
5. Ezt követően igyunk egy kisebb lavórnyi vizet.
6. Fél szemünkkel kacsintsunk rá a Whirlpool feliratra, ezzel egy időben hulahopp karikázzunk.
Itt jön az aprólékos rész. Kezdjük el tekergetni a tekerentyűt.
1. A stop gombról indulva, először fogyasszunk el egy articsókát.
2. Eresszünk a hordóból egy kanna bort, majd igyuk meg.
3. Ezt rögvest hányjuk vagy fossuk ki, a végtermék fölött többször lengessünk meg egy libatollat.
4. Rövid szünet után fogyasszunk el egy, az előzőnél nagyobb articsókát, majd rögvest egy harmadikat, ügyelve rá, hogy az már mindenképp rügyezzen a közepén.

5. Öltsünk magunkra egy fekete pólót és egy fehér vasalt inget, szigorúan gomboljuk be nyakig.
6. Együnk meg ismét egy articsókát újabb kanna borral.
7. Ha ez nem elég, igyunk rá még egy kannányit.
8. Annak érdekében, hogy ne hányjuk ki, lengessük meg újfent az előző libatollat, ha csak az bele nem esett korábban a hányadékba. Ha igen, vegyünk elő egy újat, és azt lengessük.
9. Tegyünk a fejünkre egy sötét kék turbánt.
10. A korábbi kis lavórba eresszünk vizet, ezt gyengéden lötyköljük egy darabig.
11. Ekkor tartsunk 5-10 percnyi szünetet, mondjunk el egy imát.
12. Ha ezzel végeztünk, vegyünk egy zuhanyt, közben fogyasszunk el egy brióst.
13. Ismét tartsunk 5-10 percnyi szünetet, és együnk meg egy kakaós csigát is.
14. Igyunk rá egy pohár vizet.
15. Fogyasszunk el még egy kakaós csigát, aztán rögvest egy brióst is.
16. Ha ezzel megvagyunk, megint csak hányjuk vagy fossuk ki az egészet,

Ezzel a munka dandárja meg is van. Ennek örömére kétszer hangosan ejtsük ki az "A" hangot", majd kiáltsuk hangosan: klassz! Jelezvén ezzel, mennyire boldogok vagyunk, hogy kis híján vége a procedúrának.
Ezt követően a két jobb oldali tekerentyűt kezdjük el csavargatni, amíg ki nem adja a megfelelő Grabovoj számot, közben nyissuk ki a csapot. Vagy zárjuk el. (szabadon választott) Eztán olvassuk fel hangosan az AWT 8855/ - 800 feliratot, biztos,ami biztos, hiszen újra hányni illetve fosni kell mennünk.
A vashiányosok végül nyalogassák kis ideig a rozsdás részét a gépnek.
Kész. Sok sikert!

Ha volna még egy percem helyrehozni...

Hogy mi jár még a fejemben? Nem az egyszer használatos műanyaggal van a nagy baj, meg hogy a marhák szétfingják a bolygót, a tevék meg fellefetyelik a vízkészletet. Addig vagyunk kurva nagy bajban, amíg ilyen küldetéstudatos kapitális pszichopaták, mint Kanyé West, ez a kurvára kibaszott nagy rap művész a cölöp nejével, aki abból él, hogy cölöp,..szóval, addig vagyunk bajban, míg ez a Kanyé gyerek valóra válthatja a fenyegetését, hogy ő lesz az USA elnöke, és akkor fogkrém- és dezodormentes övezetet csinál Ámerikábul. Ilyenkor úgy felszalad a szemöldököm, egészen konkrétan a tarkómig, mert naiv módon mindig asszem, hogy engem má nem lep meg semmi. És de sajnos, de...

..És most már nekem is küldetéstudatom van. Negyven éves koromig fingom nem vót, mi akarok lenni, ám akkor rájöttem, hogy kriminálpszichológus. Úgy voltam vele, hagyjuk a picsába, minek már a felhajtás. Most, hogy elmúltam ötven, pontosan tudom, hogy az álommunka számomra a mesterlövészet. Igen, az leszek. Grátisz, hobbiból kilövöldözök minden félkegyelműt. És kedves klímahisztérikusok! Ha úgy érzitek, hogy az segít, akkor egyesével leszedem az összes szarvasmarhát meg tevét is, csak hogy a Főd Annyának Főd Annya megmaradjék. Tudom ajánlani megtekintésre a "Történelemformáló éghajlat-változások" című remek dokumentumfilm-sorozatot a Viasat History-n. Pl megtudhatjátok, hogy lett a barnából jeges medve. Big deal. Majd most visszabarnul, bassza meg. Amúgy az nem zavar benneteket, hogy Afrikában, Indiában, stb, emberek milliói halnak éhen, szomjan, gyógyszer és orvosi ellátás híján egyébként könnyen gyógyítható betegségek tizedelik őket? Az nem zavar benneteket, hogy gyerekeket dolgoztatnak halálra gyémántbányákban, adnak el ezer számra szexrabszolgának, hogy teljes népcsoportokat irtanak ki más népek a hatalomért, a pénzért, a földterületért, az ásványi kincsekért, vagy csak úgy. Igazatok is van, fosni rájuk. Legjobb, ha őket is lelövöldözzük a gecibe, oszt levan a gond. És akkor lehet tovább picsogni a jeges medvék meg a pandák miatt. Egyéb óhaj, sóhaj, kérés, panasz, kívánság? Állok rendelkezésre, nekem már nincs veszítenivalóm. Addig szóljatok, amíg nagylelkűségi rohamom van!

 Azt is tudom, kit szedek le legelőször. Hát, téged, te négy diplomás, kéccer doktorált történész-politológus, értelmiségi bölcsész, egyetemi docens, a történelem tudományok kandidátusa, te, agyember, te! Hogy súlyos cukor-tűdő szívbeteg létedre két éves óvodásként rinyálsz a nápolyiért, mint egy hülye gyerek. Attól, mert kétszer lejöttél a lélegeztetőről, harmadszorra nem fogsz, te istenbarma. Az elmúlt húsz évben nyolcvanszor mentettem meg az életedet, harminc kilót fogytam melletted, és cafatokban lóg az összes idegszálam. Te gyogyós, túl művelt  óriáscsecsemő! Könyörögd vissza magad valamelyik előző nejedhez! Bármelyikhez! Tudnám javasolni pl Irina Sesztalovát, az első szerencsés befutót. Biztos tárt karokkal vár Moszkvában. Majd ő ad neked olyan nápolyit, hogy attól koldulsz. Az ukrán, vagy hansi-mansi, vagy mifaszom nemzetiségű egykori lafancod nem fog veled húsz évig szarakodni, elás bazmeg élve Csernobilba valamelyik beton szarkofág alá a picsába, oszt cső. De ha nem, én lőlek homlokon a távcsövessel, aztán bevonulok az IMEI-be tíz év kényszer-gyógykezelésre, alig várom, még a pszichopata gyilkosok között is jobb lesz. Legalább napi 2 óránál többet alhatok. De előtte még feldarabollak a húsvágó bárddal, barátom, kosárkákba raklak, oszt leúsztatlak a Dunán a Fekete Tengerig. És én leszek Lédererné. Hogy az aszfalt szakadt vóna be alattam, mikor először megláttalak! Most pedig megyek, oszt bebaszok, mint az állat. Ha találok valami lőrét a mosogató alatt. Te fasz!

Milyen volt meghalni, mondd..

"Csak egyszer lehetnék olyan bátor, hogy végre én is felmenjek arra a hegyre, ahonnan még a tévétornyot is látni, hogy azután rögtön elinduljak tovább, a két éve megálmodott, vagy elképzelt tóhoz, gázolva a tél után sem elrohadt avar hulladékában, csak egyszer mernék megállni a csupasz fák között, felnézni a kiüresedett égre, előkaparni a dzseki zsebéből a száraz zsemledarabkát, a savanyú cukrot, és közben beszélgetni a madarakkal, a halottakkal, akik mindig ott vannak mellettem. És elmondani mindent, hogy mi történt tegnap, hogy mit várok holnap és holnapután,, hogy milyen az idő, hogy itt mekkora a tavaszi sár, csak egyszer érkeznék meg oda, ahonnan már mindenki hazament, elment minden jármű, ahol nem tudom megnézni az időt, mert az órám régen megállt, csak egyszer álldogálnék egész éjszaka a bezárt buszpályaudvar előtt, és nem tenném fel magamnak azokat a furcsa és megválaszolhatatlan kérdéseket, hogy miért várakozom még mindig, és éppen itt, amikor már régen elindult az első, a hajnali busz valahová vissza, lefelé..."

"Most már nem segíthet az sem, ha mindörökre ott maradok, ahová éppen álltam, hiába, most már az sem segít, ha többé soha nem mozdulok innen el, nem nézek sehová, nem nyitom ki a szemem, már nem segíthet, ha nem beszélek, ha nem mondok ki egyetlen szót sem, ha csak arra gondolok, hogy nem akarok senkinek semmit elmondani, mert tökéletesen mindegy, hogy érti-e valaki, amiről nem beszélek, most már az sem segít, ha mindörökké, örökkön-örökké csak ott álldogálok a nagyszobában a hideg cserépkályha előtt, mindegy, hogy milyen tűz lángol és alszik ki, milyen csillagok robbannak szét a pillanat örökké tartó buborékában a kályha előtti kopott szőnyegen, az sem érdekes, milyen bátran sírom el magam a 25-30 évvel ezelőtti dolgokon, már nem segít, úgysem segíthet többé senki.

Milyen volt meghalni, mondd?"

(K.Z.emlékére) 

Kedves naplóm...

Ma délelőtt 11:09-kor belénk szállt egy markológép.
Szerencsére pont akkor fejeltem le a szélvédőt, mikor a több mázsás kerék épp bejött az ablakon, így csak a visszapillantó állt bele a vállamba.
A masina féklámpája, indexe valószínűleg korábban kezdték meg jól megérdemelt ebédidejüket.
E percben a mellettem ülő sofőr szerelmes évődésbe bonyolódott a tőlünk közvetlenül balra húzódó szalag korláttal, tekintve, hogy az akadályozta őt a gépjármű elhagyásában. Még egy kedves kis dalocskát is eltrillázott, ám erre sajnos már nem tudok visszaemlékezni, mivel az adrenalin fröccstől ültömben kihordtam egy infarktust meg egy sztrókot.
Miután a a szükséges intézkedés és papírmunka elvégeztetett, haza érkezvén magamhoz vettem déli nyugtatóimat egy bikaölő kávéval, melynek következtében kiújult a gyomorfekélyem.
Ezt követően ismét útra keltünk a korábban péppé zúzott, autónak látszó tárggyal, hogy házasságunkból származó egyetlen közös gyermekünket haza szállítsuk az általa rendszeresen látogatott tanintézményből.
Ám ekkor...jobb oldalról kis híján nekünk csattant egy kisbusz.
Tekintettel idegállapotomra, szívélyes, végtelenül kultúrált kézjelek használata mellett egyoldalú csevegésbe bocsátkoztam a fent említett gépjármű vezetőjével.
Ezt mondottam neki vala: Velem ne szarakodjál, kisgenyó, én ezt a sportot már nagy pályán játszom. Odébb pöcköllek, mint tornádó a juhakolt.
Majd tovább suhantunk a forgalomban.
Ezúton tudatom, hogy az új év számomra pompásan kezdődött, bizakodva nézek a jövőbe, hisz legközelebb már a 4-es villamost is lepattintom magamról.
Hasonló jókat minden kedves ismerősnek, barátnak!
Optimizmus, kitartás, erő, egészség!

ui.: Ne aggódj, kedves naplóm, kicsattanó testi-és lelki állapotban vagyok, remélem, a jobb karomat estére vissza tudom varrni.

Kélyhömpöly a BKV-n 3.

Bakker! Szabályozzák, milyen öltözékben jelenhetnek meg a BKV ellenőrök, nem rágózhatnak, nem dughatják zsebre a kezüket...nem inkább nyelvtanfolyamokat kellene nekik szervezni? Ma délután az Astoria metró aluljáróban 10 percig próbáltam elmagyarázni egy eltévedt kínai hölgynek, hogyan tud eljutni a népligeti busz- pályaudvarra. Eközben, az ellenőr, ott állt mellettünk a jegykiadó automatánál, időnként odaböffentett valamit magyarul a szerencsétlen, kétségbeesett áldozatnak, közben folyamatosan kocogtatta az automata képernyőjét. Mondtam neki, hogy mi is látjuk, hogy rá van írva, hogy érintsük meg a képernyőt, de sajnos a hölgynek merőben más a problémája. Az automatát tudja használni, ő ugyanis beszél angolul, úgyhogy nem kéne tovább azt a szart pöckölgetni, mer nem tudok gondolkozni, a nő meg mindjárt sírva fakad.
Ebből kifolyólag elfelejtettünk bérletet kicsiholni a masinából. Na, gondoltam, majd akkor a jegypénztárnál. Hát nem kellett volna. Felpaprikázott, hatalmi pozíciójának teljes tudatában lévő ötvenes szőke matróna fél mondat után letorkollt (köszöntem, bérletet kértem, szó belém fojtva), beleordít a mikrofonba: Ennél kicsit több információt! Bazmeg, szerinted, ha diák igazolványt dugdosok be a résen, akkor milyen bérletet szeretnék vajon? A gyerekem agya már a korábbi ellenőrtől mállani kezdett, ezért most csak tompán rám nézett, oszt aszonta: Mi van? Mi sem kellett több a mi pénztárosunknak...mindent hallok, elég hangosan közvetít a mikrofon, mi ez az undorító stílus, se köszönés, se semmi, és akkor még mi van? 
Hát mondom, má nehogy má be tessék szólni a gyerekemnek, magán ügyem, hogy milyen stílusban tanítom beszélni, egyébként sem mi kezdtünk kötözködni. A soha viszont nem látásra, drága asszonyom.
A lyányt úgy kellett odébb tolni, mer láttam, hogy mindjár akkorát durran az agya, mint ide Mekka. Már egy méternyivel arrább voltunk, mikor kiszaladt a száján pár keresetlen szó. Gondolta, ha már előre lebaszták a stílusa miatt, akkor hadd szóljon.
Szóval, az a helyzet, kedves BKV, hogy úgy egy az egyben, ahogy vagytok, elmehettek a tetves picsába!

(2015)

Levél a Kedveshez

Hát, itt vagyok, drága kicsi csillagbogárkutyám, kis Piktor, Te!

Ha tudnád, mióta készülök, hogy elmondjam szerelmem rejtett csillagrendszerét, meg hogy mi bántott hazafelé menet.

Itt az idő, jöjjön ki, aminek ki kell jönnie.

Tudod, én erőlködtem, tanúm rá az ég, hogy a szimpátia egyetlen halvány atomtöredékét kicsiholjam irántad magamból (mert hát mégis csak egy embernek látszó tárgy vagy te is), de még egy nyüvedt, fikarcnyi kvark sem jött össze.

Tudom, én vagyok gonosz, hisz ki az az elvetemült, aljas féreg ma ezen a világon, aki ne rajongana érted vakon. Az a beteges vízióm támadt, hogy talán nem én vagyok az egyetlen, aki nem (..érted?).

Ha van pár perced egy piti, halandó szimbolista trombitás nyöszörgéseit legalább kutyafuttában átolvasni, akkor alázatosan elrebegem, mi képezendi úgymond a problematika mikéntjét.

Nehéz helyzetbe hoztál minket, minden magyarok leggigászibb csodalénye. Te elmebajnokok igaz gyöngye.

Hirtelen dobtál minket a mély vízbe, midőn végtelen kegyelmed és bőkezűséged által ily sebesen begyűrűzött ide a Kánaán. (Itt jegyzem meg, hogy megvilágosodtam ám. Tudhattuk volna, mi balga nép, hogy te, és csakis te lehetsz Mózes és Józsué egyetlen méltó utóda, mitöbb, kettejük közös reinkarnációja, hisz neked ehhez nem kellett 40 év, csak nyóc. Ez az elmúltnyócév, tudod...)

A pozitív katarzis is nagy teher az ilyen apró porszemeknek, amik mi vagyunk a lábaid alatt (emlékeztetőül: az ókorban a zsidók mondották ezt vala az nagy fáraónak, midőn elibé járultak), szóval, hogy szavamat ne feledjem, nekem e pozitív katarzis hatalmas súlyától tegnap leszállott mindkét vesém, így most nagy valószínűséggel kis ideig a fajanszon fogok ücsörögni (úgyis ócsóbb lett a vízdíj), nehogy összevizeljem magam, miközben épp egyfolytában vezetem magamat visszafelé a munkának az világába. Hisz hamarosan, mint tudjuk, egyetlen munka nékül lézengő lumpen proletár (régebben KMK) nem lesz kies kis hazánkban, hisz tevékenyen járulsz hozzá ahhoz is, hogy ez a ritka faj mielőbb kipusztuljon itten, Mária Országában.

Ó, te szent ember! Minek nevezzelek?

Elmémet elhomályosítja a végtelen hála, de majd kiülök egy csillámló sziklafalra (rögvest, amint  a veséim visszaállanak rendeltetésük szerinti munkarendbe), s amint homlokod fényét villantja minden levél, egyszer csak, mint egy égő csipkebokor, úgy fog előttem lángolni a NÉV, mellyel téged illetni merészelhetlek.

Itt árulnám el azért azt a tényt, hogy te vagy az én titkos múzsám. Rólad zümmögök a szélben, érted leng, lobog lelkem lángolva a légben. (Ez utóbbi alliteráció volt, ha esetleg bokros teendőid közepette elfelejtkeztél volna ilyen mocskos, kultúrával kapcsolatba hozható fogalmakról.)

De nem szaporítom feleslegesen tovább a szót. Tudom, az időd drága. Ekkora órabérre nekem nem futja.

Elmondom, mi van, te Rudapitekusz. Te Seuso Kincsek Megmentője. Te Felcsuti Fekete Gyémánt. (Nemtom, rémlik-e, mit neveztek fekete gyémántnak a bányászok annak idején, mikor még volt nekik hol dolgozni.)

Ja, bocs! Dolgozni azt jelenti...tudod mit, ennek nézz utána te az értelmező szótárban.

Szóval az van, hogy a nép, az istenadta nép, ami még egyelőre oly boldog, mint a barom, egyszer lerugdal téged az általad méltatlanul bitorolt trónról. És akkor mész a seolba. Ott fog pörkölődni a vérvörös valagad, míg az univerzum tágul. Már pedig az tágulni fog az idők végezetéig (mert te így rendelkeztél), hacsak be nem üt az Armageddon. (Emlékeztetőül: Har Ha'Megido. Az a hegy, mely egyébként sajna nem a Kárpátoknak az tágas medencéjében található, ahol az egykoron elbukott angyalok egyszer csak váratlan hirtelenséggel visszatérnek, és elveszejtik a világot)

De addig is, míg ez elkövetkezend, vonujjá má vissza a svájci elme, gyógy és intézetedbe, ahol saját magadat szoktad időnként, sajnos nem elég gyakran, kiheverni! De ezúttal ki ne gyere!!!

Szivesen elkísérlek. Két gyógyszerosztás között majd piros pacsit játszunk. Csak én nem az enyves kezedet fogom püfölni, hanem azt a csökött búrádat, míg el nem feketedik. Legalább elhalványul végre az a lézer sugár, amit a degenerált toboz mirigyedből lövellsz felénk folyvást, te félkegyelmű.

Tudod, azt mondják, aki fél az esőtől, az mindentől fél. (Nemtom, ez most hogy jön ide, mert már elsorvasztottad az agyamat.) Az a helyzet, hogy ez egy ősi makabeus sámán rigmus, ma is ezt óbégatják a zsidók a Negevben, mikor égi áldásért rimánkodnak. De mindég csak az a kurva manna jön. Tavaly is hónak nézték, oszt behintették sóval még a helyét is. És mindez azért, mert hiába várják a megváltót, senki nem tájékoztatta őket, hogy hol kell keresni. Hát, persze, hogy itt. Tudtam, hogy tudod. Csak még ők nem tudják. Addig jó nekik.

Nos, tehát...

Tudnod kell, arany tündérmókusom, hogy amit az elmúlt néhány évben műveltél, az pusztítóbb volt minden pestisjárványnál, ami valaha is végig söpört a Földön. Kis mértékben fejlett országokban ezért már rég agyon vertek volna. Hatszor. Naponta. Vannak zugai a Földnek, ahol sokkal kevesebbért is ölnek. Na, oda menjél már légyszíves, de olyan kurva gyorsan, mint az El Nino.

Végezetül, engedd meg nekem, te tulok, hogy egy gyerekkori barátom kedvenc mondását idézzem: Marx hatyél mir. Lenyin szkazal, ucsityszja, ucsityszja, ucsityszja. (Ugye, még emlékszel? Bármennyire is próbálod feledni, hogy valaha beszélted ezt a nyelvet. Bár, gondolom, mostanában a latin betűk kivételével kizárólag rovás írást olvasol. Pedig ahogy a dolgaid állnak, jó lesz előkapni a pénzkupacok alól a Hadrovics-Gáldit, csak hogy a transzszibériai expresszen, útban Kolima felé, legalább egy pohár vizet tudjál majd kérni.)

Szóval, az utóbbi (segítek: tanulni, tanulni, tanulni) neked jócskán megadatott, ingyé, de te nem éltél ezzel a lehetőséggel. Elbasztad, mi meg szívunk.

Te is, csak te még nem világosodtál meg. Emese álma szálljon rád, te turulgané!

Epekedve várom, mit hoz a holnap, hogy mit bírtok még kipréselni a beteg elmétekből. Ennyi degenerált hülyéből a Kínai Nagy Falat újra lehetne építeni, oda elmennétek cölöpnek. Kétszer körbe érnétek a Földet.

Zárásképpen zümmögök neked egy régi kedves altató dalt...

"Hejj, te bunkócska, te drága! Hejj, te eleven fa gircses-görcsös áága, te dráága! Segíts most!"

Remélem, jól alszol.

Egy élmény volt hozzád beszélni.

Maradok örök híved...

Mikor az uram elment...

...gyógyszerért...

Történt hajdanán, hogy egy barátnőm megkért, hogy szerezzek ampullás algopyrint az egyik kutyájának, mert emlőgyulladása van. Mármint a kutyának. Na, mondom, Dr. T-nek, a zuramnak, úgyis mész inzulint felíratni, irassá mán fel azt is. Gyön haza, fogja a gyomrát, mondom, mijafasz vammá, ember? Aszongya, tiszta szerencse, hogy nem spirált kellett annak a dögnek szerezni, mer ezek ott helybe meg is itattak vele egy ampullás algopyrint. Hát, hogy-hogy? - kérdem én. Erre ő: Mert mondtam az orvosnak, hogy jaj, doktornő, minden este hétkor olyan iszonyú fejfájás tör rám, hogy az kibírhatatlan. És akkor az órájára nézett, pont hét óra volt, feltépte a gyógyszeres szekrény ajtaját, nekem rontott az ampullával és leöntötte a torkomon a löttyöt. Jaj, mingyá meghalok, úgy ég tőle a gyomrom!

..na ezért küldöm mindig őt recepteket íratni..

 

..láttam a boldogságot én..

Gyerekkoromban szerettem a savanyú cukrot. Ritkán volt rá pénzünk. Egyszer anyám elküldött a boltba kenyérért és tejért, és mivel maradt egy kevéske a 10 Ft-ból, nem tudtam ellenállni, vettem egy zacskóval. Otthon félve mutattam meg, hogy mire vetemedtem. Anyám dühös lett, mert nem ezt beszéltük meg, széttépte a zacskót, és beleszórta a tartalmát a szenesvödörbe.

Ma is látom azokat a csoda szép, félhold alakú, színes cukorkákat a fekete széndarabok között. Azon túl, hogy megalázva éreztem magam, sírni kezdtem, mert nagyon szerettem volna szép lassan, apránként, több napra beosztva elszopogatni a finom, édes, gyümölcsízű holdacskákat. Anyám azt mondta, ne bőgjek, hanem legközelebb azt vegyek, amire a pénzt adta, semmi mást.
Hát, "láttam a boldogságot én.."..de nem lehetett az enyém..

Már nem szeretem a savanyú cukrot. Megkeseredik az íze a számban. Mikor a gyerekem szeretne megvenni valami finomságot, mindig megjelenik a szenes vödör látványa a szemem előtt, és soha nem mondom, hogy nem veszem meg, fiam, mert akkor...inkább hallgatok, és szó nélkül beleteszem a kosárba.

Legyen tánc!

- A kurva anyátokat! Hát nem lehet tőletek még csendben megdögleni se! - morogta maga elé dühösen Géza, a lecsúszott irodalomtanár, majd a másik oldalára fordult, s a fejére húzta izzadságfoltos, elnyűtt párnáját, hogy ne hallja a hangosan dübörgő tuc-tuc zenét a másodikról. - Kulturálatlan állatok! - nyögte még fájdalmasan, s bárhogy erőlködött, nem sikerült elaludnia. Az egykor tiszteletnek örvendő, megbecsült gimnáziumi tanár jelenleg közmunkásként tengette szerény életét.  - Inkább takarodnátok melózni. Én vagyok az egyetlen, aki dolgozik ebben a rohadt putriban. Bezzeg a bulizás az megy. Meg a drog. Meg a pia. - hőbörgött tovább szakadt pokróca alatt. Gyomra nagyot kordult. Ma se vacsorázott. 

Álmatlanul átvergődte az éjszakát, majd hajnalban lekászálódott rozzant, nyikorgó hencseréről. Odafent még mindig szólt a zene. A pokolba kívánta az egész társaságot. Lehuppant a hokedlira, kezében egy hatalmas pléh bögre keserű kávéval. Lassan elszürcsölte, s próbált magához térni. Cukorral jobban esett volna, de már az sem volt a kredencben. Azt remélte, legalább a gyötrő fejfájás enyhül tőle valamelyest. Majdnem megborotválkozott, de aztán úgy döntött, leszarja. Már rég nem a katedra várta reggelenként, hanem az utcaseprés. Kilépett kutyaólnyi szuterénjából, s lassan botorkált a sötétben a kapu felé. - Jó reggelt, papa! - rikkantott utána a második emeleti gangról egy fiatal lány, kezében spangli. Jókora füstfelhőket eregetett a belső udvarra. Hadd jusson másnak is a jóból. - Nem kér egyet? - kérdezte még, mivel Géza nem reagált a köszönésre. - Nem élek vele. - mondta ő, és hátra se nézett. - Te is inkább olvasnál, te szerencsétlen. - dünnyögte nyűgösen, mikor kiért a ház előtti járdára. A házmester épp a kukákat rángatta vissza a kapualjba.  - Kinyírjuk őket, Gézám? - bökte oda neki. - Egyszer biztos. - felelte ő bosszúsan, majd lassan elslattyogott, hogy felvegye a munkát.

Pontosabban a láthatósági mellényt, a seprűt meg a lapátot, amivel aztán kotorhatta össze-fele egész nap a kutyaszart, a szétdobált csikkeket, a törött borosüveg-szilánkokat meg az összegyűrt sörös dobozok tömkelegét. Egy-két használt óvszer és fecskendő is jutott minden lapátra. Elhaladt a pékség mellett, ahol az eladólány minden reggel adott neki egy tegnapi száraz brióst. Cserébe kiürítette a kukáját. Nem volt nagy fizetség, de valami végre került a gyomrába az üres kávé mellé. Leült a lépcsőre, s lassan elrágcsálta. Két dülöngélő ifjú kacsázott el előtte, az egyikük a még parázsló csikkjét pont Géza lába mellé pöckölte. - Szedd fel, te paraszt! - kiáltott utána, de az erősen illuminált egyed rá se hederített. Szemben a hajléktalanszállóról épp terelték kifelé az aznap éjjel ott alvókat. Tömött szatyrokkal, megtört, roggyant testüket vonszolva nekivágtak a város utcáinak. Géza elmorzsolt egy halk fohászt, hálát adva sorsának, hogy ő még nincs közöttük. Egyelőre. - De ami késik, nem múlik. - gondolta, s fáradtan feltápászkodott, hogy folytassa lélekemelőnek egyáltalán nem nevezhető munkáját. Versidézetek jártak közben a fejében, csak úgy asszociált szabadon egyikről a másikra. A lelkének jól esett, bár tudta, soha többet nem fog már irodalmat tanítani senkinek. 

A sarkon túli kis templomban delet kongattak, ez egyúttal azt is jelentette, hogy számára beköszöntött a fájront. Megivott a sarki bodegásnál egy feketét, leadta pekvancait a telephelyen, majd leszegett fejjel hazaindult. Az járt a fejében, hogyan tudná elkerülni, hogy több ezer kötetes könyvtárát el kelljen adnia. Bár alig tudott tőlük moccanni a lakásban, meg a pince is tele volt velük, mégis foggal-körömmel ragaszkodott a gyűjteményhez. Ez volt az utolsó szalmaszál, ami még egykori kulturált, civilizáltnak mondható életéhez kötötte. De sajnos, baromira kellett a pénz, amit kaphatott volna érte. Hazaérve főzött valami zacskós levest, majd kihasználva a néhány órás délutáni csendet, próbált aludni egy keveset. Már épp az igazak álma következett volna, mikor el kezdett remegni alatta az ágy, amint a másodikon ezer decibellel útjára indult a szokásos esti őrület. Kábultan ébredt, kezdett belebolondulni a kialvatlanságba. Ücsörgött egy darabig az ágy szélén, próbálta leküzdeni a gyilkos indulatot, ami fojtogatta. Aztán hirtelen felpattant, s dühösen felordított.

- Hát, egy lószart! - Úgy döntött, felhagy a további küzdelemmel, és szabadjára engedi az évek óta visszafojtott őrjönghetnékjét. Felhorgadt benne a bosszúvágy is. Nem vesződött a piperészkedéssel, öltözéssel, feltépte a bejárati ajtót, átcsörtetett a belső udvaron, s püfölni kezdte a házmester ablakát. Az meg csak bámult értetlenül Gézára az üvegen át. - Itt az idő! - kiáltotta ekkor Géza, s szélesen hadonászva ösztökélte a másikat, hogy másszon már elő a vackáról. - Hozd a cuccot! - utasította, mikor az végre ablakot nyitott. Dezső, a házmesterek gyöngye, magához vette egyetlen atyai örökségét, melyet féltve őrizgetett hosszú évtizedek óta, a karikás ostorát. Hortobágyi gyerek volt, jól bánt a szerszámmal. Elindultak a másodikra, hogy rendet vágjanak végre a téboly tanyáján.

Géza nemes egyszerűséggel, lelki finomságát meghazudtolva, berúgta az amúgy is szétesőfélben lévő bejárati ajtót, s az kis híján tokostul kifordult a helyéről. Előre engedte Dezsőt, aki élvezettel csavargatta karjára az  ostort, majd fenyegetően végig nézett a hirtelen elnémuló társaságon. - Szép esténk van. Nem de? - próbálta túlkiabálni az üvöltő zenét. - Sorakozó! - rivallt rájuk erélyesen. Ők meg csak bámultak némán, tátott szájjal, s nem tudták eldönteni, hogy mindez valóban megtörténik, vagy kollektív vizionálás tényállása forog fenn. - Azt mondtam, sorakozó! - kiáltotta Dezső, s a nyomaték kedvéért meglengette az ostort, leverve ezzel néhány piás üveget, teli hamutartót az asztalról, no meg a múlt századból ott maradt antik feszületet a falról. - Ne kíméld őket! - biztatta Géza, majd a szoba közepére rángatta egymás mellé sorban a részeg, bekábítózott ifjúságot. - Hát, akkor adj rá még egy kis hangerőt, Gézám! - szólt Dezső elégedetten, Géza meg maximumra tekerte a zenét. - Na, most táncoljatok, drágaságaim! - ordított fel a házmester, s karikás ostorával veszettül csapkodni kezdte a halálra rémült fiatalok lábszárát, bokáját, meg ahol épp érte őket. Az egyiket pont nyakszirten találta, ő sikítva lehanyatlott a parkettára. Úgy elkapta a hév a mi Dezsőnket, hogy össze-vissza csapkodott a szűk szobában, így mindenféle tárgyak repkedtek a levegőben. Cipők, borosüvegek, fecskendők, csikkek. Egy ezeréves fapapucs éppen homlokon vágta valamelyik meglepett áldozatát. Géza próbált fedezéket találni magának, mielőtt a fagyi visszanyal. Dezső egy óvatlan pillanatban egyetlen csapással lesöpört mindent az asztalról, többek közt egy fél zacskónyi kokaint, s a fehér por hódaraként kezdett szállingózni a légben, halványan csillogva a lenyugvó Nap utolsó sugarainak fényében, ami még búcsúzóul bekacsintott az ablakon. Annak is jutott belőle, aki soha életében még csak kipróbálni sem akarta a cuccot.

S ekkor kezdetét vette a lassú, réveteg kerengés, mint valami rituális szertartás, melynek résztvevői transzba esve próbálnak ráhangolódni az univerzum minden apró rezdülésére. Dezső a sarokba vágta karikás ostorát, végleg megsemmisítve ezzel egy felettébb giccses padlóvázát, majd vidáman felrikkantott. Kisvártatva ropni kezdett egy rég elfeledett verbunkost, cseppet sem zavartatva magát a ténytől, hogy épp a "Napfény járja át a szívem újra, csak egy szál bikinit hoztam el az útra" kezdetű örökzöld sláger üvöltött éppen. A hangerő oly fülsiketítő volt, hogy egyikük sem hallotta az udvaron őrjöngő lakók hangos hőbörgését, meg a szirénázó rendőrautókat. A fiatalok sorra dőltek ki erre-arra, s mikor a járőrök berontottak a lakásba, már csak Géza és Dezső volt talpon, épp egy kalotaszegi csárdást lejtettek összekapaszkodva a "We are the champoins" refrénjére. Körülöttük eszméletlenül fetrengő, hangosan horkoló testek hevertek szerteszét, és átláthatatlan káosz. A rendőrök pár pillanatra meghökkentek, majd napirendre térve a látottak felett, hívták a mentőszolgálatot. A gangon sorakozva várták a felmentő sereget, tekintve, hogy odabent még mindig tele volt a légtér a szálló fehér porral. 

Az elhullott ifjúságot egytől-egyig kórházba szállították. A két bosszúállót nagy nehezen betuszkolták az egyik járőrkocsi hátsó ülésére, Géza még ekkor is az "Akácos út" kezdetű nótát óbégatta bárgyú vigyorral az arcán. Dezső hőzöngve hepciáskodott, hogy minden körülmények között követeli vissza a karikás ostorát. - Csituljanak már, az ég szerelmére! - üvöltött rájuk a sofőr, s legszívesebben azonnali hatállyal lepuffantotta volna őket. Bekapcsolta a szirénát, hogy mihamarabb leadhassa mindkettőt a gyűjtőbe. 

Aztán rájuk zárták a fogda ajtaját. - Két vén hülye. - morogta az ügyeletes tiszt álmosan. - De legalább nekik volt egy jó estéjük. - fűzte még hozzá nagyot ásítva, majd visszament szunyókálni az irodájába.

Az úgy volt... (nem így, ahogy a képen...)

Szóval az volt, hogy anyósom reggel tízkor felhívott, hogy azonnal rohanjak, mert kurva szarul van. Hát, azonnal rohantam. Szokás szerint pizsamában, mint mindig, ha sürgős. Még mondtam az uramnak, hogy küldje a mentőket, hátha előbb odaérnek, mint én. Először is buszjegyet kellett szereznem, és naná, hogy az automata nem vette be az ezresemet, hiába rugdostam, meg küldözgettem el a kurva anyjába. Végül kártyával sikerült kierőszakolnom belőle egy tömbjegyet, vagy jegytömböt, vagy mi a retket. Mire kinyomtatta és megszülte mind a tízet, öregedtem három évet. Kicsit furcsán néztek az emberek, hogy egy pizsamás elmebajos vénasszony tíz perce ordibál az ótomatával, de nem volt időm nekem erre, kérem. 

Nagy nehezen felrongyoltam Gazdagrétre, a mentősök már ott voltak, meg a sógorom. Volt vagy negyven fok a hatodik emeleti panelban, szerencsére sikerült egyből beszorulnom a fürdőszobába, így időnként tudtam pacskolni magamra némi hideg vizet, mielőtt elhullanék. Anyósomat nem tudtuk meggyőzni, hogy menjünk a sürgősségire, így a két fiatal medikus, vagy hogy híják ezeket mostanában, megpróbált bekötni neki egy infúziót, tekintve, hogy reggel hányt, meg gondolom, nem is ivott eleget. Egy óra alatt odáig jutottak, hogy szétpukkantották az összes eret a két kézfején, infúziót bekötni nem sikerült. Na, mondom, jó, szerintem vonuljunk valamennyien bé mosmá a Tétényibe, mielőtt mind itt döglünk meg. Közben a sofőr a szeme sarkából engem figyelt, s mosolyogva próbálta visszatartani a röhögést. Kérdem tőle, mi olyan vicces. A pizsamám, vagy a frizurám? Aszongya, mindkettő. Na,mondom, legalább magát sikerült megnevettetnem. Mit csináljak, ezt dobta mára a gép.

Elindultunk végre, én a mentőben anyósommal, sógorom járgánnyal utánunk. Hatszor jártuk körbe a kerületet, mert ugye, minden fel van bontva, lezárva, körülkerítve. Odaérünk, mentők hosszú sora a bejáratnál. A sürgősségin köpetnyi hely nincs, páran a padlón ücsörögtek. Másfél-két óra múlva bejutottunk a vizsgálóba. Vérvétel, anyám kínja, stb. De végre legalább az infúzió bent volt, mielőtt elvitte volna anyósomat a szomjhalál meg a kiszáradás. Leültettek minket valami elszeparált, félreeső lukba, szét is ültem a derekamat azon a kibaszott vas padon. Elkacsáztam a büfébe, hogy vegyek egy melegszenyót anyósomnak, megyek vissza, ott jajgat egy fiatalember mellettünk az ágyon. Orvul odadobták, amíg távol voltam. Gondoltam, valaki majd csak ránéz idővel, de nem. Kérdem tőle, mi a baj. Aszongya, fáj a feje, rázza a hideg, szarul van. Megfogtam a homlokát, hát tüzelt, mint a sparhelt. Próbáltam a tömegben találni egy nővért, de ahányan annyiféle köpenyben és egyenruhában. Akkor leszarom, elkapom az első takarítót, aki szembejön. 

Végül egy virágmintás hölgy kegyeskedett megmérni a srác lázát, hát, nem vót az kevesebb negyven foknál. Nővérke kényelmesen, nyugodtan elvonult, majd ismét kurvára nem történt semmi. Kérdezem a fiút, mikor evett utoljára, aszongya, reggel ötkor, mikor elindult Taksonyból az áruval. Utána elment Tátra, Dunaharasztiba, majd végül a pesti rakparton annyira rosszul lett a légkondi nélküli verdájában, hogy inkább félreállt, mert nem akarta a folyóban végezni. Hát, mondom, ez über fasza így délután kettő körül, gondoltam, hozok neki enni-inni. Naná, hogy nem volt apróm. A pénzváltó nagy nehezen bekapta az ezrest, így sikerült az automatából kicsikarnom egy ásványvizet meg egy csokit. Megetettem, megitattam, azóta se nézett rá a kutya se. Minden áron ki akarta fizetni a cuccot, hát, mondom, először is nem turkálok a táskájában, másodszor meg babonás vagyok. Különben sem fogadhatom el, mer micve vót. Meg naiv módon még mindig hiszek benne, hogy azt kapod, amit adsz. (Amúgy egy lófaszt, de mindegy.) Közben látom, hogy egyre szarabbul van, szólt, hogy zsibbadnak a végtagjai. Mondom neki, nyugi, ez csak a pánik. Mivel kapkodva veszi a levegőt, hyperventillál, ezért zsibbad mindene. Próbáltam megnyugtatni, mondom, számoljunk együtt, hogy ritmusra vegye a levegőt, de már túl volt azon a ponton, hogy ezt uralni tudta volna. Nem volt nálam zacskó se, hogy abba lélegezen.

Megint becsörtettem a tömegbe, hátha felbukkan valami nővérszerű alak. Az első rózsaszín köpenyesnek, aki szembe jött, megragadtam a csuklóját, oszt húztam magam után. Mondom neki, kéne csinálni valamit a fiatalemberrel, mert egyrészt negyven fokos láza van, másrészt meg görcsben fetreng már egy ideje. - Na, jó, de mitől görcsöl? - kérdi ő. - Hát, nézze kedvesem! Amint látja, erősen zihál, mert pánikol. Emiatt a kelleténél több széndioxid hagyja el a szervezetét, ezért tetániás rohama van. Nem részletezem én ezt most, csak annyit, hogy a tetániás roham utolsó fázisában a kedves beteg légző izma is görcsbe rándul, így kisvártatva megfullad. De úgy érzem, ez már szinte mindegy, mert a magas láztól mindjárt kisül az agya, tehát így is, úgy is meghal. - Aszongya a csaj a srácnak, menjen ki a függöny mögötti asztalhoz, kap lázcsillapítót. Ekkor már felröhögtem. - Maga szerint lábra tud állni? - Erre megsértődött és kivonult..Öt perc múlva beállított végre egy infúzióval, beletöltött egy algopirynt. Aszongya, mi legyen a görccsel. Mondom neki, calcium kéne, de nagyon gyorsan. És az a szép az egészben, hogy orvost nem is hívott, hogy az leellenőrizze, mi a szitu, és kiadja az ukázt. Hozott egy calciumot. Tehát, simán bekamuzhattam volna az egészet, és simán kinyírhattuk volna a szerencsétlent anélkül, hogy valaha is kiderül, én voltam a felbujtó. 

Anyósom közben békésen üldögélt a padon, lassan lefolyt nála is az infúzió, evett, ivott, megpisiltettem. Érdeklődök a pultnál, hogy valami írásos elbocsátó szép üzenetet mikorra várhatunk, közölték, hogy még vagy 2-3 óra biztos lesz, mire elkészül. Így aztán anyósom úgy döntött, hogy taxival hazatélahol, mert a töke tele van. Magára hagytuk a fiatalembert, láttam, hogy már úgy néz ki, megmarad. Ekkor azt gondoltam, pössentek én is egyet, mert hazáig nem bírom ki, de a női budi előtt kilométeres sor állt. - Na jó, leszarom! - kiáltottam, s feltéptem a férfi wc ajtaját, mielőtt magam alá vizeltem volna. Itt jegyezném meg, hogy arra mért nem jött még rá senki, hogy női wc-ből több kellene? Nekünk ugyanis nem annyi a történet,hogy kidobjuk a brét, hugyozunk, oszt cső. Levetkőzni, pisilni, megtörölközni, felöltözni. Legalább háromszor annyi időt vesz igénybe. Na, mindegy, ez már csak hangyányi mellékszál a történetben.

Hazakísértem anyósomat,megpróbáltam nyugalomba helyezni, de ő életre-halálra nekiállt a reggel összehányt szőnyegét kimosni a fürdőkádban. Este hat volt, kezdtem én is szédülni már, mert még nem ettem semmit. Bennem volt reggel négy óta hat kávé meg három xanax. Gondoltam, megindulok a busz felé, amíg még tudok járni. Reméltem, hogy anyósom nem ájul bele a fürdőkádba, mert nem bírtam meggyőzni, hogy hagyja már azt a kurva szőnyeget a picsába másnapig. Aztán hazaértem, csipegettem némi sült krumplit, oszt eldőltem, mint a lisztes zsák.

Egy jó tanácsom van mindenki számára. Ezeket a dógokat úgy kell csinálni, ahogy a férjem, vér profi módon. Ő mindig hajnalban kezd haldokolni, így általában mi vagyunk az első fecskék a sürgősségin. Tehát, barátaim, ha életben akartok maradni, a rosszulléteket szigorúan reggel 2 é 5 közöttre tessék időzíteni. Éljen a magyar egészségügy!

süti beállítások módosítása