A méla macska némán, bosszúálló tekintettel ücsörgött a hatalmas fikusz tövében. Most valahogy nem nagyon volt kedve a leveleket rágcsálni, mint máskor. Álcázni próbálta magát nagy igyekezettel, hiszen arra készült orvul, hogy pillanatnyilag még alvó gazdáját ismét halálra rémíti, amikor az majd felébred. A pasas egyelőre még kitartóan horkolt az ágyban.

- Akkor én most idevizelek a virág alá. - gondolta bosszúsan a macska. Ám hamar letett a tervéről, hiszen ezt korábban már eljátszotta éppen elégszer. Ő is unta kissé, és most nem igazán volt hozzá kedve. Azon töprengett, hogy most éppen mivel tudná alaposan felbosszantani kétlábú lakótársát. Szemei démonian világítottak a kora reggeli halvány fényben, amiből nem sok szűrődött be az aprócska szuterénablakon.

Türelmesen várakozott. Ráért. Nagyon. Nem volt semmi dolga. Ahogy máskor sem.

Ám a pasas ekkor a másik oldalára fordult. A macska résen volt, s a pillanatnyi helyzetet gyorsan kihasználva, nyávogott egy roppant fájdalmasat, mintegy magát sajnáltatva, de reakció még mindig nem érkezett a drámai hangú megnyilvánulásra. Dühösen lekuporodott hát a szobanövény tövében, megnyalta kackiás bajuszát, s kaján vigyorral az arcán komótosan csócsálni kezdte az egyre megtépázottabb fikusz egyik kiálló vastag gyökerét. Majd hirtelen újra kővé dermedt, mint egy szfinx. Merev tekintettel szuggerálta tovább gazdáját, hátha az végre magához tér. De ő békésen aludt tovább, nem sejtve, mit forral ellene megint a galád macska.

A jószág ekkor lassú, alapos tisztálkodásba kezdett lomhán, s tovább szövögette gonosz tervét. Majd hirtelen felnézett, mintha isteni szikra gyúlt volna furmányos elméjében.

Csendesen lehuppant a szőnyegre, s puha, párnás talpacskáin óvatos, halk léptekkel, mint egy jól képzett gerilla támadás előtt, odaosont a tévéhez. Elrugaszkodott a padlóról, s kecses mozdulattal felugrott a készülék tetejére, majd szoborrá merevedve ücsörgött egy ideig a porcelán váza mellett, melyben száraz virágok álltak csokor gyanánt már évek óta. Sötét volt még a szuterénban. Ez most is neki kedvezett. Szemei ijesztően világítottak a gyéren beszűrődő reggeli napfényben. Dühösen meglengette a farkát. Egyszer. Kétszer. Végül harmadszorra sikerült eltalálnia a vázát, s az csörömpölve zuhant a padlóra, darabjaira hullva szerteszét.

A pasas riadtan ült fel ágyában, a rémülettől kiverte a víz. Vaksin meresztgette a szemeit a félhomályban egy darabig, mire ráeszmélt, hogy mi ugrasztotta ki a paplan alól.  - Te dög! Már megint kezded? - dörmögte mérgesen, s a párnát a jószág felé dobta, aki rutinosan elugrott előle. Sértődötten felnyivákolt, majd gumiembereket megszégyenítő hajlékonysággal kipréselte magát a résnyire nyitott bukóablakon.

- Vissza ne gyere! - kiáltott utána idegileg megviselt gazdája mérgesen dohogva.

Ám, mikor történt olyan a világtörténelemben, hogy egy macska szót fogadott volna az embernek... Ugye, hogy soha.

Kint várakozott türelmesen az ablak melletti járdán heverészve lustán, azt leste sóváran, mikor jön el ismét a megfelelő alkalom egy jó kis emberbosszantó szórakozásra.

Később aztán a pasas épp a reggelire szánt rántottáját sütögette a tűzhelyen. Ám ekkor hirtelen egy fekete szőrgombóc repült át a szobán egyenesen a hátán landolva. A váratlan támadástól megriadva nagyot rántott a serpenyőn, s ettől a forró olaj legott végig ömlött csupasz lába szárán. Fájdalmában felüvöltött, s lerázta magáról a tíz karommal kapaszkodó állatot. Próbálta hideg vízzel hűsíteni a megégett testrészt, de az csak annál jobban sajgott.

A macska eztán elégedett arckifejezéssel visszatelepedett a fikusz tövébe, mint aki jól végezte dolgát.

- Kértem szépen, hogy adj enni, nem? - morogta maga elé végszó gyanánt, majd újra nekiállt tisztálkodni lusta, komótos mozdulatokkal, hogy lemossa magáról az akció porát, s arcán a legártatlanabb kifejezéssel, szinte tökéletesen beleolvadt a szobanövénybe. De mivel ismét unta magát, mint mindig, és aludni sem volt kedve még, halványan körvonalazódni kezdett a fejében következő galád tette. Bár tudta, hogy előbb azért még vissza kell édesgetnie magához a gazdáját.

- Nem baj. Én tudok várni. – gondolta kajánul, s kényelmesen elvackolta magát egy időre a fikusz tövében.