Késésben volt. Hetek óta figyelte azt a bizonyos bankfiókot a munkaügyi hivatallal szemben az utca túloldalán. Tudta, hogy zárás előtt egy órával már csak néhány kósza ügyfél téved be a dolgait intézni. Összeszűkült a gyomra a rettegéstől, valójában baromira nem akarta megtenni azt, amire készült, s amire a kétségbeesés késztette. Imádkozott, hogy minél kevesebben legyenek mikor odaér, mert senkiben nem akart kárt tenni. Már mindent kitervelt jó előre, de biztos volt benne, hogy amilyen peches, semmi nem úgy fog elsülni, ahogy kéne.

Odaért a kereszteződéshez, ahol át kellett volna vergődnie, hogy aztán minél észrevétlenebbül besunnyoghasson a bankba. Döbbenten észlelte, hogy a jelzőlámpák nem működnek. Gyomra gombostűfejnyire szűkült az idegtől. - Bakker! Kezdődik. - nyögte dühösen. Valami azt súgta, hogy inkább haza kéne ballagni, de túl akart lenni az egészen. Eleget halogatta a dolgot, sürgősen pénzhez kell jutnia mielőtt heteken belül utcára kerül az évek óta halmozódó lakbérhátralék miatt. Fájdalmas sóhaj szakadt fel gombóccá gyűrődött torkából. Csak állt ott, mint egy szerencsétlen hülye,és próbálta összeszedni magát. Bepánikolt. Toporgott egyik lábáról a másikra, és az embereket figyelte, akik a zebránál kezdtek gyülekezni az út két oldalán. Idegesen az órájára nézett. Tudta, hogy szorít az idő.

Az autók veszettül dudáltak, egymásba torlódtak kanyarodás közben. Szétszakadt már a feje a zajtól. Pár vakmerőbb gyalogos futva átszlalomozott a kocsik között. Ő nem merte megkockáztatni. Néhányan kis híján fellökték rohantukban. Egyre dühösebb lett. Már épp nekiveselkedett, hogy végre elinduljon ő is, mikor a szemben lévő járdaszigeten megjelent egy roppant vidám óvodás csoport, kettesével, kézen fogva, hosszú, tömött sorban. Penetráns káromkodás hagyta el ajkát, bár próbálta minél kevésbé felhívni magára a figyelmet. Tudta, hogy mire ezek átcsámpáznak az úton, lemegy a nap, a bank meg bezár. Egy kósza macska rohangált össze-vissza az orra előtt, egy busz épp hogy ki nem lapította. A tömegben ekkor hirtelen észrevette az egyik szomszédját. Behúzta a nyakát és elfordult, remélve, hogy nem ismerik fel. Ám az idős hölgy kedvesen odaintett neki. - Jó estét, Lalikám! - majd tovább botorkált nyikorgó kerekű bevásárló táskájával. Lajos majdnem agyvérzést kapott. Tudta, hogy biztos a lebukás, de most már nincs visszaút.

És ekkor csoda történt. A jelzőlámpák újra működésbe léptek, eleinte csak folyamatos sárga villogással. - Gyerünk már! Gyerünk már! - szűrte fogai közt türelmetlenül Lajos. Végre zöldre váltott a lámpa, szabaddá vált az út. Ám a zebra közepén botladozva látta, hogy a bank bejárata előtti rács szép lassan lefelé ereszkedik. - Elkéstem! - nyögte kétségbe esve. Loholt lihegve, de hiába. Dühösen rávert öklével a vasrácsra, kézfejéből kiserkent a vér, majd leült a bank elé a járdára, és halkan sírdogálni kezdett. A kimerültség, a stressz hamarosan megtették hatásukat. Félóra múlva Lali elnyúlt a betonon, s csendesen szuszogva az igazak álmát aludta. Senki rá sem hederített, átléptek rajta,mint egy szemétkupacon.

Arra eszmélt, hogy a vak sötétben egy erősen sminkelt idősebb nő bámul bele az arcába. Halálra rémült és megpróbált felülni, de nem tudott. Ekkor vette észre, hogy kezei oda vannak bilincselve a rácshoz. Biztos volt benne, hogy csak rémálom ez az egész. De tévedett. - Helló, kicsim, kialudtad magad? - kérdezte nyájasan, cigitől rekedt hangon a kissé ledérül öltözött nőszemély. - Mit akar? - nyögte Lajos rettegve. - Amit te, szivi. Úgy fogok játszani a testeden, mint Fischer Annie a Bösendorferen. - búgta csábosan az eléggé lelakott éjjeli pillangó, majd kedvesen megpaskolta Lajos arcát. - Nincs pénzem! És különben is,hagyjon békén, haza akarok menni! - nyekegte Lali megszeppenve. - Nincs? Majd letörleszted, kicsim. De tudod, mit? Most az egyszer grátisz lesz. Elvégre nekem is jár egy kis szórakozás egy átdolgozott, kemény éjszaka után. - Lajos ajkát ekkor egy velőt rázó ordítás hagyta el. - Neeeeeeeeeeeeeeeeeeeeem!!!!!!!! - s oly sokáig kitartotta  a hangot, hogy az oxigénhiánytól nyomban el is ájult.

Már pitymallott, mikor legközelebb kinyitotta véreres, csipától összeragadt szemeit. Kisebb csődület állt körülötte, ő meg csak feküdt ott kikötözve pőrén, lecsupaszítva, szégyentelenül. És ezen már sírni sem tudott. Ekkor fordult be a sarkon két rendőr járőr szokásos hajnali körútjukat kezdve. - Höhh! Itt járt a Spett Mari. - bökte oldalba egyik a másikat, mikor meglátták Lajost a járdán fetrengve, majd mindketten otrombán felröhögtek. Egyikük leguggolt a nyomorult mellé, hogy kikérdezze. - Tudja, mi történt magával? - De Lajos csak halkan azt rebegte - Segítség... - Óhajt esetleg feljelentést tenni, Uram? - Nem óhajtok feljelentést tenni, hagyjanak megdögleni a francba! - üvöltötte immár teli torokból a pórul járt áldozat. - Csituljon, ember! Mindjárt itt a mentő magáért. - Lajos szorosan lezárta szemeit, érezte, hogy megöli a szégyen.

- Na oszoljanak,emberek, nincs itt semmi látnivaló! - kezdte odébb terelgetni a népet a másik rendőr. Örökkévalóságnak tűnt, mire megérkezett végre a mentő. Lajost bedobták, mint egy lisztes zsákot, majd szép lassan elporoszkáltak vele a napfelkeltébe. - Én nem tudom, ez a Spett Mari honnan szerzi ezt a rengeteg bilincset, de ezt is megtartom. - Egész szép kis gyűjteményed van már otthon. - Így csevegett kedélyesen a röpke incidenst könnyedén feldolgozva a két járőr, majd eltűntek a következő sarkon befordulva.

Lajos lakhatási gondjai minden esetre kisvártatva megoldódtak. Az őt ért trauma hatására elméje megbomlott, így elhelyezték őt egy pszichiátriai elfekvőben.