Gyerekkoromban szerettem a savanyú cukrot. Ritkán volt rá pénzünk. Egyszer anyám elküldött a boltba kenyérért és tejért, és mivel maradt egy kevéske a 10 Ft-ból, nem tudtam ellenállni, vettem egy zacskóval. Otthon félve mutattam meg, hogy mire vetemedtem. Anyám dühös lett, mert nem ezt beszéltük meg, széttépte a zacskót, és beleszórta a tartalmát a szenesvödörbe.

Ma is látom azokat a csoda szép, félhold alakú, színes cukorkákat a fekete széndarabok között. Azon túl, hogy megalázva éreztem magam, sírni kezdtem, mert nagyon szerettem volna szép lassan, apránként, több napra beosztva elszopogatni a finom, édes, gyümölcsízű holdacskákat. Anyám azt mondta, ne bőgjek, hanem legközelebb azt vegyek, amire a pénzt adta, semmi mást.
Hát, "láttam a boldogságot én.."..de nem lehetett az enyém..

Már nem szeretem a savanyú cukrot. Megkeseredik az íze a számban. Mikor a gyerekem szeretne megvenni valami finomságot, mindig megjelenik a szenes vödör látványa a szemem előtt, és soha nem mondom, hogy nem veszem meg, fiam, mert akkor...inkább hallgatok, és szó nélkül beleteszem a kosárba.