- A kurva anyátokat! Hát nem lehet tőletek még csendben megdögleni se! - morogta maga elé dühösen Géza, a lecsúszott irodalomtanár, majd a másik oldalára fordult, s a fejére húzta izzadságfoltos, elnyűtt párnáját, hogy ne hallja a hangosan dübörgő tuc-tuc zenét a másodikról. - Kulturálatlan állatok! - nyögte még fájdalmasan, s bárhogy erőlködött, nem sikerült elaludnia. Az egykor tiszteletnek örvendő, megbecsült gimnáziumi tanár jelenleg közmunkásként tengette szerény életét.  - Inkább takarodnátok melózni. Én vagyok az egyetlen, aki dolgozik ebben a rohadt putriban. Bezzeg a bulizás az megy. Meg a drog. Meg a pia. - hőbörgött tovább szakadt pokróca alatt. Gyomra nagyot kordult. Ma se vacsorázott. 

Álmatlanul átvergődte az éjszakát, majd hajnalban lekászálódott rozzant, nyikorgó hencseréről. Odafent még mindig szólt a zene. A pokolba kívánta az egész társaságot. Lehuppant a hokedlira, kezében egy hatalmas pléh bögre keserű kávéval. Lassan elszürcsölte, s próbált magához térni. Cukorral jobban esett volna, de már az sem volt a kredencben. Azt remélte, legalább a gyötrő fejfájás enyhül tőle valamelyest. Majdnem megborotválkozott, de aztán úgy döntött, leszarja. Már rég nem a katedra várta reggelenként, hanem az utcaseprés. Kilépett kutyaólnyi szuterénjából, s lassan botorkált a sötétben a kapu felé. - Jó reggelt, papa! - rikkantott utána a második emeleti gangról egy fiatal lány, kezében spangli. Jókora füstfelhőket eregetett a belső udvarra. Hadd jusson másnak is a jóból. - Nem kér egyet? - kérdezte még, mivel Géza nem reagált a köszönésre. - Nem élek vele. - mondta ő, és hátra se nézett. - Te is inkább olvasnál, te szerencsétlen. - dünnyögte nyűgösen, mikor kiért a ház előtti járdára. A házmester épp a kukákat rángatta vissza a kapualjba.  - Kinyírjuk őket, Gézám? - bökte oda neki. - Egyszer biztos. - felelte ő bosszúsan, majd lassan elslattyogott, hogy felvegye a munkát.

Pontosabban a láthatósági mellényt, a seprűt meg a lapátot, amivel aztán kotorhatta össze-fele egész nap a kutyaszart, a szétdobált csikkeket, a törött borosüveg-szilánkokat meg az összegyűrt sörös dobozok tömkelegét. Egy-két használt óvszer és fecskendő is jutott minden lapátra. Elhaladt a pékség mellett, ahol az eladólány minden reggel adott neki egy tegnapi száraz brióst. Cserébe kiürítette a kukáját. Nem volt nagy fizetség, de valami végre került a gyomrába az üres kávé mellé. Leült a lépcsőre, s lassan elrágcsálta. Két dülöngélő ifjú kacsázott el előtte, az egyikük a még parázsló csikkjét pont Géza lába mellé pöckölte. - Szedd fel, te paraszt! - kiáltott utána, de az erősen illuminált egyed rá se hederített. Szemben a hajléktalanszállóról épp terelték kifelé az aznap éjjel ott alvókat. Tömött szatyrokkal, megtört, roggyant testüket vonszolva nekivágtak a város utcáinak. Géza elmorzsolt egy halk fohászt, hálát adva sorsának, hogy ő még nincs közöttük. Egyelőre. - De ami késik, nem múlik. - gondolta, s fáradtan feltápászkodott, hogy folytassa lélekemelőnek egyáltalán nem nevezhető munkáját. Versidézetek jártak közben a fejében, csak úgy asszociált szabadon egyikről a másikra. A lelkének jól esett, bár tudta, soha többet nem fog már irodalmat tanítani senkinek. 

A sarkon túli kis templomban delet kongattak, ez egyúttal azt is jelentette, hogy számára beköszöntött a fájront. Megivott a sarki bodegásnál egy feketét, leadta pekvancait a telephelyen, majd leszegett fejjel hazaindult. Az járt a fejében, hogyan tudná elkerülni, hogy több ezer kötetes könyvtárát el kelljen adnia. Bár alig tudott tőlük moccanni a lakásban, meg a pince is tele volt velük, mégis foggal-körömmel ragaszkodott a gyűjteményhez. Ez volt az utolsó szalmaszál, ami még egykori kulturált, civilizáltnak mondható életéhez kötötte. De sajnos, baromira kellett a pénz, amit kaphatott volna érte. Hazaérve főzött valami zacskós levest, majd kihasználva a néhány órás délutáni csendet, próbált aludni egy keveset. Már épp az igazak álma következett volna, mikor el kezdett remegni alatta az ágy, amint a másodikon ezer decibellel útjára indult a szokásos esti őrület. Kábultan ébredt, kezdett belebolondulni a kialvatlanságba. Ücsörgött egy darabig az ágy szélén, próbálta leküzdeni a gyilkos indulatot, ami fojtogatta. Aztán hirtelen felpattant, s dühösen felordított.

- Hát, egy lószart! - Úgy döntött, felhagy a további küzdelemmel, és szabadjára engedi az évek óta visszafojtott őrjönghetnékjét. Felhorgadt benne a bosszúvágy is. Nem vesződött a piperészkedéssel, öltözéssel, feltépte a bejárati ajtót, átcsörtetett a belső udvaron, s püfölni kezdte a házmester ablakát. Az meg csak bámult értetlenül Gézára az üvegen át. - Itt az idő! - kiáltotta ekkor Géza, s szélesen hadonászva ösztökélte a másikat, hogy másszon már elő a vackáról. - Hozd a cuccot! - utasította, mikor az végre ablakot nyitott. Dezső, a házmesterek gyöngye, magához vette egyetlen atyai örökségét, melyet féltve őrizgetett hosszú évtizedek óta, a karikás ostorát. Hortobágyi gyerek volt, jól bánt a szerszámmal. Elindultak a másodikra, hogy rendet vágjanak végre a téboly tanyáján.

Géza nemes egyszerűséggel, lelki finomságát meghazudtolva, berúgta az amúgy is szétesőfélben lévő bejárati ajtót, s az kis híján tokostul kifordult a helyéről. Előre engedte Dezsőt, aki élvezettel csavargatta karjára az  ostort, majd fenyegetően végig nézett a hirtelen elnémuló társaságon. - Szép esténk van. Nem de? - próbálta túlkiabálni az üvöltő zenét. - Sorakozó! - rivallt rájuk erélyesen. Ők meg csak bámultak némán, tátott szájjal, s nem tudták eldönteni, hogy mindez valóban megtörténik, vagy kollektív vizionálás tényállása forog fenn. - Azt mondtam, sorakozó! - kiáltotta Dezső, s a nyomaték kedvéért meglengette az ostort, leverve ezzel néhány piás üveget, teli hamutartót az asztalról, no meg a múlt századból ott maradt antik feszületet a falról. - Ne kíméld őket! - biztatta Géza, majd a szoba közepére rángatta egymás mellé sorban a részeg, bekábítózott ifjúságot. - Hát, akkor adj rá még egy kis hangerőt, Gézám! - szólt Dezső elégedetten, Géza meg maximumra tekerte a zenét. - Na, most táncoljatok, drágaságaim! - ordított fel a házmester, s karikás ostorával veszettül csapkodni kezdte a halálra rémült fiatalok lábszárát, bokáját, meg ahol épp érte őket. Az egyiket pont nyakszirten találta, ő sikítva lehanyatlott a parkettára. Úgy elkapta a hév a mi Dezsőnket, hogy össze-vissza csapkodott a szűk szobában, így mindenféle tárgyak repkedtek a levegőben. Cipők, borosüvegek, fecskendők, csikkek. Egy ezeréves fapapucs éppen homlokon vágta valamelyik meglepett áldozatát. Géza próbált fedezéket találni magának, mielőtt a fagyi visszanyal. Dezső egy óvatlan pillanatban egyetlen csapással lesöpört mindent az asztalról, többek közt egy fél zacskónyi kokaint, s a fehér por hódaraként kezdett szállingózni a légben, halványan csillogva a lenyugvó Nap utolsó sugarainak fényében, ami még búcsúzóul bekacsintott az ablakon. Annak is jutott belőle, aki soha életében még csak kipróbálni sem akarta a cuccot.

S ekkor kezdetét vette a lassú, réveteg kerengés, mint valami rituális szertartás, melynek résztvevői transzba esve próbálnak ráhangolódni az univerzum minden apró rezdülésére. Dezső a sarokba vágta karikás ostorát, végleg megsemmisítve ezzel egy felettébb giccses padlóvázát, majd vidáman felrikkantott. Kisvártatva ropni kezdett egy rég elfeledett verbunkost, cseppet sem zavartatva magát a ténytől, hogy épp a "Napfény járja át a szívem újra, csak egy szál bikinit hoztam el az útra" kezdetű örökzöld sláger üvöltött éppen. A hangerő oly fülsiketítő volt, hogy egyikük sem hallotta az udvaron őrjöngő lakók hangos hőbörgését, meg a szirénázó rendőrautókat. A fiatalok sorra dőltek ki erre-arra, s mikor a járőrök berontottak a lakásba, már csak Géza és Dezső volt talpon, épp egy kalotaszegi csárdást lejtettek összekapaszkodva a "We are the champoins" refrénjére. Körülöttük eszméletlenül fetrengő, hangosan horkoló testek hevertek szerteszét, és átláthatatlan káosz. A rendőrök pár pillanatra meghökkentek, majd napirendre térve a látottak felett, hívták a mentőszolgálatot. A gangon sorakozva várták a felmentő sereget, tekintve, hogy odabent még mindig tele volt a légtér a szálló fehér porral. 

Az elhullott ifjúságot egytől-egyig kórházba szállították. A két bosszúállót nagy nehezen betuszkolták az egyik járőrkocsi hátsó ülésére, Géza még ekkor is az "Akácos út" kezdetű nótát óbégatta bárgyú vigyorral az arcán. Dezső hőzöngve hepciáskodott, hogy minden körülmények között követeli vissza a karikás ostorát. - Csituljanak már, az ég szerelmére! - üvöltött rájuk a sofőr, s legszívesebben azonnali hatállyal lepuffantotta volna őket. Bekapcsolta a szirénát, hogy mihamarabb leadhassa mindkettőt a gyűjtőbe. 

Aztán rájuk zárták a fogda ajtaját. - Két vén hülye. - morogta az ügyeletes tiszt álmosan. - De legalább nekik volt egy jó estéjük. - fűzte még hozzá nagyot ásítva, majd visszament szunyókálni az irodájába.

Szóval az volt, hogy anyósom reggel tízkor felhívott, hogy azonnal rohanjak, mert kurva szarul van. Hát, azonnal rohantam. Szokás szerint pizsamában, mint mindig, ha sürgős. Még mondtam az uramnak, hogy küldje a mentőket, hátha előbb odaérnek, mint én. Először is buszjegyet kellett szereznem, és naná, hogy az automata nem vette be az ezresemet, hiába rugdostam, meg küldözgettem el a kurva anyjába. Végül kártyával sikerült kierőszakolnom belőle egy tömbjegyet, vagy jegytömböt, vagy mi a retket. Mire kinyomtatta és megszülte mind a tízet, öregedtem három évet. Kicsit furcsán néztek az emberek, hogy egy pizsamás elmebajos vénasszony tíz perce ordibál az ótomatával, de nem volt időm nekem erre, kérem. 

Nagy nehezen felrongyoltam Gazdagrétre, a mentősök már ott voltak, meg a sógorom. Volt vagy negyven fok a hatodik emeleti panelban, szerencsére sikerült egyből beszorulnom a fürdőszobába, így időnként tudtam pacskolni magamra némi hideg vizet, mielőtt elhullanék. Anyósomat nem tudtuk meggyőzni, hogy menjünk a sürgősségire, így a két fiatal medikus, vagy hogy híják ezeket mostanában, megpróbált bekötni neki egy infúziót, tekintve, hogy reggel hányt, meg gondolom, nem is ivott eleget. Egy óra alatt odáig jutottak, hogy szétpukkantották az összes eret a két kézfején, infúziót bekötni nem sikerült. Na, mondom, jó, szerintem vonuljunk valamennyien bé mosmá a Tétényibe, mielőtt mind itt döglünk meg. Közben a sofőr a szeme sarkából engem figyelt, s mosolyogva próbálta visszatartani a röhögést. Kérdem tőle, mi olyan vicces. A pizsamám, vagy a frizurám? Aszongya, mindkettő. Na,mondom, legalább magát sikerült megnevettetnem. Mit csináljak, ezt dobta mára a gép.

Elindultunk végre, én a mentőben anyósommal, sógorom járgánnyal utánunk. Hatszor jártuk körbe a kerületet, mert ugye, minden fel van bontva, lezárva, körülkerítve. Odaérünk, mentők hosszú sora a bejáratnál. A sürgősségin köpetnyi hely nincs, páran a padlón ücsörögtek. Másfél-két óra múlva bejutottunk a vizsgálóba. Vérvétel, anyám kínja, stb. De végre legalább az infúzió bent volt, mielőtt elvitte volna anyósomat a szomjhalál meg a kiszáradás. Leültettek minket valami elszeparált, félreeső lukba, szét is ültem a derekamat azon a kibaszott vas padon. Elkacsáztam a büfébe, hogy vegyek egy melegszenyót anyósomnak, megyek vissza, ott jajgat egy fiatalember mellettünk az ágyon. Orvul odadobták, amíg távol voltam. Gondoltam, valaki majd csak ránéz idővel, de nem. Kérdem tőle, mi a baj. Aszongya, fáj a feje, rázza a hideg, szarul van. Megfogtam a homlokát, hát tüzelt, mint a sparhelt. Próbáltam a tömegben találni egy nővért, de ahányan annyiféle köpenyben és egyenruhában. Akkor leszarom, elkapom az első takarítót, aki szembejön. 

Végül egy virágmintás hölgy kegyeskedett megmérni a srác lázát, hát, nem vót az kevesebb negyven foknál. Nővérke kényelmesen, nyugodtan elvonult, majd ismét kurvára nem történt semmi. Kérdezem a fiút, mikor evett utoljára, aszongya, reggel ötkor, mikor elindult Taksonyból az áruval. Utána elment Tátra, Dunaharasztiba, majd végül a pesti rakparton annyira rosszul lett a légkondi nélküli verdájában, hogy inkább félreállt, mert nem akarta a folyóban végezni. Hát, mondom, ez über fasza így délután kettő körül, gondoltam, hozok neki enni-inni. Naná, hogy nem volt apróm. A pénzváltó nagy nehezen bekapta az ezrest, így sikerült az automatából kicsikarnom egy ásványvizet meg egy csokit. Megetettem, megitattam, azóta se nézett rá a kutya se. Minden áron ki akarta fizetni a cuccot, hát, mondom, először is nem turkálok a táskájában, másodszor meg babonás vagyok. Különben sem fogadhatom el, mer micve vót. Meg naiv módon még mindig hiszek benne, hogy azt kapod, amit adsz. (Amúgy egy lófaszt, de mindegy.) Közben látom, hogy egyre szarabbul van, szólt, hogy zsibbadnak a végtagjai. Mondom neki, nyugi, ez csak a pánik. Mivel kapkodva veszi a levegőt, hyperventillál, ezért zsibbad mindene. Próbáltam megnyugtatni, mondom, számoljunk együtt, hogy ritmusra vegye a levegőt, de már túl volt azon a ponton, hogy ezt uralni tudta volna. Nem volt nálam zacskó se, hogy abba lélegezen.

Megint becsörtettem a tömegbe, hátha felbukkan valami nővérszerű alak. Az első rózsaszín köpenyesnek, aki szembe jött, megragadtam a csuklóját, oszt húztam magam után. Mondom neki, kéne csinálni valamit a fiatalemberrel, mert egyrészt negyven fokos láza van, másrészt meg görcsben fetreng már egy ideje. - Na, jó, de mitől görcsöl? - kérdi ő. - Hát, nézze kedvesem! Amint látja, erősen zihál, mert pánikol. Emiatt a kelleténél több széndioxid hagyja el a szervezetét, ezért tetániás rohama van. Nem részletezem én ezt most, csak annyit, hogy a tetániás roham utolsó fázisában a kedves beteg légző izma is görcsbe rándul, így kisvártatva megfullad. De úgy érzem, ez már szinte mindegy, mert a magas láztól mindjárt kisül az agya, tehát így is, úgy is meghal. - Aszongya a csaj a srácnak, menjen ki a függöny mögötti asztalhoz, kap lázcsillapítót. Ekkor már felröhögtem. - Maga szerint lábra tud állni? - Erre megsértődött és kivonult..Öt perc múlva beállított végre egy infúzióval, beletöltött egy algopirynt. Aszongya, mi legyen a görccsel. Mondom neki, calcium kéne, de nagyon gyorsan. És az a szép az egészben, hogy orvost nem is hívott, hogy az leellenőrizze, mi a szitu, és kiadja az ukázt. Hozott egy calciumot. Tehát, simán bekamuzhattam volna az egészet, és simán kinyírhattuk volna a szerencsétlent anélkül, hogy valaha is kiderül, én voltam a felbujtó. 

Anyósom közben békésen üldögélt a padon, lassan lefolyt nála is az infúzió, evett, ivott, megpisiltettem. Érdeklődök a pultnál, hogy valami írásos elbocsátó szép üzenetet mikorra várhatunk, közölték, hogy még vagy 2-3 óra biztos lesz, mire elkészül. Így aztán anyósom úgy döntött, hogy taxival hazatélahol, mert a töke tele van. Magára hagytuk a fiatalembert, láttam, hogy már úgy néz ki, megmarad. Ekkor azt gondoltam, pössentek én is egyet, mert hazáig nem bírom ki, de a női budi előtt kilométeres sor állt. - Na jó, leszarom! - kiáltottam, s feltéptem a férfi wc ajtaját, mielőtt magam alá vizeltem volna. Itt jegyezném meg, hogy arra mért nem jött még rá senki, hogy női wc-ből több kellene? Nekünk ugyanis nem annyi a történet,hogy kidobjuk a brét, hugyozunk, oszt cső. Levetkőzni, pisilni, megtörölközni, felöltözni. Legalább háromszor annyi időt vesz igénybe. Na, mindegy, ez már csak hangyányi mellékszál a történetben.

Hazakísértem anyósomat,megpróbáltam nyugalomba helyezni, de ő életre-halálra nekiállt a reggel összehányt szőnyegét kimosni a fürdőkádban. Este hat volt, kezdtem én is szédülni már, mert még nem ettem semmit. Bennem volt reggel négy óta hat kávé meg három xanax. Gondoltam, megindulok a busz felé, amíg még tudok járni. Reméltem, hogy anyósom nem ájul bele a fürdőkádba, mert nem bírtam meggyőzni, hogy hagyja már azt a kurva szőnyeget a picsába másnapig. Aztán hazaértem, csipegettem némi sült krumplit, oszt eldőltem, mint a lisztes zsák.

Egy jó tanácsom van mindenki számára. Ezeket a dógokat úgy kell csinálni, ahogy a férjem, vér profi módon. Ő mindig hajnalban kezd haldokolni, így általában mi vagyunk az első fecskék a sürgősségin. Tehát, barátaim, ha életben akartok maradni, a rosszulléteket szigorúan reggel 2 é 5 közöttre tessék időzíteni. Éljen a magyar egészségügy!