Egykedvűen haladt a tömegben előre. Néha durván nekiütközött némelyik szembejövő. Nem figyelt rájuk.Gondolatai másfelé jártak. Párszor megbotlott a járdaszegélyben, ahogy próbálta kikerülni a körülötte sietőket. Forró volt az aszfalt, még a cipőtalpán keresztül is érezte a meleget. Felszállt egy buszra. Nem tudta melyikre, nem nézte a számot. Nem is nagyon érdekelte. Csak menni akart, bárhová, céltalanul. Az első hirtelen fékezésnél egy kövér nő ráesett. De most ezt sem bánta. Bambán bámult ki az ablakon. A lerobbant házakat nézte. Lehangoló látvány volt.

Pár megálló múlva hirtelen ötlettől vezérelve leugrott a járműről az utolsó pillanatban. Ismeretlen helyen találta magát. Kicsit megijedt, de a busz már csörömpölve haladt tovább, gyomrában az embertömeggel. Körülnézett. Két galamb harcolt egymással egy darab kenyérért mellette a járdán. Mulatságosnak vélte, ám amint tovább haladt a tekintete, észrevett egy pénztárcát a pad alatt. Lehajolt, hogy kihalássza, s a mozdulattól a galambok odébb rebbentek riadtan. Felemelte a tárcát. Elég vaskos volt, jóféle bőrholmi. Nem olyasvalakié, aki a környéken lakik. Megszagolta. Kellemes parfüm illat áradt belőle. Bár bűntudatot érzett, de kinyitotta. Tudni akarta, kié. Ahogy sejtette, pénz nem volt benne, csak némi apró, igazolvány, pár papír fecni. - Vajon hogy kerülhetett ide? - töprengett. Nyilván a belvárosban lopta valaki, majd itt dobta el, miután kiszedte belőle az értékesebb dolgokat. Elhatározta, hogy mindenképp visszajuttatja a tulajdonosának. Úgysincs semmi dolga, mióta munkanélküli, otthon lenni meg nem szeretett. Mióta elveszítette korábbi jól működő egzisztenciáját, lakása egyre lerobbantabb lett, a drágább holmikat már rég eladta. Az áramot a múlt héten kötötték ki. Mit is csinálhatott volna otthon. Meló után kajtatni ma nem volt kedve. Belefáradt a hónapok óta tartó teljes sikertelenségbe.

A legkézenfekvőbb az lett volna, ha egyenesen a rendőrségre viszi, de valamiért inkább személyesen akarta átadni. Nem a jutalom reményében, csak mert jó feladatnak tűnt aznap délutánra. Megnézte a pénztárca tulajdonosának lakcímét. Nem volt ismerős. Csak a kerület számának alapján tudta, hogy valami elit környék lehet. Még egyszer megnézte az igazolványt, és rájött, hogy a név, ami rajta állt, végig kísérte a gyerekkorát. De persze, elég átlagos, gyakori név. Ez nyilván valaki más. Hogy is válhatott volna tehetős ember abból a csóró srácból, akivel együtt rúgták a bőrt a flaszteren minden nap suli után. Na, mindegy. Kell e egy térkép, hogy ha valahogy visszajut a városba, megtalálja az utcát, ahol az illető lakik. 

Felszállt a visszafelé induló buszra, szerencsére most nem voltak sokan. Leült egy szakadt ülésre. A belső zsebébe csúsztatta a tárcát. Bár melege volt, nem akarta levenni a zakóját, félt, hogy az kicsúszik belőle. Unottan nézett kifelé, mikor meglátott egy kávézót. Remek. Majd ott megnézi az interneten, hogyan jut el a címre. Jobb, mint a térkép. A következő megállóban leugrott a buszról, s visszabandukolt a kávézóhoz. Bátortalanul benyitott. Ritkán járt ilyen helyekre. Kevesen voltak, a pultos lány unottan piszkálta a körmét. Egy pillanatra felnézett, s kedvesen rámosolygott. Ő csak biccentett köszönésképpen, s leült egy sarokba, ahol talált egy szabad gépet. A pultos lány segítőkészen bekapcsolta, s megkérdezte, mit kér. Csak egy ásványvizet akart. Kávét már ivott eleget. Jól esett a jéghideg ital. Lassan kortyolgatta, amíg megkereste az utcát, ahová mennie kellett. Kicsit még ücsörgött a légkondicionált helyiségben, majd kilépett az utcára. Hirtelen arcába csapott a kinti forró levegő.

Először villamosra akart szállni, de aztán úgy döntött, inkább gyalog teszi meg az utat odáig a szinte kibírhatatlan hőség ellenére. Semmi kedvet nem érzett ahhoz, hogy a zsúfolt járművön zötykölődjön ismét a nyakába ziháló utastársak közé beszorulva. Abból mára épp elege volt. Levette a nyakkendőjét, s kigombolta nyakán az inget. Kicsit lihegett az erőltetett meneteléstől, s rátört megint a kínzó szomjúság. Talált egy szökőkutat egy útba eső parkban, s megmártotta benne kezeit. Locsolt némi vizet az arcára, majd ivott egy keveset. Rövid időre megpihent az árnyékban egy padon. Gyengének érezte magát, még nem evett aznap semmit. Lehunyta szemeit pár percre, s élén képek cikáztak fejében a gyerekkorából. Ritkán gondolt vissza azokra az időkre. Az anyja korán meghalt rákban, alkoholista apja pedig nem erőltette meg magát, hogy szülői szerepét betöltse. A környékbeli srácokkal csapatba verődve céltalanul járták az utcákat tanítás után, vagy fociztak a téren. Később aztán kicsit könnyebb lett, volt lehetősége tanulni, jó munkát szerezni, kellemes életet biztosítani magának.

Aprót sóhajtott, majd felállt, hogy tovább induljon. Kicsit megszédült, és nem érzett már sok kedvet a gyalogláshoz. De valamiért muszáj volt odamennie. Szétnézett, s megkönnyebbülve nyugtázta, hogy már egész közel jár a végcélhoz. Kis idő múlva egy szépen kivitelezett kovácsolt vas kapu előtt ácsorgott. Olyan volt a ház, mint egy erőd. Nem volt biztos benne, hogy be mer csengetni. De aztán összeszedte magát. Vissza kéne venni a nyakkendőt és a zakót, gondolta, úgy mégis csak elegánsabb. Majd elvetette az ötletet. Végül is mindegy. Becsöngetett. Kellemes Mozart melódia szólalt meg, majd kisvártatva halkan zúgott a kapu és kinyílt. Meglepetésére kérdés nélkül beengedték. Felkaptatott a hosszú lépcsőn a bejáratig, ami rögtön kis is nyílt. Talán épp vártak valakit. Persze nyilván valaki mást. Egy joviális, kissé kopaszodó, pocakos férfi állt az ajtóban, egykorú lehetett vele. Tudta, hogy ismeri őt. Egy pillanatra megörült, hogy találkozik régi barátjával, de aztán látta, hogy a másik nem ismerte fel őt.

Illedelmesen bemutatkozott, s röviden elmondta, miért jött. Elővette a tárcát, hogy máris átadja. Nem akart bemenni. De a férfi nyájasan betessékelte. Zavartan toporgott a fényűzően berendezett előszobában. Kellemes hűvös volt, ment a légkondicionáló. A szalon felől halk zongoraszó szűrődött felé. Talán a gyerek gyakorol, gondolta, és már bánta, hogy személyesen hozta ide a tárcát. Beljebb menni végképp nem akart a szívélyes invitálás ellenére sem, de a felkínált ásványvizet elfogadta. Egy fél percig még zavartan álltak egymással szemben a férfival, majd halkan elköszönt, és távozott a birtokról. Kellemetlen érzés tolult a torkába, valamiért úgy érezte, nagyon nem kellett volna idejönnie. Lassan baktatott lefelé az úton. Még utoljára átfutott az agyán, hogy talán megkérhette volna a férfit, hogy segítsen neki munkát találni. Aztán már csak a hatalmas csattanást hallotta, majd végleg kihunyt benne az eszmélet utolsó szikrája. Egy luxus terepjáró gázolta halálra, de mintha mi sem történt volna, tovább is hajtott nyomban.

Ott feküdt az úton, fejéből széles csíkban folyt a vér az aszfaltra, vörösre festve átizzadt fehér ingét. Lassan hűlt ki a teste a nyári hőségben, bár a kora este hűvös lehelete már körül lengte mozdulatlan, merev tetemét. Az úton nem járt senki. Mintha kihalt volna a városrész e csendes késő délutánon. Reggel lett, mire felfedezte valaki a testet. Soha nem derült ki, hogy ki ütötte el. Túl fiatal volt még ahhoz, hogy meghaljon. Talán lett volna idő még, hogy az élete jobbra forduljon. De a sors útjai kifürkészhetetlenek... 

A Körtéren tébláboltam, zsebemben egy rakás recepttel, amit félórája gyűjtöttem be a pszichiáteremtől. Bolyongtam tanácstalanul, tudtam, hogy még két másik rendelőbe is el kéne jutnom, hogy az uramnak gyógyszereket írassak fel, csak nem tudtam, melyik irányba induljak. Az egyik villamosmegállóban ott cövekelt két délceg járőr karba tett kézzel, gyanakodva engem figyeltek. 

Az egyik hanyagul magához intett, hát, gondoltam, talán nem akar bekasztlizni. Aszongya, igazoljam magam, ha már így összefutottunk. Keresem veszettül a papírjaimat, de csak a pénztárcám meg a kulcscsomóm volt a zsebemben. Karjaimat tárogatva közöltem, sajna nincsenek nálam az irataim. Az alacsony köpcös ekkor elégedetten közölte, akkor bizony fogda. Még az hiányzik mára, mint kecskének a kés, gondoltam, aztán hirtelen beugrott, hogy a pénztárcámban ott van az izraeli személyim. Megkönnyebbülten nyújtottam át, de ekkor szabadult el az őrület.

Nézi, nézi, forgatja, majd megkérdi, ez milyen nyelven van. Hát, mondom, ember, ott van a borítóján, hogy State of Israel. Tehát akkor milyen nyelven lehet vajon. Kis idő múlva közölte, hogy neki ez kínai, úgyhogy nem fogjuk tudni megoldani a problémát. - Ó, semmi gond, felhívjuk a férjemet, ő hivatásos fordító és tolmács, van neki pecsétje is, szépen idejön, lefordítja írásba foglalva, oszt mindenki mehet, amerre lát. - Nem-nem, semmiképp, mert mi van ha összejátszunk, oszt akkor nem úgy van az, ahogy van. -  Na, viszont tudja igazolni, hogy a neje vagyok, oszt akkor nem kell elhurcolniuk a Markó utcába. - Azt bizonyítani is kell. - Nézze uram, nem hordom magammal a házassági anyakönyvi kivonatunkat, ellenben az izraeli személyimben van egy héber nyelvű házasságlevél, az uram azt is lefordítja, oszt pikk-pakk megvagyunk. Na? - Nem Ez semmiképp sem hivatalos. 

Ekkor előrántottam a zsebemből a receptjeimet. Mondom neki, nincs itt baj, most jövök a pszichiátriáról, a recepteken szerepel a nevem meg a címem, oszt haladjunk má. A magas fiatal rendőr már nagyon ment volna tovább, meg hát szeretett volna röhögni, csak még sem akart. Na,kis köpcös kézbe veszi a recepthalmot, a kupac tetején voltak a férjeméi. Nézi-nézi, olvasgatja, aszongya, maga ez a Dr. Trapper Töhötöm? Kicsit elbizonytalanodtam hirtelen. - Maga szerint a Töhötöm az női név? - kérdeztem egyre idegesebben. Már én se tudtam, sírjak vagy röhögjek. Majd mondtam neki, hogy az enyémek alul vannak. - Na jó-jó, de honnan tudjam, hogy tényleg úgy hívják, mint ami ide van írva. - Van nálam bankkártya, azon is ott a nevem. - Azt akár lophatta is.- nézett rám szúrós tekintettel. - Nézze, tudom, hogy hihetetlen, de nem szokásom bankkártyákat lopkodni.

Kezdtem feladni. A másik rendőr csendben felnyüszített. Gondoltam, segítek még egy picit. - Drága biztos úr! Ha kinyitja az izraeli igazolványt, látni fogja, hogy a héber feliratok között, alatt, fölött, valahol ott lesz a nevem latin betűkkel is, már csak az ilyen esetekre való felkészülés okán is. - Ühümm, ühümm, valóban, a név így már stimmel a recepteken lévővel. - Megkönnyebbültem, végre megoldottuk a rejtélyt. De nem.

Volt még egy súlyos problémája. - Tudja hölgyem, az a gond, hogy semmiképp nem fogadhatjuk el a receptjeit, ugyanis nincs rajtuk fénykép. - Ekkor már én is halkan felnyüszítettem. Majd a magasabbik vállon verte a töpszlit, oszt rábődült kétségbeesetten: Na menjünk mosmá innen a picsába, bazmeg! - Még kitéptem a köpcös kezéből a recepteket meg a személyit, aztán lassan elballagtak a sínek mellett. Búcsúzóul azért még intettem nekik. Kicsit féltem, hogy esetleg lábon lövik magukat az idegtől, netán egymást. De titkon bíztam benne, hogy csak leszerelnek a rendőrség kötelékéből.

Eljön egyszer az a pillanat is, mikor reggel fél hatkor a megállóban egy részeg skót kér tőled egy cigit, aztán meggyújtja, majd felszáll vele a villamosra. Mondod neki párszor, hogy sokba fog ez fájni, ha jön egy ellenőr, ám erre közli veled büszkén, hogy ő egy hiró, és vállalja a következményeket. Majd hadonászás közben leveri a szemüvegét, s azon frissiben rátipor. Eztán még legalább hatszor rád esik, és elmeséli, miért is rúgott be ezen a szép hajnalon, mint a disznó. Aztán mikor leszállsz, kezet csókol búcsúzóul, mert ő dzsentlmen is egyben mintegy, s még utánad bődül, hogy hol van a legközelebbi kocsma. Szóval, ez a pillanat megfizethetetlen. Minden másra ott a Master Card.