-  Egy senki vagy! Érted? Egy nagy büdös senki! – üvöltötte az elmúlt pár évben egyre lecsúszottabb, egyre  elveszettebb, dúlt külsejű asszony a szuterénablakból a távozó férfi után, majd úgy bevágta az ablakot, hogy beleremegett a belső udvar. A lichthofban felrebbentek a galambok. Néhány lakó kicsoszogott a gangra, hogy utánanézzen, mi folyik megint a földszinten, bár pontosan tudták. Majd álmosan és lustán visszacsoszogtak lakásnak nem nevezhető, málló falú odúikba.

           A férfi egy pillanatra megállt a kapualjban, elővett egy cigarettát, leharapta róla a füstszűrőt, majd az egyik mellette bűzlő kukába köpte azt. – Idegbeteg szajha. – morogta, miközben rágyújtott. Aztán kilépett a hajnali szmogtól homályosan derengő, koszos utcára. Megkeseredett a szája íze az ócska dohánytól, meg az undortól, amit a város, de főleg az élete iránt táplált. Hirtelen úgy érezte, szívesen felszívna az orrába egy csíkot. Aztán legyintett. Hisz nincs rá pénze, meg egyébként is hónapok óta tiszta volt. Se alkohol, se drog. – Pokolból pokolba. – töprengett, majd felötlött benne, hogy vissza kéne térni a rehabilitációs csoportokba, mert a foglalkozások némiképp enyhítették a leszokás kínját. Bár így is, úgy is élete végéig kívánni fogja a piát és a kábszereket, de a sorstársakkal folytatott beszélgetések segítettek leküzdeni a gyötrő vágyat. Szóval, szívesen betépett volna, mégis sikerült nagy nehezen elhessegetni a gondolatot. Próbálta lépteit megszaporázni, de ebben jócskán akadályozták a félig a járdán parkoló autók. Az egyiknek a kerekébe dühösen belerúgott, mire megszólalt a jármű riasztója. Ezen már nem húzta fel magát, feje fölött hátra dobta a félig elhamvadt, de még parázsló csikket, titkon remélve, hogy valamelyik redvás kocsi kigyullad, vagy felrobban. Gonosz kívánság volt, ezt ő is tudta, de leszarta. Már ezt is.

          Végre kiért a széles, megvilágított körútra. Berobogott a sarki gyógyszertárba, hogy kiváltsa pár piruláját. Előhalászta zsebéből a gyűrött recepteket, és lerakta a pultra. – A többit majd máskor. – dörmögött mély, rekedt hangon. Csekély fizetéséből csak néhány gyógyszert tudott megvenni. A középkorú patikusnő halvány, megértő mosolyt küldött felé. – Tartson ki! – mondta halkan. Válaszképpen csak bólintott. Kilépett az utcára, hogy folytassa a magányos kutyagolást. Tömegközlekedésre nem futotta, amit most nem bánt. Megkedvelte a kora reggeli gyaloglást, megnyugtatta zilált idegeit. Gyorsan haladt, nem akart elkésni. Szüksége volt a melóra, lehetőleg hosszú távon. – Még negyven perc, és odaérek. – gondolta. Kicsit már zihálva vette a levegőt, de sietett tovább. Befordult néhány bűzös, szűk utcába, majd lassan kiért a külvárosi gyártelepre, ahol ma is tizenkét órás műszak várt rá, mint minden nap.

          Szótlanul, álmosan dolgoztak kollégáival, kapkodták a futószalagról a nehéz fém alkatrészeket. Monoton munka.  De az első kávészünet után oldódott a fásult hangulat, már néhány vicc is repkedett a levegőben. Ugratták, cukkolták egymást, hogy ne unják magukat halálra. Néha ő is elmosolyodott.  Bár nem igen vett részt a tréfálkozásban, de szerette hallgatni a melósok beszólogatásait. Ebédidőben mindenki szótlanul rágta a szegényes, főleg szénhidrátban gazdag kaját. Volt, akinek főzött az asszony, azt hozta magával. Időnként csereberéltek, herótjuk volt, hogy mindig ugyanazt kell enni. Nehezen, lassan járt az idő, a műszak vége felé már számolták a perceket. Aztán végre megszólalt a sziréna, jelezve, hogy jön a váltás, lehet távozni. -   Hát, itt a vége, uraim. – mondta a csoportvezető, aki mogorva ember volt, de alapvetően jóindulatú.

          Hazafelé már lassabban ment a gyaloglás, lábai bedagadtak az állástól, és az acélbetétes bakancs ólomsúlya mintha még mindig húzta volna lefelé a lábfejét. Már szürkült. A késő őszi hidegben borzongva tekerte magára elnyűtt kabátját. A cipzárt rég nem lehetett összehúzni rajta. Egy dologra vágyott, hogy otthon vehessen végre egy rövid forró zuhanyt. – Úgyis nemsokára elzárják a vizet. – gondolta komoran. Már jó ideje nem fizették a számláikat. – Talán lesz egy kis vacsora is. – szőtte tovább csóró álmait. Mélyet sóhajtott, majd rágyújtott utolsó cigijére.

           Elhaladt néhány másik üzem előtt, onnan is szállingóztak kifelé a munkások. Látta, hogy az egyik futni kezd az éppen indulni készülő villamos után. Elérte. De a csukódó ajtó bezárta a kézfejét. Amint a jármű elmozdult, a karja kicsúszott, s a rántástól meginogva oly szerencsétlenül billent oldalra, hogy becsúszott a lába a villamos hátsó kereke alá, s az átment a bokáján. Fájdalmas üvöltése, ami inkább éles, velőtrázó sikoly volt, felverte a környék összes élőlényét. Kutyák kezdtek szűkölve vonyítani a közeli roncstelepen. Az utasok rémülten, pánikhangulatban, tehetetlenül állták körbe a szerencsétlent, a jármű vezetője odavonszolta a nem túl jól felszerelt egészségügyi ládát. Volt, aki sírt, mások kővé dermedve álltak. A férfi ösztönösen cselekedett, futás közben lerángatta magáról a kabátját. Már nem érezte ólomsúlyúnak a végtagjait, az adrenalin az agyába tolta a vért, mégis hideg fejjel, robotszerűen tette a dolgát, mikor odaért. – Hívjanak mentőt!  - ordította bele a leszálló este kaotikus hangzavarába, s végre páran felocsúdtak a kábult rémületből, s a telefonjukhoz kaptak. – Menjenek hátrébb!  - utasította a többieket. Óvatosan kihúzta a férfit a kerekek alól, a villamosvezető segítségével lefektették a járdára, a lábából dőlt a vér. Lehúzta magáról az inget és a trikót, majd csíkokra szaggatta. Valaki egy flaska pálinkát dugott az arca elé. Gondolkodás nélkül a sérült lábfejére locsolta, aki ettől még hangosabban jajveszékelt, de lassan elcsitult, s a vérveszteségtől félig ájultan nyugodtan tűrte, hogy a férfi nyomókötést készítsen a térde alatt. Az úgy elszorította a lábát, hogy már szinte nem is érezte, hogy van végtagja. A férfi összehajtogatta ócska kabátját, s a feje alá tette. Időnként megütögette az arcát, mikor látta, hogy kezdi eszméletét veszíteni. Folyamatosan beszélt hozzá, hogy ébren tartsa.

          Aztán végre belehasított a levegőbe a közelgő mentő szirénájának sikolya. Megkönnyebbülve felsóhajtott. Úgy érezte, rá itt már nincs szükség. – Ne hagyják elaludni! – bökte még oda a körülöttük állóknak, majd felegyenesedett, s pár másodperc múlva eltűnt a tömegből, mintha soha ott sem lett volna. Észre sem vette, hogy apránként futni kezd. Még dolgozott benne az adrenalin. Másrészt meztelen felső testét erősen rázta a hideg. Egyenletesen haladt a belváros felé. Minél előbb haza akart érni. Várta a szuterén. Meg az asszony, akivel hosszú évek óta szerették egymást, s bár folyton veszekedtek, mégsem tudta elhagyni egyik a másikat. Futott tovább kitartóan, s azért fohászkodott, hogy ne tűnjön fel senkinek ruhátlan teste az éjszakában. Már csak aludni szeretett volna, feledve mindent, és hogy ne gondoljon az alkohol utáni gyötrő vágyra.

            A mentősök gyorsan, rutinosan végezték dolgukat, hamar szállítható állapotba hozták a balszerencsés utast.  Az időközben megérkező rendőrök próbálták megtudni, ki volt, aki bekötözte a több sebből vérző, félig leszakadt lábat. Senki nem tudta megmondani. Csak arra emlékeztek, hogy úgy tűnt el a sötétben, ahogy félórával korábban megjelent a semmiből. – Csak egy melós az egyik szomszédos gyárból. – mondta a villamos vezetője. – Egy névtelen senki. Mint mi itt mindannyian.

            A férfi végre hazaért. Úgy zuhant be az ágyba szó nélkül, nadrágban, cipőben, mint aki azt sem tudja, hová érkezett. A nő nem kérdezett semmit. Betakarta férje reszketve izzadó testét egyetlen elnyűtt paplanjukkal, mellyel máskor ketten takaróztak. Eloltotta a lámpát, leült a konyhaasztalhoz, s szótlanul várta, hogy eljöjjön a reggel. A férfi végre álomtalan, mély alvásba zuhant, búcsúzóul még átfutott agyán a gondolat – Egy senki vagyok. Egy átkozott lúzer. – Aztán már nem gondolt semmire. Szegényes vacsorája kihűlve dermedt a hideg tűzhelyen. A házban csend volt, az emberek kábán horkoltak szükséglakásaikban. A nyomor nehéz levegője rátelepedett a lelkekre, hogy holnap újra kezdjék kétségbeesett küzdelmüket a felszínen maradásért. Elaltatta őket a komor, feneketlen sötét és a teljes reménytelenség.

           -  Jó éjt, Hold, jó éjt csillagok!  - suttogta egy hatév-körüli kislány a másodikon, odabújt mélyen alvó nagymamájához, s álomba szenderült. Szép kis arcán apró könnycsepp gördült le a pici párnára. – Majd holnap. Holnap talán történik valami jó. – gondolta még félig éberen, s megfogta az idős asszony kérges kezét. És így múlt el ez az éj is…