- Etelka, drága! Kimosná végre azt a húsos ládát? Vagy megint kérvényt kell benyújtanom. - kérdezte türelmesen Géza, a mészárszék műszakvezetője. Türelmes volt. Még. - Pecsétes kérvényt, Gézám. - felelte fojtott indulattal a nő. - Ne morogjon. Az a dolga, hogy takarítson. Ha kijön ide egyszer a közegészségügy, örökre lehúzhatjuk a redőnyt. Nem beszélve a bírságról,amit még az unokáink is nyögni fognak. - fűzte hozzá Géza, ki tudja hányadszor, majd ment tovább a dolgára.

Etelka kihúzgálta a nehéz ládát az udvarra, s dohogva sikálni kezdte belőle az odaszáradt vért és egyéb apró húscafatokat. Hányni tudott volna már, de más munkát nem kapott. Rég elmúlt negyven, ráadásul nem volt egy túl képzett asszony. De otthon két kamasz gyerek éhes száját kellett betömnie, nem beszélve az egyéb költségekről, amik meglehetősen lapos erszényét terhelték hónapról hónapra. Az apa réges rég lelépett valami fiatal lotyóval,és a gyerektartást persze derogált neki fizetni. Már évek óta a fiai felé sem nézett. Ők meg hárman jó ideje egy alagsori szoba-konyhás szükséglakásban húzták meg magukat egy lepusztult belvárosi bérházban. Etel a konyhában aludt egy keskeny régi ágyon, a szobában háltak a gyerekek.

Miután végzett a ládával, bement, hogy a hűtőkamrát is felsikálja. Szótlanul dolgozott, elege volt ebből a mocskos, monoton melóból. Alig várta a műszak végét. Észre sem vette, hogy Géza, a főnöke, időnként elgondolkodva figyelte egy darabig. Aztán csak eljött végre a fájront. A nő megtisztálkodott és átöltözött. Majd odament a szűk helyiség ablakához, mint minden este munka után. Az ablakszárnyak között egy denevér pár aludta téli álmát. Őket leste, reménykedve, hogy túlélik a hideget.

Ekkor halk krákogást hallott a háta mögül. Hirtelen megfordult, s a testével próbálta meg eltakarni az ablakot. Géza állt az ajtóban, kezében egy szatyorral. - Ne nézzen ilyen riadtan! Pontosan tudom, hogy mit rejteget. Azt hitte, olyan gonosz vagyok, hogy nem kímélném ezt a két kis jószágot? - kérdezte a férfi halkan. Etel nem felelt, csak egy apró könnycsepp gördült le fáradt, törődött arcán. - Ne sírjon, Etel! Menjen, várják a fiai. Főzzön nekik valami vacsorát. - mondta Géza, s felé nyújtotta a szatyrot. - Ezeket meg majd szabadon engedjük tavasszal, ha melegebb lesz az idő odakint és felébrednek. - bökött az ablak felé. Az asszony nem nyúlt a szatyorért. - Na! Vegye már el! Csak egy kis aprólék a mai vágásból. - szólt a férfi, s a kezébe nyomta a csomagot. Csendben távozott, nem várt köszönetet a nőtől.

Etel elindult végre. Lassan ballagott hazáig, hogy kisírhassa magát. Legalább két kilónyi hús lehetett a szatyorban. Talán több hétig is elég lesz a fiúknak. Kérges szívében pár percig melegséget érzett. - Szar ez az élet. - gondolta - de néha történik egy kicsi jó is. Csendben lépett be a lakásba, gyorsan ledobálta magáról a cuccait, s azonnal nekilátott, hogy vacsorát készítsen. A két kamasz meglepődve bújt elő a szobából, az illatok kicsalogatták őket a fűtetlen, hideg konyhába. Anyjuk örömtől kipirult arccal tette eléjük az ételt az asztalra.

Elcsendesedett a ház. Mindenki aludni tért. Ücsörgött még egy ideig a sötétben, miután kitörölgette a tányérok alján maradt szaftot egy kis darab kenyérrel. Így legalább ő is evett valamit. - Talán túléljük valahogy ezt a telet is. - suttogta maga elé. - Akár az a két kis denevér. - Lefeküdt nyikorgó ágyára, néhány félig kiálló rugó keményen nyomta a derekát. Betakarózott elnyűtt paplanjával. - Jó éjt, Etel! - mondta magának halkan, s lassan álomba sírta magát. 

Hideg téli este volt. Mások a Karácsonyt ünnepelték, mi a Hanuka negyedik napját. Közel harminc órás vajúdás után te végre előbújtál, és a mellkasomra helyeztek téged, egy pici, rózsaszín, meleg, szuszogó kisbabát. Életemben először éreztem, hogy azon az éjszakán és a következő napon, a szülésznőn, az orvoson és rajtunk kívül valaki/valami más is végig ott volt velünk a szobában. Nem voltunk "egyedül". Hogy az Örökkévaló volt, vagy valamilyen más, nem evilági jelenség, erő, hatalom, azt azóta sem tudom pontosan.

És én megkaptam életem legnagyobb ajándékát. Lehet,hogy nem érdemeltem meg, de a képességeimhez mérten talán tudtam élni a lehetőséggel. Nagyszerű ember lettél, büszke vagyok rád. Kisebb-nagyobb tragédiákat éltünk túl és vészeltünk át együtt. Végig te adtál nekem erőt, mert hittél bennem. Most, hogy felnőtt leszel, hamarosan külön válnak majd az útjaink. De remélem, még egy kicsit velem maradsz.

Szeretlek.

Mama

- Már megint ezek a kurva galambok! Összeszarnak mindent. - dohogott Dezső, a megkeseredett házmester mint minden hajnalban, mikor a retkes kukákat huzigálta ki az utcára. - Meg az a girhes dög! - utalt Mancika kivénhedt macskájára a szomszédos szuterénból. - Egyszer agyonverem a hólapáttal. Idecsődíti a környék összes kóbor jószágát. - Tovább morgott, szájában egy rég kialudt csikkel. Az utálat és az undor megforgatta a gyomrában a reggeli kávét. Legszívesebben kiokádta volna, de nem volt kedve még azt is felsúrolni a járdáról.

Megvárta, míg a kukások kiürítik a szemeteseket, majd lehetőleg minél nagyobb zajt csapva visszarángatta azokat az udvarba. Nehogy már mások aludni tudjanak, mikor ő itt hajnalban a mocskukat takarítja. Dezsőből fröcsögött a jóindulat. Ma is. Mint mindig.

A hangos csatazajra ébredezni kezdett a ház. Valaki pirítóst sütött, s az égett zsír lélekölő bűze meglódult lassan a gangon, majd elérte Dezsőt. Dezső agyában felment a pumpa, torkát fojtogatta a gyilkos indulat. Előhúzta a slagot a kapualjból, s a kukákat kezdte mosni. A hideg vízsugár nehezen oldotta a redvát az edényekből, s folyt a szennylé az udvar repedező beton aljzatán. Észrevette, hogy a poroló állványon valaki ott felejtette foszladozó szőnyegét, s némi elégtételt érezve azt is bőven meglocsolta. Kicsinyes bosszú volt, de most mégis jólesett neki a reggeli hidegben. Elégedetten fújtatott, majd lehelni kezdte elgémberedett kézfejét, amin a hosszú évek alatt több helyen mélyen berepedt a bőr, itt-ott a vér is kiserkent egy-egy sebből.

Ekkor ugrott ki az ablakon az ominózus, általa mélységesen rühellt macska. Bundája kopott volt, szürke és fénytelen, kopasz foltokkal tarkítva. Egyik lábára erősen sántított. Dezső égtelen haragra gerjedt újra, mert Fricike a vén törpe tigris folyton széttúrta a szemetet a kukák körül. - Itt vagy, te rusnya disznó! - ordított rá a macskára, majd a jéghideg vízzel jól nyakon sózta a jószágot, aki hangosan nyivákolva menekült vissza a lakásba, ahonnét az imént kiszökött. - Az anyád szentségit! Legközelebb elkaplak, te kis görény! - ordította még az állat után.

Mancikának sem kellett több. Az idáig csendesen, magányosan vegetáló kisnyugdíjas özvegyasszonynál betelt a mérce. Eddig némán tűrte, hogy Frigyest, egyetlen hű társát rendszeresen inzultus éri a házmester orvtámadásai révén. Őrjöngve tépte fel alagsori szoba-konyhájának rozzant ajtaját, s partvissal a kezében megindult Dezső felé. Kibomlott ősz hajfürtjei lobogtak utána a szélben. Még nem volt túl a reggeli szépítkezésen. Így hát azon kócosan, foszladozó hálóingben rohanta le Dezsőt, s a kezében lóbált seprűvel szó nélkül úgy hókon vágta, hogy a férfi hangtalanul hanyatlott le a vizes betonra. Ájultan hevert a kövön, szemei csukva, agyában kihunyt az a kevéske fény is, ami valaha pislákolt benne. Görcsösen szorongatta a slagot, amiből továbbra is ömlött a víz, többnyire Dezső nadrágjára, s ettől úgy nézett ki, mintha maga alá vizelt volna. 

Az egyik emeleti lakásból kicsiszogott egy tagbaszakadt alak, s látva a jelenetet, megcsóválta fejét, majd köpött egy jó nagyot. Épp hogy elvétette az edszméletlen házmester fejét. Majd mint aki jól végezte dolgát, visszaslattyogott málló falú konyhájába kávét főzni. Ha már úgyis kiverték a szeméből az álmot. 

Ekkor bukkant elő a félhomályból József, a munkanélküli szobafestő-mázoló. Egy darabig mélán bámulta a betonon elterült Dezsőt. Kipiszkálta a fogai közül a tegnap este vacsorára elfogyasztott véres hurka egy kisebb foszlányát, és hanyagul, ám annál elegánsabb mozdulattal elpöckölte azt a semmibe. Még nem aludta ki alkolholmámorát, véreres szemekkel, borostásan ácsingózott az udvar közepén. - Mancika, ezt most muszáj volt? - morogta az asszonynak. Az csak a vállát vonogatta némán. - Menjen be, még megfázik. Tudja jól, hogy ide a mentősök sem szívesen jönnek. 

Felbuzgott benne a tennivágyás, na nem mintha különösebben sajnálta volna Dezsőt. Mi több, felőle aztán hetekig is fetrenghetett volna a vizes betonon galamboktól, verebektől leszarva, de nem vágyott rá, hogy a rendőrséget esetleg ide egye a penész. - Még hogy ebben a házban sosem történik semmi. Ha én azt zongorázni tudnám. - nyögött fel fájdalmasan, majd neki gyürkőzött, hogy életet leheljen Dezsőbe, s eltakarítsa az útból. Hosszas tusakodást követően sikerült kitépnie kezéből a slagot, s azon frissiben pofán is találta a vízsugárral a még mindig félájult házmestert. Kisvártatva Dezső éledezni kezdett, s bedagadt, véreres szemekkel pásztázta körbe a lepukkant belső udvart. 

- Hol vagyok? - rebegte elhaló hangon. - Otthon, Dezsőkém. Otthon. - felelt József, majd nagy nehezen ülő helyzetbe tornázta fel Dezsőt. Gondolta, most már egyedül is elboldogul, s összehúzta magán egykor jobb napokat megélt csíkos köntösét. Dezső ráeszmélt lassan a történtekre. - Itt kell megdöglenem ebben a mocskos kuplerájban? - üvöltötte, mint egy félbolond. - Hát, ilyen a szelaví, barátom. - mondta József barátságosan hátba veregetve őt, majd visszavonult a vackára, s magára zárta oduja ajtaját. 

Dezső feltápászkodott a kőről. Szédült, mintha másnapos lenne. A hányinger is kerülgette. És mikor meglátta Fricikét a szuterén ablakában elégedetten tollászkodni, végül mégis kijött belőle, aminek ki kellett jönnie. Hörögve okádta ki a betonra a reggeli kávét némi gyomorsav kíséretében.

A slagból továbbra is folyt a víz, végig csorgott az udvaron, hányadékkal keveredve. Tovább folyt a járdán, s az ott felejtett kutyaszar kupacokkal egyesülve folytatta útját az utcán veszteglő járművek alatti csatornába, visszakerülve a soha véget nem érő örök körforgásba.

Igaz-e, hogy álmok nélkül éltem? Hogy azt hittem, mindegy, így, vagy úgy dőlnek el a dolgok körülöttem. Részvételem nélkül, ahogyan akarják mások, ahogy mondják, vagy ahogyan éppen esik. Lehet-e, hogy a percet is hagyom kihűlni, érdektelenül, mintha semmit sem hordozna magában, se reményt, még esélyt sem, hagyom-e elsuhanni? De "majd" nincsen. A rohanás van csupán, a hirtelen meglegyintő, egyszeri, meg soha sem ismétlődő pillanat.

Elszalasztás, csak elvesztés létezik, a végleges kisemmizettség. Igaz-e, hogy úgy élek álmok nélkül, hogy nem jut eszembe az álomtalanság se? Hogy nem merül fel bennem a hiányérzet. Igaz-e, mondd, hogy tengek-lengek, fájdalmas felismerés nélkül, hogy megkaphattam volna valamit, hogy gazdagabb lehetnék egy érzéssel, találkozással, felismeréssel, bánatokkal, színekkel, miket megszerezhettem volna, beszívott illatokkal, tavasszal, a levelek hullásával, szerelemmel, visszatalálással. Ha visszanézek, vajon legalább ez elér-e engem? Legalább ez: a rádöbbenés. Maradt-e ennyi nekem? 

Nem tudom. Kihűltek a dolgok. A házak, s a fák dideregve állanak a tükör nagyságú képben. Felhők sincsenek már. Tiszta, hideg fényben ragyog az ég is. Megfagyott rég a Nap, egy darab jég világlik csupán. Egy darab jég kattog a szívben is, s pulzálja a vért kihűlt ereimben.

Talán mégis csak maradt valami, egy álom rólam, rólunk, ahol fekszünk csak, s mozdulatlanul süllyedünk. Mintha nyitott szemmel feküdnénk a víz alatt. Vagy egy ágyon, a gyűrött lepedőn. A föld mélyén is maradt még rólunk egy kép, ahol a névtelen, összepréselt rétegek egyikében kuporgunk lélegzetvétel nélkül. Maradt annyi még, hogy zuhanjunk együtt a forró szélben. Álmomban együtt álmodunk, s minden velünk süllyed. Szétbomlunk, összetapadunk, együtt égünk a víz, a föld, a tűz lángoló önkívületében.

Csak a zene maradt. Ami enyhíti a kínt. A zene s a szerelem ünnep.

Tarts meg minden ünnepet! Mert a hétköznapok gyorsan elsorjáznak, elszalasztott alkalmainkkal nem törődik senki sem. Leperegnek a napok, mint a homokóra porszemei, nem lesznek többé holnapok, csak a múlt emléktöredékei, s a nyomokat, mit magunk után hagyunk, nem követi többé senki. Eltakarják a hópihék, melyek lágyan rájuk hullanak, lesznek csendben az enyészeté, s csak a halvány emlék marad. Ám talán az megmarad. Tartsd hát meg ünnepeidet...