- Már megint ezek a kurva galambok! Összeszarnak mindent. - dohogott Dezső, a megkeseredett házmester mint minden hajnalban, mikor a retkes kukákat huzigálta ki az utcára. - Meg az a girhes dög! - utalt Mancika kivénhedt macskájára a szomszédos szuterénból. - Egyszer agyonverem a hólapáttal. Idecsődíti a környék összes kóbor jószágát. - Tovább morgott, szájában egy rég kialudt csikkel. Az utálat és az undor megforgatta a gyomrában a reggeli kávét. Legszívesebben kiokádta volna, de nem volt kedve még azt is felsúrolni a járdáról.

Megvárta, míg a kukások kiürítik a szemeteseket, majd lehetőleg minél nagyobb zajt csapva visszarángatta azokat az udvarba. Nehogy már mások aludni tudjanak, mikor ő itt hajnalban a mocskukat takarítja. Dezsőből fröcsögött a jóindulat. Ma is. Mint mindig.

A hangos csatazajra ébredezni kezdett a ház. Valaki pirítóst sütött, s az égett zsír lélekölő bűze meglódult lassan a gangon, majd elérte Dezsőt. Dezső agyában felment a pumpa, torkát fojtogatta a gyilkos indulat. Előhúzta a slagot a kapualjból, s a kukákat kezdte mosni. A hideg vízsugár nehezen oldotta a redvát az edényekből, s folyt a szennylé az udvar repedező beton aljzatán. Észrevette, hogy a poroló állványon valaki ott felejtette foszladozó szőnyegét, s némi elégtételt érezve azt is bőven meglocsolta. Kicsinyes bosszú volt, de most mégis jólesett neki a reggeli hidegben. Elégedetten fújtatott, majd lehelni kezdte elgémberedett kézfejét, amin a hosszú évek alatt több helyen mélyen berepedt a bőr, itt-ott a vér is kiserkent egy-egy sebből.

Ekkor ugrott ki az ablakon az ominózus, általa mélységesen rühellt macska. Bundája kopott volt, szürke és fénytelen, kopasz foltokkal tarkítva. Egyik lábára erősen sántított. Dezső égtelen haragra gerjedt újra, mert Fricike a vén törpe tigris folyton széttúrta a szemetet a kukák körül. - Itt vagy, te rusnya disznó! - ordított rá a macskára, majd a jéghideg vízzel jól nyakon sózta a jószágot, aki hangosan nyivákolva menekült vissza a lakásba, ahonnét az imént kiszökött. - Az anyád szentségit! Legközelebb elkaplak, te kis görény! - ordította még az állat után.

Mancikának sem kellett több. Az idáig csendesen, magányosan vegetáló kisnyugdíjas özvegyasszonynál betelt a mérce. Eddig némán tűrte, hogy Frigyest, egyetlen hű társát rendszeresen inzultus éri a házmester orvtámadásai révén. Őrjöngve tépte fel alagsori szoba-konyhájának rozzant ajtaját, s partvissal a kezében megindult Dezső felé. Kibomlott ősz hajfürtjei lobogtak utána a szélben. Még nem volt túl a reggeli szépítkezésen. Így hát azon kócosan, foszladozó hálóingben rohanta le Dezsőt, s a kezében lóbált seprűvel szó nélkül úgy hókon vágta, hogy a férfi hangtalanul hanyatlott le a vizes betonra. Ájultan hevert a kövön, szemei csukva, agyában kihunyt az a kevéske fény is, ami valaha pislákolt benne. Görcsösen szorongatta a slagot, amiből továbbra is ömlött a víz, többnyire Dezső nadrágjára, s ettől úgy nézett ki, mintha maga alá vizelt volna. 

Az egyik emeleti lakásból kicsiszogott egy tagbaszakadt alak, s látva a jelenetet, megcsóválta fejét, majd köpött egy jó nagyot. Épp hogy elvétette az edszméletlen házmester fejét. Majd mint aki jól végezte dolgát, visszaslattyogott málló falú konyhájába kávét főzni. Ha már úgyis kiverték a szeméből az álmot. 

Ekkor bukkant elő a félhomályból József, a munkanélküli szobafestő-mázoló. Egy darabig mélán bámulta a betonon elterült Dezsőt. Kipiszkálta a fogai közül a tegnap este vacsorára elfogyasztott véres hurka egy kisebb foszlányát, és hanyagul, ám annál elegánsabb mozdulattal elpöckölte azt a semmibe. Még nem aludta ki alkolholmámorát, véreres szemekkel, borostásan ácsingózott az udvar közepén. - Mancika, ezt most muszáj volt? - morogta az asszonynak. Az csak a vállát vonogatta némán. - Menjen be, még megfázik. Tudja jól, hogy ide a mentősök sem szívesen jönnek. 

Felbuzgott benne a tennivágyás, na nem mintha különösebben sajnálta volna Dezsőt. Mi több, felőle aztán hetekig is fetrenghetett volna a vizes betonon galamboktól, verebektől leszarva, de nem vágyott rá, hogy a rendőrséget esetleg ide egye a penész. - Még hogy ebben a házban sosem történik semmi. Ha én azt zongorázni tudnám. - nyögött fel fájdalmasan, majd neki gyürkőzött, hogy életet leheljen Dezsőbe, s eltakarítsa az útból. Hosszas tusakodást követően sikerült kitépnie kezéből a slagot, s azon frissiben pofán is találta a vízsugárral a még mindig félájult házmestert. Kisvártatva Dezső éledezni kezdett, s bedagadt, véreres szemekkel pásztázta körbe a lepukkant belső udvart. 

- Hol vagyok? - rebegte elhaló hangon. - Otthon, Dezsőkém. Otthon. - felelt József, majd nagy nehezen ülő helyzetbe tornázta fel Dezsőt. Gondolta, most már egyedül is elboldogul, s összehúzta magán egykor jobb napokat megélt csíkos köntösét. Dezső ráeszmélt lassan a történtekre. - Itt kell megdöglenem ebben a mocskos kuplerájban? - üvöltötte, mint egy félbolond. - Hát, ilyen a szelaví, barátom. - mondta József barátságosan hátba veregetve őt, majd visszavonult a vackára, s magára zárta oduja ajtaját. 

Dezső feltápászkodott a kőről. Szédült, mintha másnapos lenne. A hányinger is kerülgette. És mikor meglátta Fricikét a szuterén ablakában elégedetten tollászkodni, végül mégis kijött belőle, aminek ki kellett jönnie. Hörögve okádta ki a betonra a reggeli kávét némi gyomorsav kíséretében.

A slagból továbbra is folyt a víz, végig csorgott az udvaron, hányadékkal keveredve. Tovább folyt a járdán, s az ott felejtett kutyaszar kupacokkal egyesülve folytatta útját az utcán veszteglő járművek alatti csatornába, visszakerülve a soha véget nem érő örök körforgásba.