Bözsi, az ötvenes éveiben járó nagy darab, ám bizonyos szempontból mégis csinosnak mondható asszony, hentes és mészárosként dolgozott a helyi piaccsarnokban. Nehezen megkeresett kenyér volt ez, de mégis szerette. Férfi kollégái tisztelték szakértelméért és fizikai rátermettségéért. Bár sosem volt családja és egyedül élt, mégis nehezen tartotta fenn magát csekély fizetéséből. Műszak végén mindig összecsomagolt egy kevéske nyesedéket, megmaradt farhátat, ami úgyis a kukában végezte volna, s hazavitte, hogy szerény kis vacsorát rittyentsen belőle magának. Aztán letelepedett rozoga kanapéjára, s a fekete-fehér ezer éves tévén romantikus sorozatokat nézett egész este. Ez volt az egyetlen szórakozása és szenvedélye. Titkon azt remélte,hogy még neki sem késő, és rátalál az igaz szerelemre, s egyszer csak eljő érte az ő hercege alagsori szoba-konyhája korhadt ajtaján kopogtatva. Igazság szerint volt is már kiszemeltje, egy középkorú orvos, aki majd minden délután nála vásárolt húst a hentespultnál. Így volt ez aznap is.

- Jó estét, Bözsike! - köszönt rá az orvos.

- Doktor Úr! Már vártam. - pihegte mélyen elpirulva a nő, s zavarában ide-oda toporgott, kezében egy hatalmas húsvágó bárddal. - Mit főz ma este?

- Egy jó kis töltött csirkére gondoltam. - felelt a férfi. Bözsi szájában összefutott a nyál, ilyesmire neki nem futotta. - A legszebbet félre is tettem magának. - rebegte büszkén, s egy jókora tyúkot hajított rá a mérlegre. Gondosan becsomagolta, majd miután az orvos fizetett, még váltottak pár udvarias mondatot.

Bözsike szerelemtől, reményektől dagadó kebellel ért haza szegényes otthonába, de töretlenül hitte, hogy az ő királyfija hamarosan kiemeli őt a posványból, hisz nyilvánvalóan neki is ez minden vágya. Ábrándozva kavargatta szerény tyúkláblevesét a rozsdás tűzhelyen, majd amíg hűlt az étel, kimosta a reggel beáztatott szennyest a kád fölé hajolva. A mosógépe már rég bedöglött. Fáradtan ült le a tévé elé, hogy megnézze minden esti sorozatait, közben lassan szürcsölte a híg löttyöt, hogy az minél tovább tartson. Így is, úgy is éhesen fogja álomra hajtani a fejét ma is.

Egyre inkább rögeszméjévé vált az orvos iránt érzett beteges vonzalma, s az a hamis ábránd, hogy ez a szerelem nyilvánvalóan kölcsönös. Olyannyira monomániája lett a félreértelmezett helyzet, hogy egyik este, miután a férfi megvásárolta nála az aznapi vacsorának valót, Bözsi szó nélkül lelépett a munkahelyéről, s hazáig követte az orvost. Megbújt egy bokor mögött amíg a férfi bement a házba. Nem akarta, hogy észrevegye, hogy leskelődik utána. Egymás után gyúltak ki a fények a házban, s a nő kíváncsian, vágyakozva bámult befelé a konyhaablakon. Már-már látta maga előtt, hogy hamarosan hogyan fognak ők kettesben főzőcskézni, amint az orvos feleségül veszi őt.

Ám ekkor zajt hallott az utcafront felől, s óvatosan előre lopózott, hogy megnézze mi folyik a bejáratnál. Nem hitt a szemének. Kétségbeesetten konstatálta, hogy egy elegáns, középkorú asszony és két kamasz fiú megy be a házba, ráadásul a saját kulcsukat használták, mikor kinyitották az ajtót. Kattant a zár. Bözsi agyában ezernyi gondolat cikázott, míg végül képes volt elfogadni a szörnyű tényt, hogy szerelmének tárgya bizony nem agglegény, hanem, úgy tűnik, boldog családos ember. Egy ideig még megbűvölve bámult be az ablakon, és sóvár irigységgel leste, mi folyik odabenn. Egy csapásra összeomlott minden álma, minden terve, amit az orvossal közös leendő életükről szövögetett évek óta. Aztán érezte, hogy féktelen düh keríti hatalmába, egész teste remegett. Felhorgadt benne a bosszúvágy. Hazasietett, s tűkön ülve várta a holnapot. Nem evett, a tévét sem kapcsolta be, sőt legszívesebben szétverte volna a rozzant készüléket. Ide-oda járkált a szűk szobában, egyre jobban felhergelte magát. Átkozta az életet, átkozta a sorsot, de legfőképpen az orvost, aki cserben hagyta, kijátszotta, hitegette, megcsalta őt. Aztán lassan kikristályosodott fejében a megoldás, az egyetlen módja annak, hogy revansot vegyen az őt ért súlyos sérelmekért.

Másnap, mintha minden a legnagyobb rendben volna, szinte már vidáman végezte a munkáját a piacon, sürgött-forgott a pult mögött. Minden kuncsafthoz volt egy kedves szava, még azokra is nyájasan mosolygott, akik nem tartoztak a kedvenc vevői közé. De belül türelmetlenül várta, hogy jöjjön végre a férfi, aki porig alázta, földbe tiporta őt és az álmait. Az orvos a szokott időben meg is érkezett.  - Bözsike, ma szokatlanul jó kedve van. - mondta az asszonynak, majd vett egy jókora libamájat és elköszönt. Bözsi bájosan integetett neki, de aztán lefagyott arcáról az erőltetett mosoly. Érezte, hogy elérkezett a cselekvés ideje. Egy darabig szöszmötölt még a pult alatt, majd egy rövid sátáni kacaj hagyta el ajkát, melyen már kissé szétmázolódott a hajnalban rákent olcsó rúzs. - Hová, hová, Erzsébet, ilyen szaporán? - kiáltott utána a főnöke, de ő hátra se nézett. Büszkén felemelte a fejét, s határozott léptekkel indult a dolgára.

Odaért a házhoz. Gyanakodva körül nézett, de nem sokan jártak a halványan megvilágított utcán. Egy kutyáját sétáltató fiatalember odabiccentett felé, ám ő próbált beolvadni az örökzöld sövénybe. Óvatosan odaosont az ablakhoz, látta, hogy a doki még egyedül van otthon. Tudta, hogy sietnie kell, mert a család bármelyik percben hazaérhet. A férfi fütyörészve pakolászott a konyhában, a vacsorát készítette elő. Bözsi már-már megsajnálta. De mielőtt még meggondolhatta volna magát, a tettek mezejére lépett. Megkerülte a házat és becsöngetett. Az orvos ajtót nyitott, és meglepődve nézett a nőre. - Bözsike drága, mi járatban nálunk?  - kérdezte kelletlenül, de többre már nem is volt se alkalma, se ideje. Bözsike drága ugyanis előrántotta a kabátja alatt rejtegetett húsvágó bárdot, s minden különösebb magyarázat nélkül akkora erővel sújtott le a férfi fejére, hogy az abban a szent pillanatban holtan esett össze. Az asszony elégedetten nyugtázta, hogy milyen remek munkát végzett. A padlóra dobta a bárdot, letörölte arcáról a ráfröccsent vért, majd beljebb rángatta az élettelen testet az előszobába, hogy be tudja csukni az ajtót. Ledobta kopott kabátját és letérdelt a szőnyegre a hulla mellé. Szusszant egy nagyot a megkönnyebbüléstől, de tudta hogy a munka dandárja még hátra van. - Látod, kedvesem, így jár, aki kihasználja az ártatlan nőket. Én őszintén szerettelek, te viszont csak játszadoztál velem. - mondta vádlóan a halottnak, aztán behozta a konyhából a legnagyobb kést, ami a keze ügyébe akadt. Szakszerű mozdulattal ellenőrizte, hogy elég éles-e, és elégedetten bólintott. Visszatérdelt a holttest mellé, magasba emelte a kést, s egy darabig az arcát nézegette a penge tükrében. Nagyot sóhajtott, és rosszallóan megrázta a fejét.  - Magadnak köszönheted. - nyögte mély meggyőződéssel, s hozzáfogott a daraboláshoz. Nem volt könnyű dolga annak ellenére sem, hogy hentesként jól tudta, hol kell pontosan leválasztani a végtagokat a törzsről. 

Fröcsögött a vér a tapétára, a bútorokra, bár a méreg drága szőnyeg a javát magába szívta. A haja csatakosan lógott az arcába, amin a verejték és a vér keveréke összemosódott a szétfolyt arcfestékkel. Épp a fejet kezdte bőszen lefűrészelni a testről, mikor megfordult a kulcs a zárban. A doktor felesége gyanútlanul benyitott a házba, majd meglátta az előszobában a borzalmat. A két nő egy pillanatig döbbenten bámult egymásra, majd Bözsi megindult az asszony felé a vértől csöpögő böllér kést a magasba tartva. - Légy átkozott! - üvöltötte a dühöngő őrült, de az orvos nejét már nem sikerült elérnie, mert az az utolsó pillanatban fejvesztve kimenekült az utcára. Bözsi ekkor az orra előtt becsapódott ajtót kezdte eszelősen őrjöngve kaszabolni, hullott a forgács, mint a fatelepen. Még akkor is az ajtót csapkodta, immár a húsvágó bárddal, mikor a rendőrség megérkezett. Közben artikulátlanul ordibált. 

A rendőrök nem akarták elhinni, amit látnak, és pár percig tanácstalanul álldogáltak. Ám ekkor egyikük feleszmélt a sokkból, s úgy döntött, nincs más megoldás, Bözsit azonnal ártalmatlanítani kell. Felszaladt a lépcsőn, majd a levélbedobó nyíláson keresztül nemes egyszerűséggel térden lőtte a nőt, majd rárúgta az ajtót. Bözsi eszméletét vesztve elterült, rázuhanva a feltrancsírozott holttestre. Fröcsögő vére néhai szerelme vérével egyesülve szivárgott bele a perzsa szőnyegbe. Ösztönös mozdulattal magához szorította az egyik lenyiszált lábat, amit még akkor is szorosan ölelt, mikor berakták a mentőbe. Kénytelenek voltak azzal együtt odaszíjazni a hordágyhoz.

Az utca lassan elcsendesedett miután véget ért az ámokfutás. Csak a rendőrségi kordon sárga szalagja lengedezett a halvány esti holdfényben. Hát így ért véget Bözsi soha nem múló halhatatlan szerelme, amit az orvos iránt táplált, és foszlottak semmivé a boldogságról szőtt álmai. Élete végéig váltig hangoztatta, hogy valójában ő volt az áldozat, a férfi pedig csak azt kapta, amit megérdemelt. Börtöntársai agybajt kaptak tőle, mert éveken keresztül mindenkit egész nap ezzel traktált. Aztán egyiküket elkapta a gépszíj, s egy felmosófával agyonverte őt. És Bözsi utolsó leheletével még azt suttogta - Boldogság, te kurva!

           -  Egy senki vagy! Érted? Egy nagy büdös senki! – üvöltötte az elmúlt pár évben egyre lecsúszottabb, egyre  elveszettebb, dúlt külsejű asszony a szuterénablakból a távozó férfi után, majd úgy bevágta az ablakot, hogy beleremegett a belső udvar. A lichthofban felrebbentek a galambok. Néhány lakó kicsoszogott a gangra, hogy utánanézzen, mi folyik megint a földszinten, bár pontosan tudták. Majd álmosan és lustán visszacsoszogtak lakásnak nem nevezhető, málló falú odúikba.

           A férfi egy pillanatra megállt a kapualjban, elővett egy cigarettát, leharapta róla a füstszűrőt, majd az egyik mellette bűzlő kukába köpte azt. – Idegbeteg szajha. – morogta, miközben rágyújtott. Aztán kilépett a hajnali szmogtól homályosan derengő, koszos utcára. Megkeseredett a szája íze az ócska dohánytól, meg az undortól, amit a város, de főleg az élete iránt táplált. Hirtelen úgy érezte, szívesen felszívna az orrába egy csíkot. Aztán legyintett. Hisz nincs rá pénze, meg egyébként is hónapok óta tiszta volt. Se alkohol, se drog. – Pokolból pokolba. – töprengett, majd felötlött benne, hogy vissza kéne térni a rehabilitációs csoportokba, mert a foglalkozások némiképp enyhítették a leszokás kínját. Bár így is, úgy is élete végéig kívánni fogja a piát és a kábszereket, de a sorstársakkal folytatott beszélgetések segítettek leküzdeni a gyötrő vágyat. Szóval, szívesen betépett volna, mégis sikerült nagy nehezen elhessegetni a gondolatot. Próbálta lépteit megszaporázni, de ebben jócskán akadályozták a félig a járdán parkoló autók. Az egyiknek a kerekébe dühösen belerúgott, mire megszólalt a jármű riasztója. Ezen már nem húzta fel magát, feje fölött hátra dobta a félig elhamvadt, de még parázsló csikket, titkon remélve, hogy valamelyik redvás kocsi kigyullad, vagy felrobban. Gonosz kívánság volt, ezt ő is tudta, de leszarta. Már ezt is.

          Végre kiért a széles, megvilágított körútra. Berobogott a sarki gyógyszertárba, hogy kiváltsa pár piruláját. Előhalászta zsebéből a gyűrött recepteket, és lerakta a pultra. – A többit majd máskor. – dörmögött mély, rekedt hangon. Csekély fizetéséből csak néhány gyógyszert tudott megvenni. A középkorú patikusnő halvány, megértő mosolyt küldött felé. – Tartson ki! – mondta halkan. Válaszképpen csak bólintott. Kilépett az utcára, hogy folytassa a magányos kutyagolást. Tömegközlekedésre nem futotta, amit most nem bánt. Megkedvelte a kora reggeli gyaloglást, megnyugtatta zilált idegeit. Gyorsan haladt, nem akart elkésni. Szüksége volt a melóra, lehetőleg hosszú távon. – Még negyven perc, és odaérek. – gondolta. Kicsit már zihálva vette a levegőt, de sietett tovább. Befordult néhány bűzös, szűk utcába, majd lassan kiért a külvárosi gyártelepre, ahol ma is tizenkét órás műszak várt rá, mint minden nap.

          Szótlanul, álmosan dolgoztak kollégáival, kapkodták a futószalagról a nehéz fém alkatrészeket. Monoton munka.  De az első kávészünet után oldódott a fásult hangulat, már néhány vicc is repkedett a levegőben. Ugratták, cukkolták egymást, hogy ne unják magukat halálra. Néha ő is elmosolyodott.  Bár nem igen vett részt a tréfálkozásban, de szerette hallgatni a melósok beszólogatásait. Ebédidőben mindenki szótlanul rágta a szegényes, főleg szénhidrátban gazdag kaját. Volt, akinek főzött az asszony, azt hozta magával. Időnként csereberéltek, herótjuk volt, hogy mindig ugyanazt kell enni. Nehezen, lassan járt az idő, a műszak vége felé már számolták a perceket. Aztán végre megszólalt a sziréna, jelezve, hogy jön a váltás, lehet távozni. -   Hát, itt a vége, uraim. – mondta a csoportvezető, aki mogorva ember volt, de alapvetően jóindulatú.

          Hazafelé már lassabban ment a gyaloglás, lábai bedagadtak az állástól, és az acélbetétes bakancs ólomsúlya mintha még mindig húzta volna lefelé a lábfejét. Már szürkült. A késő őszi hidegben borzongva tekerte magára elnyűtt kabátját. A cipzárt rég nem lehetett összehúzni rajta. Egy dologra vágyott, hogy otthon vehessen végre egy rövid forró zuhanyt. – Úgyis nemsokára elzárják a vizet. – gondolta komoran. Már jó ideje nem fizették a számláikat. – Talán lesz egy kis vacsora is. – szőtte tovább csóró álmait. Mélyet sóhajtott, majd rágyújtott utolsó cigijére.

           Elhaladt néhány másik üzem előtt, onnan is szállingóztak kifelé a munkások. Látta, hogy az egyik futni kezd az éppen indulni készülő villamos után. Elérte. De a csukódó ajtó bezárta a kézfejét. Amint a jármű elmozdult, a karja kicsúszott, s a rántástól meginogva oly szerencsétlenül billent oldalra, hogy becsúszott a lába a villamos hátsó kereke alá, s az átment a bokáján. Fájdalmas üvöltése, ami inkább éles, velőtrázó sikoly volt, felverte a környék összes élőlényét. Kutyák kezdtek szűkölve vonyítani a közeli roncstelepen. Az utasok rémülten, pánikhangulatban, tehetetlenül állták körbe a szerencsétlent, a jármű vezetője odavonszolta a nem túl jól felszerelt egészségügyi ládát. Volt, aki sírt, mások kővé dermedve álltak. A férfi ösztönösen cselekedett, futás közben lerángatta magáról a kabátját. Már nem érezte ólomsúlyúnak a végtagjait, az adrenalin az agyába tolta a vért, mégis hideg fejjel, robotszerűen tette a dolgát, mikor odaért. – Hívjanak mentőt!  - ordította bele a leszálló este kaotikus hangzavarába, s végre páran felocsúdtak a kábult rémületből, s a telefonjukhoz kaptak. – Menjenek hátrébb!  - utasította a többieket. Óvatosan kihúzta a férfit a kerekek alól, a villamosvezető segítségével lefektették a járdára, a lábából dőlt a vér. Lehúzta magáról az inget és a trikót, majd csíkokra szaggatta. Valaki egy flaska pálinkát dugott az arca elé. Gondolkodás nélkül a sérült lábfejére locsolta, aki ettől még hangosabban jajveszékelt, de lassan elcsitult, s a vérveszteségtől félig ájultan nyugodtan tűrte, hogy a férfi nyomókötést készítsen a térde alatt. Az úgy elszorította a lábát, hogy már szinte nem is érezte, hogy van végtagja. A férfi összehajtogatta ócska kabátját, s a feje alá tette. Időnként megütögette az arcát, mikor látta, hogy kezdi eszméletét veszíteni. Folyamatosan beszélt hozzá, hogy ébren tartsa.

          Aztán végre belehasított a levegőbe a közelgő mentő szirénájának sikolya. Megkönnyebbülve felsóhajtott. Úgy érezte, rá itt már nincs szükség. – Ne hagyják elaludni! – bökte még oda a körülöttük állóknak, majd felegyenesedett, s pár másodperc múlva eltűnt a tömegből, mintha soha ott sem lett volna. Észre sem vette, hogy apránként futni kezd. Még dolgozott benne az adrenalin. Másrészt meztelen felső testét erősen rázta a hideg. Egyenletesen haladt a belváros felé. Minél előbb haza akart érni. Várta a szuterén. Meg az asszony, akivel hosszú évek óta szerették egymást, s bár folyton veszekedtek, mégsem tudta elhagyni egyik a másikat. Futott tovább kitartóan, s azért fohászkodott, hogy ne tűnjön fel senkinek ruhátlan teste az éjszakában. Már csak aludni szeretett volna, feledve mindent, és hogy ne gondoljon az alkohol utáni gyötrő vágyra.

            A mentősök gyorsan, rutinosan végezték dolgukat, hamar szállítható állapotba hozták a balszerencsés utast.  Az időközben megérkező rendőrök próbálták megtudni, ki volt, aki bekötözte a több sebből vérző, félig leszakadt lábat. Senki nem tudta megmondani. Csak arra emlékeztek, hogy úgy tűnt el a sötétben, ahogy félórával korábban megjelent a semmiből. – Csak egy melós az egyik szomszédos gyárból. – mondta a villamos vezetője. – Egy névtelen senki. Mint mi itt mindannyian.

            A férfi végre hazaért. Úgy zuhant be az ágyba szó nélkül, nadrágban, cipőben, mint aki azt sem tudja, hová érkezett. A nő nem kérdezett semmit. Betakarta férje reszketve izzadó testét egyetlen elnyűtt paplanjukkal, mellyel máskor ketten takaróztak. Eloltotta a lámpát, leült a konyhaasztalhoz, s szótlanul várta, hogy eljöjjön a reggel. A férfi végre álomtalan, mély alvásba zuhant, búcsúzóul még átfutott agyán a gondolat – Egy senki vagyok. Egy átkozott lúzer. – Aztán már nem gondolt semmire. Szegényes vacsorája kihűlve dermedt a hideg tűzhelyen. A házban csend volt, az emberek kábán horkoltak szükséglakásaikban. A nyomor nehéz levegője rátelepedett a lelkekre, hogy holnap újra kezdjék kétségbeesett küzdelmüket a felszínen maradásért. Elaltatta őket a komor, feneketlen sötét és a teljes reménytelenség.

           -  Jó éjt, Hold, jó éjt csillagok!  - suttogta egy hatév-körüli kislány a másodikon, odabújt mélyen alvó nagymamájához, s álomba szenderült. Szép kis arcán apró könnycsepp gördült le a pici párnára. – Majd holnap. Holnap talán történik valami jó. – gondolta még félig éberen, s megfogta az idős asszony kérges kezét. És így múlt el ez az éj is…