A Körtéren tébláboltam, zsebemben egy rakás recepttel, amit félórája gyűjtöttem be a pszichiáteremtől. Bolyongtam tanácstalanul, tudtam, hogy még két másik rendelőbe is el kéne jutnom, hogy az uramnak gyógyszereket írassak fel, csak nem tudtam, melyik irányba induljak. Az egyik villamosmegállóban ott cövekelt két délceg járőr karba tett kézzel, gyanakodva engem figyeltek. 

Az egyik hanyagul magához intett, hát, gondoltam, talán nem akar bekasztlizni. Aszongya, igazoljam magam, ha már így összefutottunk. Keresem veszettül a papírjaimat, de csak a pénztárcám meg a kulcscsomóm volt a zsebemben. Karjaimat tárogatva közöltem, sajna nincsenek nálam az irataim. Az alacsony köpcös ekkor elégedetten közölte, akkor bizony fogda. Még az hiányzik mára, mint kecskének a kés, gondoltam, aztán hirtelen beugrott, hogy a pénztárcámban ott van az izraeli személyim. Megkönnyebbülten nyújtottam át, de ekkor szabadult el az őrület.

Nézi, nézi, forgatja, majd megkérdi, ez milyen nyelven van. Hát, mondom, ember, ott van a borítóján, hogy State of Israel. Tehát akkor milyen nyelven lehet vajon. Kis idő múlva közölte, hogy neki ez kínai, úgyhogy nem fogjuk tudni megoldani a problémát. - Ó, semmi gond, felhívjuk a férjemet, ő hivatásos fordító és tolmács, van neki pecsétje is, szépen idejön, lefordítja írásba foglalva, oszt mindenki mehet, amerre lát. - Nem-nem, semmiképp, mert mi van ha összejátszunk, oszt akkor nem úgy van az, ahogy van. -  Na, viszont tudja igazolni, hogy a neje vagyok, oszt akkor nem kell elhurcolniuk a Markó utcába. - Azt bizonyítani is kell. - Nézze uram, nem hordom magammal a házassági anyakönyvi kivonatunkat, ellenben az izraeli személyimben van egy héber nyelvű házasságlevél, az uram azt is lefordítja, oszt pikk-pakk megvagyunk. Na? - Nem Ez semmiképp sem hivatalos. 

Ekkor előrántottam a zsebemből a receptjeimet. Mondom neki, nincs itt baj, most jövök a pszichiátriáról, a recepteken szerepel a nevem meg a címem, oszt haladjunk má. A magas fiatal rendőr már nagyon ment volna tovább, meg hát szeretett volna röhögni, csak még sem akart. Na,kis köpcös kézbe veszi a recepthalmot, a kupac tetején voltak a férjeméi. Nézi-nézi, olvasgatja, aszongya, maga ez a Dr. Trapper Töhötöm? Kicsit elbizonytalanodtam hirtelen. - Maga szerint a Töhötöm az női név? - kérdeztem egyre idegesebben. Már én se tudtam, sírjak vagy röhögjek. Majd mondtam neki, hogy az enyémek alul vannak. - Na jó-jó, de honnan tudjam, hogy tényleg úgy hívják, mint ami ide van írva. - Van nálam bankkártya, azon is ott a nevem. - Azt akár lophatta is.- nézett rám szúrós tekintettel. - Nézze, tudom, hogy hihetetlen, de nem szokásom bankkártyákat lopkodni.

Kezdtem feladni. A másik rendőr csendben felnyüszített. Gondoltam, segítek még egy picit. - Drága biztos úr! Ha kinyitja az izraeli igazolványt, látni fogja, hogy a héber feliratok között, alatt, fölött, valahol ott lesz a nevem latin betűkkel is, már csak az ilyen esetekre való felkészülés okán is. - Ühümm, ühümm, valóban, a név így már stimmel a recepteken lévővel. - Megkönnyebbültem, végre megoldottuk a rejtélyt. De nem.

Volt még egy súlyos problémája. - Tudja hölgyem, az a gond, hogy semmiképp nem fogadhatjuk el a receptjeit, ugyanis nincs rajtuk fénykép. - Ekkor már én is halkan felnyüszítettem. Majd a magasabbik vállon verte a töpszlit, oszt rábődült kétségbeesetten: Na menjünk mosmá innen a picsába, bazmeg! - Még kitéptem a köpcös kezéből a recepteket meg a személyit, aztán lassan elballagtak a sínek mellett. Búcsúzóul azért még intettem nekik. Kicsit féltem, hogy esetleg lábon lövik magukat az idegtől, netán egymást. De titkon bíztam benne, hogy csak leszerelnek a rendőrség kötelékéből.