Történt egyszer réges rég egy világvégi aprócska faluban, ahová még Dr. Hűdefáj is csak két havonta járt gyógyítani ingyér, hogy a kilenc gyerekes teknővájót egyik hajnalban elragadta egy barna medve. Családja csendesen eltemette egy, a szegények számára fenntartott parcellában. A temetésen ott volt a falu apraja-nagyja, mind sírtak-ríttak, sajnálták az özvegyasszonyt, aki magára maradt kilenc apró pujával apa nélkül.
A faluban hosszú ideje nagy volt az elégedetlenség, a földesúr sanyargatta a népet, akik az ő földjét művelték éhbérért. Házaik düledeztek, kopott ruhában, lyukas cipőben jártak, esténként éhesen, fázva, fáradtan hajtották álomra fejüket. Persze volt néhány kivételesen szerencsés ember a faluban, akik kicsivel jobban éltek a többinél, mert jó szakmát választottak, amivel megkerestek annyi pénzt, hogy kevéske tartalékot félre tudtak tenni a párna cihába. Némelyikük szüleitől is örökölt ezt-azt, így takarosabb portán éltek mint a falu szegényei, és több jutott az asztalra is ciberelevesnél.
A falu szélén állt egy düledező, romos vályog viskó, abban lakott egy magányos vénember. Szegényebb volt a templom egerénél. Ritkán ment be a faluba, naphosszat az erdőt járta, hogy némi élelmet találjon magának. Szakadt gúnyában, mezítláb járt télen-nyáron.
Vasárnap piacnap volt a főtéren, mindenki kipakolta a portékáját. A tehetősebb iparosok szép ruhákat, szép cipőket árultak, díszesen megmunkált edényeket, lószerszámot, miegymást. A parasztok a kevéske terményüket, zöldséget, gyümölcsöt kínáltak a vevőknek.
Ment egész nap a pletykálkodás, a földesúr szidalmazása, de leghangosabban azok sipákoltak, akik valamivel jobban boldogultak, s tűrhetőbben eléldekéltek a többinél. Szóba került a kilenc gyerekével özvegyen maradt asszony is, sóhajtoztak fejüket ingatva, így szörnyülködve a szerencsétlenül járt család sorsa felett. De a leghangosabban azok sajnálkoztak, akik valamivel jobban boldogultak, s tűrhetőbben eléldegéltek a többinél.
A falu végén lakó vénember is szánta az elárvult pujákat, de nem tudta, hogyan segíthetne rajtuk, hiszen nem volt semmije a lyukas gúnyáján kívül, s repedt kályháján macska ült. Üldögélt otthon romos kunyhójában, s egyszer csak eszébe jutott, hogy talán készít valami apróságot, hátha valaki megveszi a piacon, s akkor a pénzből tüzelőt vehetne az asszony télire a földesúr erdészétől, hogy ne fázzanak a gyerekei.
A pitvarban összegyüjtögetett rőzse kupacot nézegette, s vasárnap reggelre össze is fabrikált a gallyakból, száraz ágakból egy kis fácskát. Dióhéjat, gesztenyét, néhány makkot aggatott rá, amiket az erdőben gyüjtögetett ősszel. Csúnyácska volt a kicsi fa, de jó szívvel készítette, abban reménykedve, hogy megtetszik talán valakinek mégis, s ad majd érte pár garast a vásárban.
Elindult hát a piacra, bizakodva, hátha sikerrel jár. Odament a kovács mester sátrához, megmutatta neki a kicsi fát, s megkérdezte, mennyit adna érte.
- Meg akarsz tréfálni, vénember? Vidd innen a rusnya portékádat, amíg szépen mondom!
Odament a suszter sátrához, megmutatta neki a kicsi fát, s megkérdezte, mennyit adna érte.
- Meg akarsz tréfálni, vénember? Vidd innen a rusnya portékádat, amíg szépen mondom!
Odament a szűcs mester sátrához, megmutatta neki a kicsi fát, s megkérdezte, mennyit adna érte.
- Meg akarsz tréfálni, vénember? Vidd innen a rusnya portékádat, amíg szépen mondom!
A vénember végig ballagott a soron, de az iparosok közül egynek sem kellett a fácska. Végül odaért a földművesek asztalaihoz, megmutatta nekik is a kicsi fát. Elmondta, hogy az özvegyasszonynak szánja azt a néhány garast, amit kapna érte, tüzelőre, hogy ne fázzanak a gyerekek a télen. A parasztok hümmögtek, hammogtak, hiszen pénzük nekik sem igen volt, minden tallért be kellett osztani, hogy kihúzzák tavaszig. De megszánták a vénembert, s még jobban szánták a kilenc kis árvát, így ha mást nem is, mind adott az árujából ezt-azt, két-három tojást, néhány szem krumplit, egy kosárka almát.
Az öreg gondosan elrakta őket a zsákjába, s lassan sántikálva elindult vele az özvegyasszony háza felé. Mikor odaért, halkan kopogtatott, s hamarosan megjelent az ajtóban az egyik nagyobbacska gyerek a kilenc közül. Kíváncsian bámult a vénemberre, aki lerakta a lába elé a zöldséggel, gyümölccsel teli zsákot, s a fiú felé nyújtotta a csúnyácska kicsi fát. A gyerek szeme felcsillant, s még meg akarta köszönni az ajándékokat, de az öreg szó nélkül odébb állt, s hazaballagott erdőszéli kunyhójába. Fázva, éhesen hajtotta álomra aznap is ősz fejét, de szíve tájékán kellemes melegséget érzett.
Az özvegyasszony boldogan pakolászta el az ajándékba kapott élelmet. Csendben körül ülték az asztalt, a gyerekek almát majszoltak, s álmodozva nézték a dióhéjjal, gesztenyével feldíszített, száraz ágakból összetákolt fácskát. Öröm járta át a házat azon az estén, az emlékét sokáig őrözték. Anyjuk, miután lefektette s gondosan betakargatta őket, üldögélt még kicsit az asztalnál, aztán letörölte könnyeit, s ő is nyugodni tért. "Álmában tiszta kötényt hordott, s olyankor a postás is köszönt neki."

Epilógus: Tatta-tararara-rattattatta-tararara-rattararaaaaaa...