Kedves Géza, kedves többiek!
Hát, itt vagyunk. 
Bár jó néhány hónappal ezelőtt nem itt voltunk.
3SZ, Liliom u. 8. Ott kezdődött minden.
Hisz te elintézted, hogy minden ott kezdődjön.
Köszönjük, Géza!
Azon a baljós, kora téli reggelen 15 nyomorult vánszorgott be a hűtőház hőmérsékletű helyiségbe, ahol félóra múlva kishíján halálra fagytunk. Mert fűtés az nem volt.
De mi szeretünk, Géza!
Már akkor megszerettünk. Bár szigorú, fürkésző szemmel pásztáztál végig a társaságon, amitől páran talán haza is futottunk volna, kivéve Zolit, aki mindezt leszarja, de eztán megkönyörültél rajtunk, s előtérbe toltad meleg, megengedő énedet.
Bár Zoli ezt is leszarja.
És ekkor kezdetét vette a közel egyéves őrület.
Ám de ott volt nekünk a mi Sacink, mert te vagy az ész, ő pedig az érzelem. Mosolya elbűvölő, modora kedves, természete befogadó.
Birkatürelemmel viseltetett irántunk, ami nem kis teljesítmény, ha figyelembe vesszük, hogy a társaság zöme inkább félbolond, mint komplett.
Köszönjük, Saci!
Géza! Könnyes szemmel emlékezünk ezekre az együtt végig szenvedett hétvégékre. Sejtjük, hogy te is, csak te pont más miatt. Tekintve, hogy gyakran a kénköves pokol mélyére kívántál bennünket, mert kitűnően tudtuk imitálni, hogy azt sem értjük, amit kérdezel.
Ám te mégis türelmes maradtál.
Köszönjük, Géza!
És itt emlékeznénk meg mentorainkról, akiket szintén neked köszönhetünk, Géza. 

Pumukli, a radikális kéményseprő, és Johanna, a váci gátőr.
Mindketten tevékenyen résztvettek szellemi fejlődésünk előre mozdításában, szociális érzékenységünk fényesre csiszolásában.
És mi serényen tanultunk. Kivéve, mikor nem. Mindenki ott próbált lógni, ahol nem szégyellt, eltekintve néhány beteges strébertől.
De te tűrted, amíg tűrhetted. Aztán bekeményítettél. Bár jó páran ezt is leszarták. Pl. Zoli, mert hozták a fát, a Matyi meg vedlett.
És aztán volt itt minden. Hisztérikus, idegbeteg kirohanások, égtelen bömbölés, sírás-rívás, máskor meg röhögtünk, mint az állat.
Narkotikum volt ez nekünk, már-már pszichedelikus utazás.
Köszönjük, Géza!
Mindeközben kilószámra zabáltuk a zsíros kenyeret, annyi hagymával, hogy bűzlött a kerület, és folyt a kávé, mint a vérpatak. Sokáig fogunk párás tekintettel emlékezni erre is.
Te szinte bocsánatkérően mondtad nekünk, hogy a távolságot, mint üveg golyót megkapjuk, de pénz az nincs.
És ekkor mi kértünk elnézést, hisz oly megértőek vagyunk mindannyian.
Mert szeretünk, Géza.
Ám e paradicsomi idill 4 hónap után véget ért, hisz ezután kikerültünk laza felügyeleted alól, mert rábíztál bennünket tereptanárainkra.
Na, itt vette kezdetét leginkább a lógás lógás hátán. De néha azért bejártunk, hogy legalább a terepnapló alá legyen írva.
De te ezt is végtelen türelemmel toleráltad.
Köszönjük, Géza!
És persze nem feledkezhetünk meg kiváló szervezőkészségedről, amit Isten tudja, hol szedtél össze, de mindig minden flottul ment, mint az ágybaszarás.
Nos, végül aztán beütött a 3 napos Kánaán.
Úgy gondoltad, utoljára még jól kicsellózol velünk.
Sikerült. Szívtunk, mint a torkos borz. De te is. Mert Ogre úgy kavarta a szart, mint öreganyánk a köleskását.
És ott volt még bónusznak Ladislav, aki vért izzadt, hogy mentse a renomét.
A helyben tartózkodó szúnyogok azonban nem ezt a vért itták mohón, annál inkább a miénket.

Szlovák iskolatársainkat ne is említsük, ők csak jámbor birkák voltak az ügy áldozati oltárán.
Esténként vertük a blattot, ittunk, mint a gödény.
Pumukli pl olyan részeg volt, hogy csorgó nyállal, ülve horkolt a kanapén, mint a bakonyi vaddisznó. De az üres borosüvegről még pajszerral se tudtuk volna lefeszíteni az ujjait.
Te, Géza, speciel annyira seggrészeg voltál, hogy Mágnes Asszonyt Sacinak nézted. De mi elnéztük neked, mert szeretünk.
Mert megtetted, amit meg kellett tenned, véres harcodat megvívtad. Az ügyért. Ami a mi ügyünk. Olaszul úgy mondják: Cosa Nostra. És ezt nem is feszegetnénk tovább.
Mert szép, ami szép, jó, ami jó, még ha fel sem fogható.
Hát, ilyen ez a keserű méz. Amit mi szó nélkül nyeltünk, mint kacsa a nokedlit.
Bár páran csak kerülgették, mint macska a forró kását.
Együtt éreztünk veled, hisz empátiás készségünk határtalan, mert Ogre végig a te farkaddal verte a csalánt.
Ám egyszer minden jó véget ér.
Az idő szaladt, s a karaván végre haladt hazafelé.
És most itt vagyunk, bár jó néhány hónappal ezelőtt nem itt voltunk.
Az idegeid rongyokban lógnak, öregedtél 20 évet, mégis kitartottál, mint a Maszada erőd bátor védői, de szerencsére csoportos öngyilkosságra végül nem került sor.
Köszönjük, Géza!
Csak így tovább előre a kitaposott úton!
Hálánk örökké kísérteni fog téged.
Éljen a szabadság, éljen az egyenlőség, éljen a testvériség!
Éljen Géza!

Gyanútlanul elbotorkálsz a rendelőbe a reumatológus által előírt fizioterápiára. Szorongva ülsz a kezelő előtt, majd felvillan a kijelzőn a te időd. 17:40. Felpattan nyolc-tíz ember és egyszerre bevonulnak. Eltöprengsz, vajon mi folyik odabenn, amihez ennyi ember kell. Ám ekkor kiszól egy hang, hogy ugyan szíveskedjél már te is befáradni. Hirtelen elzsibbad a tarkód, de azért befáradsz.

Beküldenek egy elfüggönyözött fülkébe. Megszabadulsz a lábszáradra rászoruló farmertól, s utasítanak hogy feküdj hasra. Mivel ilyesmit közel 20 éve nem bírtál már kivitelezni, a kínok kínját állod ki, de megteszed. Szétrágod a szád az idegtől, mert gőzöd nincs, mi vár rád. De ami késik, nem múlik. A kezelést végző ápoló minden előzetes értesítés nélkül a hátadra dob egy tűz forró, Lidocain-nal átitatott vizes törölközőt. 

Ekkor fájdalmadban felsikítasz, amitől szerencsétlen pára bepánikol. Nincs idő mélázni, mert pillanatokon belül mindenféle elektródákat csatlakoztatnak a derekadra és a bal bokádra. De mivel az ápoló már kellőképpen ideges, elfelejti levenni a fokozatot a gépről, és ezerrel beléd vezeti az áramot. Ismét felsikoltasz, de meglepetésedre ettől nem te kezdesz könnyezni, hanem ő. Te csak elmormolsz halkan egy Smá Jiszróél-t, s miközben halkan megszólal a fejedben Mozart Requiem-je, már csak az jár az eszedben, hogy kurvára nem kellett volna idejönni agyon baszatni magad a 220-szal. Mindezt megspórolhatod magadnak, ha otthon csendben bedugod a nagylábujjad a konnektorba. 

Tizenkét perc múlva lekászálódsz az ágyról, a bokád pecsenye vörös egy tíz centis sávban, mintha bedugtad volna egy genetikailag módosított, túl burjánzó csalán bokorba. Hogy miként jutsz vissza az otthonodba, magad sem tudod, de valószínűleg hazarángatott a váltó áram, ami azóta is itt cirkulál benned, mert a búrád sajog, szédülsz, és időnként pukkan egyet hangosan a bal füled az elektromos kisüléstől.

Nos, ebből a mókás programból még kilenc hátravan, és mivel tudod, hogy átok ül rajtad, biztos lehetsz benne hogy minden alkalommal történni fog valami hasonló.

Minden esetre te és a reumatológiai személyzet nem készültetek fel kellőképpen egymásra. Előtte kellett volna váltani pár levelet, hogy helló, mizu, hogy van anyád...meg ehhez hasonlók. Úgyis van itthon néhány szép bélyeged, amit szívesen feláldoztál volna az ügy oltárán. 

A tanulság csak annyi,hogy, amint a mellékelt ábra mutatja, ha meg kell baszódni, akkor meg kell baszódni.