- A kurva anyátokat! Hát nem lehet tőletek még csendben megdögleni se! - morogta maga elé dühösen Géza, a lecsúszott irodalomtanár, majd a másik oldalára fordult, s a fejére húzta izzadságfoltos, elnyűtt párnáját, hogy ne hallja a hangosan dübörgő tuc-tuc zenét a másodikról. - Kulturálatlan állatok! - nyögte még fájdalmasan, s bárhogy erőlködött, nem sikerült elaludnia. Az egykor tiszteletnek örvendő, megbecsült gimnáziumi tanár jelenleg közmunkásként tengette szerény életét.  - Inkább takarodnátok melózni. Én vagyok az egyetlen, aki dolgozik ebben a rohadt putriban. Bezzeg a bulizás az megy. Meg a drog. Meg a pia. - hőbörgött tovább szakadt pokróca alatt. Gyomra nagyot kordult. Ma se vacsorázott. 

Álmatlanul átvergődte az éjszakát, majd hajnalban lekászálódott rozzant, nyikorgó hencseréről. Odafent még mindig szólt a zene. A pokolba kívánta az egész társaságot. Lehuppant a hokedlira, kezében egy hatalmas pléh bögre keserű kávéval. Lassan elszürcsölte, s próbált magához térni. Cukorral jobban esett volna, de már az sem volt a kredencben. Azt remélte, legalább a gyötrő fejfájás enyhül tőle valamelyest. Majdnem megborotválkozott, de aztán úgy döntött, leszarja. Már rég nem a katedra várta reggelenként, hanem az utcaseprés. Kilépett kutyaólnyi szuterénjából, s lassan botorkált a sötétben a kapu felé. - Jó reggelt, papa! - rikkantott utána a második emeleti gangról egy fiatal lány, kezében spangli. Jókora füstfelhőket eregetett a belső udvarra. Hadd jusson másnak is a jóból. - Nem kér egyet? - kérdezte még, mivel Géza nem reagált a köszönésre. - Nem élek vele. - mondta ő, és hátra se nézett. - Te is inkább olvasnál, te szerencsétlen. - dünnyögte nyűgösen, mikor kiért a ház előtti járdára. A házmester épp a kukákat rángatta vissza a kapualjba.  - Kinyírjuk őket, Gézám? - bökte oda neki. - Egyszer biztos. - felelte ő bosszúsan, majd lassan elslattyogott, hogy felvegye a munkát.

Pontosabban a láthatósági mellényt, a seprűt meg a lapátot, amivel aztán kotorhatta össze-fele egész nap a kutyaszart, a szétdobált csikkeket, a törött borosüveg-szilánkokat meg az összegyűrt sörös dobozok tömkelegét. Egy-két használt óvszer és fecskendő is jutott minden lapátra. Elhaladt a pékség mellett, ahol az eladólány minden reggel adott neki egy tegnapi száraz brióst. Cserébe kiürítette a kukáját. Nem volt nagy fizetség, de valami végre került a gyomrába az üres kávé mellé. Leült a lépcsőre, s lassan elrágcsálta. Két dülöngélő ifjú kacsázott el előtte, az egyikük a még parázsló csikkjét pont Géza lába mellé pöckölte. - Szedd fel, te paraszt! - kiáltott utána, de az erősen illuminált egyed rá se hederített. Szemben a hajléktalanszállóról épp terelték kifelé az aznap éjjel ott alvókat. Tömött szatyrokkal, megtört, roggyant testüket vonszolva nekivágtak a város utcáinak. Géza elmorzsolt egy halk fohászt, hálát adva sorsának, hogy ő még nincs közöttük. Egyelőre. - De ami késik, nem múlik. - gondolta, s fáradtan feltápászkodott, hogy folytassa lélekemelőnek egyáltalán nem nevezhető munkáját. Versidézetek jártak közben a fejében, csak úgy asszociált szabadon egyikről a másikra. A lelkének jól esett, bár tudta, soha többet nem fog már irodalmat tanítani senkinek. 

A sarkon túli kis templomban delet kongattak, ez egyúttal azt is jelentette, hogy számára beköszöntött a fájront. Megivott a sarki bodegásnál egy feketét, leadta pekvancait a telephelyen, majd leszegett fejjel hazaindult. Az járt a fejében, hogyan tudná elkerülni, hogy több ezer kötetes könyvtárát el kelljen adnia. Bár alig tudott tőlük moccanni a lakásban, meg a pince is tele volt velük, mégis foggal-körömmel ragaszkodott a gyűjteményhez. Ez volt az utolsó szalmaszál, ami még egykori kulturált, civilizáltnak mondható életéhez kötötte. De sajnos, baromira kellett a pénz, amit kaphatott volna érte. Hazaérve főzött valami zacskós levest, majd kihasználva a néhány órás délutáni csendet, próbált aludni egy keveset. Már épp az igazak álma következett volna, mikor el kezdett remegni alatta az ágy, amint a másodikon ezer decibellel útjára indult a szokásos esti őrület. Kábultan ébredt, kezdett belebolondulni a kialvatlanságba. Ücsörgött egy darabig az ágy szélén, próbálta leküzdeni a gyilkos indulatot, ami fojtogatta. Aztán hirtelen felpattant, s dühösen felordított.

- Hát, egy lószart! - Úgy döntött, felhagy a további küzdelemmel, és szabadjára engedi az évek óta visszafojtott őrjönghetnékjét. Felhorgadt benne a bosszúvágy is. Nem vesződött a piperészkedéssel, öltözéssel, feltépte a bejárati ajtót, átcsörtetett a belső udvaron, s püfölni kezdte a házmester ablakát. Az meg csak bámult értetlenül Gézára az üvegen át. - Itt az idő! - kiáltotta ekkor Géza, s szélesen hadonászva ösztökélte a másikat, hogy másszon már elő a vackáról. - Hozd a cuccot! - utasította, mikor az végre ablakot nyitott. Dezső, a házmesterek gyöngye, magához vette egyetlen atyai örökségét, melyet féltve őrizgetett hosszú évtizedek óta, a karikás ostorát. Hortobágyi gyerek volt, jól bánt a szerszámmal. Elindultak a másodikra, hogy rendet vágjanak végre a téboly tanyáján.

Géza nemes egyszerűséggel, lelki finomságát meghazudtolva, berúgta az amúgy is szétesőfélben lévő bejárati ajtót, s az kis híján tokostul kifordult a helyéről. Előre engedte Dezsőt, aki élvezettel csavargatta karjára az  ostort, majd fenyegetően végig nézett a hirtelen elnémuló társaságon. - Szép esténk van. Nem de? - próbálta túlkiabálni az üvöltő zenét. - Sorakozó! - rivallt rájuk erélyesen. Ők meg csak bámultak némán, tátott szájjal, s nem tudták eldönteni, hogy mindez valóban megtörténik, vagy kollektív vizionálás tényállása forog fenn. - Azt mondtam, sorakozó! - kiáltotta Dezső, s a nyomaték kedvéért meglengette az ostort, leverve ezzel néhány piás üveget, teli hamutartót az asztalról, no meg a múlt századból ott maradt antik feszületet a falról. - Ne kíméld őket! - biztatta Géza, majd a szoba közepére rángatta egymás mellé sorban a részeg, bekábítózott ifjúságot. - Hát, akkor adj rá még egy kis hangerőt, Gézám! - szólt Dezső elégedetten, Géza meg maximumra tekerte a zenét. - Na, most táncoljatok, drágaságaim! - ordított fel a házmester, s karikás ostorával veszettül csapkodni kezdte a halálra rémült fiatalok lábszárát, bokáját, meg ahol épp érte őket. Az egyiket pont nyakszirten találta, ő sikítva lehanyatlott a parkettára. Úgy elkapta a hév a mi Dezsőnket, hogy össze-vissza csapkodott a szűk szobában, így mindenféle tárgyak repkedtek a levegőben. Cipők, borosüvegek, fecskendők, csikkek. Egy ezeréves fapapucs éppen homlokon vágta valamelyik meglepett áldozatát. Géza próbált fedezéket találni magának, mielőtt a fagyi visszanyal. Dezső egy óvatlan pillanatban egyetlen csapással lesöpört mindent az asztalról, többek közt egy fél zacskónyi kokaint, s a fehér por hódaraként kezdett szállingózni a légben, halványan csillogva a lenyugvó Nap utolsó sugarainak fényében, ami még búcsúzóul bekacsintott az ablakon. Annak is jutott belőle, aki soha életében még csak kipróbálni sem akarta a cuccot.

S ekkor kezdetét vette a lassú, réveteg kerengés, mint valami rituális szertartás, melynek résztvevői transzba esve próbálnak ráhangolódni az univerzum minden apró rezdülésére. Dezső a sarokba vágta karikás ostorát, végleg megsemmisítve ezzel egy felettébb giccses padlóvázát, majd vidáman felrikkantott. Kisvártatva ropni kezdett egy rég elfeledett verbunkost, cseppet sem zavartatva magát a ténytől, hogy épp a "Napfény járja át a szívem újra, csak egy szál bikinit hoztam el az útra" kezdetű örökzöld sláger üvöltött éppen. A hangerő oly fülsiketítő volt, hogy egyikük sem hallotta az udvaron őrjöngő lakók hangos hőbörgését, meg a szirénázó rendőrautókat. A fiatalok sorra dőltek ki erre-arra, s mikor a járőrök berontottak a lakásba, már csak Géza és Dezső volt talpon, épp egy kalotaszegi csárdást lejtettek összekapaszkodva a "We are the champoins" refrénjére. Körülöttük eszméletlenül fetrengő, hangosan horkoló testek hevertek szerteszét, és átláthatatlan káosz. A rendőrök pár pillanatra meghökkentek, majd napirendre térve a látottak felett, hívták a mentőszolgálatot. A gangon sorakozva várták a felmentő sereget, tekintve, hogy odabent még mindig tele volt a légtér a szálló fehér porral. 

Az elhullott ifjúságot egytől-egyig kórházba szállították. A két bosszúállót nagy nehezen betuszkolták az egyik járőrkocsi hátsó ülésére, Géza még ekkor is az "Akácos út" kezdetű nótát óbégatta bárgyú vigyorral az arcán. Dezső hőzöngve hepciáskodott, hogy minden körülmények között követeli vissza a karikás ostorát. - Csituljanak már, az ég szerelmére! - üvöltött rájuk a sofőr, s legszívesebben azonnali hatállyal lepuffantotta volna őket. Bekapcsolta a szirénát, hogy mihamarabb leadhassa mindkettőt a gyűjtőbe. 

Aztán rájuk zárták a fogda ajtaját. - Két vén hülye. - morogta az ügyeletes tiszt álmosan. - De legalább nekik volt egy jó estéjük. - fűzte még hozzá nagyot ásítva, majd visszament szunyókálni az irodájába.

- Már megint ezek a kurva galambok! Összeszarnak mindent. - dohogott Dezső, a megkeseredett házmester mint minden hajnalban, mikor a retkes kukákat huzigálta ki az utcára. - Meg az a girhes dög! - utalt Mancika kivénhedt macskájára a szomszédos szuterénból. - Egyszer agyonverem a hólapáttal. Idecsődíti a környék összes kóbor jószágát. - Tovább morgott, szájában egy rég kialudt csikkel. Az utálat és az undor megforgatta a gyomrában a reggeli kávét. Legszívesebben kiokádta volna, de nem volt kedve még azt is felsúrolni a járdáról.

Megvárta, míg a kukások kiürítik a szemeteseket, majd lehetőleg minél nagyobb zajt csapva visszarángatta azokat az udvarba. Nehogy már mások aludni tudjanak, mikor ő itt hajnalban a mocskukat takarítja. Dezsőből fröcsögött a jóindulat. Ma is. Mint mindig.

A hangos csatazajra ébredezni kezdett a ház. Valaki pirítóst sütött, s az égett zsír lélekölő bűze meglódult lassan a gangon, majd elérte Dezsőt. Dezső agyában felment a pumpa, torkát fojtogatta a gyilkos indulat. Előhúzta a slagot a kapualjból, s a kukákat kezdte mosni. A hideg vízsugár nehezen oldotta a redvát az edényekből, s folyt a szennylé az udvar repedező beton aljzatán. Észrevette, hogy a poroló állványon valaki ott felejtette foszladozó szőnyegét, s némi elégtételt érezve azt is bőven meglocsolta. Kicsinyes bosszú volt, de most mégis jólesett neki a reggeli hidegben. Elégedetten fújtatott, majd lehelni kezdte elgémberedett kézfejét, amin a hosszú évek alatt több helyen mélyen berepedt a bőr, itt-ott a vér is kiserkent egy-egy sebből.

Ekkor ugrott ki az ablakon az ominózus, általa mélységesen rühellt macska. Bundája kopott volt, szürke és fénytelen, kopasz foltokkal tarkítva. Egyik lábára erősen sántított. Dezső égtelen haragra gerjedt újra, mert Fricike a vén törpe tigris folyton széttúrta a szemetet a kukák körül. - Itt vagy, te rusnya disznó! - ordított rá a macskára, majd a jéghideg vízzel jól nyakon sózta a jószágot, aki hangosan nyivákolva menekült vissza a lakásba, ahonnét az imént kiszökött. - Az anyád szentségit! Legközelebb elkaplak, te kis görény! - ordította még az állat után.

Mancikának sem kellett több. Az idáig csendesen, magányosan vegetáló kisnyugdíjas özvegyasszonynál betelt a mérce. Eddig némán tűrte, hogy Frigyest, egyetlen hű társát rendszeresen inzultus éri a házmester orvtámadásai révén. Őrjöngve tépte fel alagsori szoba-konyhájának rozzant ajtaját, s partvissal a kezében megindult Dezső felé. Kibomlott ősz hajfürtjei lobogtak utána a szélben. Még nem volt túl a reggeli szépítkezésen. Így hát azon kócosan, foszladozó hálóingben rohanta le Dezsőt, s a kezében lóbált seprűvel szó nélkül úgy hókon vágta, hogy a férfi hangtalanul hanyatlott le a vizes betonra. Ájultan hevert a kövön, szemei csukva, agyában kihunyt az a kevéske fény is, ami valaha pislákolt benne. Görcsösen szorongatta a slagot, amiből továbbra is ömlött a víz, többnyire Dezső nadrágjára, s ettől úgy nézett ki, mintha maga alá vizelt volna. 

Az egyik emeleti lakásból kicsiszogott egy tagbaszakadt alak, s látva a jelenetet, megcsóválta fejét, majd köpött egy jó nagyot. Épp hogy elvétette az edszméletlen házmester fejét. Majd mint aki jól végezte dolgát, visszaslattyogott málló falú konyhájába kávét főzni. Ha már úgyis kiverték a szeméből az álmot. 

Ekkor bukkant elő a félhomályból József, a munkanélküli szobafestő-mázoló. Egy darabig mélán bámulta a betonon elterült Dezsőt. Kipiszkálta a fogai közül a tegnap este vacsorára elfogyasztott véres hurka egy kisebb foszlányát, és hanyagul, ám annál elegánsabb mozdulattal elpöckölte azt a semmibe. Még nem aludta ki alkolholmámorát, véreres szemekkel, borostásan ácsingózott az udvar közepén. - Mancika, ezt most muszáj volt? - morogta az asszonynak. Az csak a vállát vonogatta némán. - Menjen be, még megfázik. Tudja jól, hogy ide a mentősök sem szívesen jönnek. 

Felbuzgott benne a tennivágyás, na nem mintha különösebben sajnálta volna Dezsőt. Mi több, felőle aztán hetekig is fetrenghetett volna a vizes betonon galamboktól, verebektől leszarva, de nem vágyott rá, hogy a rendőrséget esetleg ide egye a penész. - Még hogy ebben a házban sosem történik semmi. Ha én azt zongorázni tudnám. - nyögött fel fájdalmasan, majd neki gyürkőzött, hogy életet leheljen Dezsőbe, s eltakarítsa az útból. Hosszas tusakodást követően sikerült kitépnie kezéből a slagot, s azon frissiben pofán is találta a vízsugárral a még mindig félájult házmestert. Kisvártatva Dezső éledezni kezdett, s bedagadt, véreres szemekkel pásztázta körbe a lepukkant belső udvart. 

- Hol vagyok? - rebegte elhaló hangon. - Otthon, Dezsőkém. Otthon. - felelt József, majd nagy nehezen ülő helyzetbe tornázta fel Dezsőt. Gondolta, most már egyedül is elboldogul, s összehúzta magán egykor jobb napokat megélt csíkos köntösét. Dezső ráeszmélt lassan a történtekre. - Itt kell megdöglenem ebben a mocskos kuplerájban? - üvöltötte, mint egy félbolond. - Hát, ilyen a szelaví, barátom. - mondta József barátságosan hátba veregetve őt, majd visszavonult a vackára, s magára zárta oduja ajtaját. 

Dezső feltápászkodott a kőről. Szédült, mintha másnapos lenne. A hányinger is kerülgette. És mikor meglátta Fricikét a szuterén ablakában elégedetten tollászkodni, végül mégis kijött belőle, aminek ki kellett jönnie. Hörögve okádta ki a betonra a reggeli kávét némi gyomorsav kíséretében.

A slagból továbbra is folyt a víz, végig csorgott az udvaron, hányadékkal keveredve. Tovább folyt a járdán, s az ott felejtett kutyaszar kupacokkal egyesülve folytatta útját az utcán veszteglő járművek alatti csatornába, visszakerülve a soha véget nem érő örök körforgásba.