- A kurva anyátokat! Hát nem lehet tőletek még csendben megdögleni se! - morogta maga elé dühösen Géza, a lecsúszott irodalomtanár, majd a másik oldalára fordult, s a fejére húzta izzadságfoltos, elnyűtt párnáját, hogy ne hallja a hangosan dübörgő tuc-tuc zenét a másodikról. - Kulturálatlan állatok! - nyögte még fájdalmasan, s bárhogy erőlködött, nem sikerült elaludnia. Az egykor tiszteletnek örvendő, megbecsült gimnáziumi tanár jelenleg közmunkásként tengette szerény életét.  - Inkább takarodnátok melózni. Én vagyok az egyetlen, aki dolgozik ebben a rohadt putriban. Bezzeg a bulizás az megy. Meg a drog. Meg a pia. - hőbörgött tovább szakadt pokróca alatt. Gyomra nagyot kordult. Ma se vacsorázott. 

Álmatlanul átvergődte az éjszakát, majd hajnalban lekászálódott rozzant, nyikorgó hencseréről. Odafent még mindig szólt a zene. A pokolba kívánta az egész társaságot. Lehuppant a hokedlira, kezében egy hatalmas pléh bögre keserű kávéval. Lassan elszürcsölte, s próbált magához térni. Cukorral jobban esett volna, de már az sem volt a kredencben. Azt remélte, legalább a gyötrő fejfájás enyhül tőle valamelyest. Majdnem megborotválkozott, de aztán úgy döntött, leszarja. Már rég nem a katedra várta reggelenként, hanem az utcaseprés. Kilépett kutyaólnyi szuterénjából, s lassan botorkált a sötétben a kapu felé. - Jó reggelt, papa! - rikkantott utána a második emeleti gangról egy fiatal lány, kezében spangli. Jókora füstfelhőket eregetett a belső udvarra. Hadd jusson másnak is a jóból. - Nem kér egyet? - kérdezte még, mivel Géza nem reagált a köszönésre. - Nem élek vele. - mondta ő, és hátra se nézett. - Te is inkább olvasnál, te szerencsétlen. - dünnyögte nyűgösen, mikor kiért a ház előtti járdára. A házmester épp a kukákat rángatta vissza a kapualjba.  - Kinyírjuk őket, Gézám? - bökte oda neki. - Egyszer biztos. - felelte ő bosszúsan, majd lassan elslattyogott, hogy felvegye a munkát.

Pontosabban a láthatósági mellényt, a seprűt meg a lapátot, amivel aztán kotorhatta össze-fele egész nap a kutyaszart, a szétdobált csikkeket, a törött borosüveg-szilánkokat meg az összegyűrt sörös dobozok tömkelegét. Egy-két használt óvszer és fecskendő is jutott minden lapátra. Elhaladt a pékség mellett, ahol az eladólány minden reggel adott neki egy tegnapi száraz brióst. Cserébe kiürítette a kukáját. Nem volt nagy fizetség, de valami végre került a gyomrába az üres kávé mellé. Leült a lépcsőre, s lassan elrágcsálta. Két dülöngélő ifjú kacsázott el előtte, az egyikük a még parázsló csikkjét pont Géza lába mellé pöckölte. - Szedd fel, te paraszt! - kiáltott utána, de az erősen illuminált egyed rá se hederített. Szemben a hajléktalanszállóról épp terelték kifelé az aznap éjjel ott alvókat. Tömött szatyrokkal, megtört, roggyant testüket vonszolva nekivágtak a város utcáinak. Géza elmorzsolt egy halk fohászt, hálát adva sorsának, hogy ő még nincs közöttük. Egyelőre. - De ami késik, nem múlik. - gondolta, s fáradtan feltápászkodott, hogy folytassa lélekemelőnek egyáltalán nem nevezhető munkáját. Versidézetek jártak közben a fejében, csak úgy asszociált szabadon egyikről a másikra. A lelkének jól esett, bár tudta, soha többet nem fog már irodalmat tanítani senkinek. 

A sarkon túli kis templomban delet kongattak, ez egyúttal azt is jelentette, hogy számára beköszöntött a fájront. Megivott a sarki bodegásnál egy feketét, leadta pekvancait a telephelyen, majd leszegett fejjel hazaindult. Az járt a fejében, hogyan tudná elkerülni, hogy több ezer kötetes könyvtárát el kelljen adnia. Bár alig tudott tőlük moccanni a lakásban, meg a pince is tele volt velük, mégis foggal-körömmel ragaszkodott a gyűjteményhez. Ez volt az utolsó szalmaszál, ami még egykori kulturált, civilizáltnak mondható életéhez kötötte. De sajnos, baromira kellett a pénz, amit kaphatott volna érte. Hazaérve főzött valami zacskós levest, majd kihasználva a néhány órás délutáni csendet, próbált aludni egy keveset. Már épp az igazak álma következett volna, mikor el kezdett remegni alatta az ágy, amint a másodikon ezer decibellel útjára indult a szokásos esti őrület. Kábultan ébredt, kezdett belebolondulni a kialvatlanságba. Ücsörgött egy darabig az ágy szélén, próbálta leküzdeni a gyilkos indulatot, ami fojtogatta. Aztán hirtelen felpattant, s dühösen felordított.

- Hát, egy lószart! - Úgy döntött, felhagy a további küzdelemmel, és szabadjára engedi az évek óta visszafojtott őrjönghetnékjét. Felhorgadt benne a bosszúvágy is. Nem vesződött a piperészkedéssel, öltözéssel, feltépte a bejárati ajtót, átcsörtetett a belső udvaron, s püfölni kezdte a házmester ablakát. Az meg csak bámult értetlenül Gézára az üvegen át. - Itt az idő! - kiáltotta ekkor Géza, s szélesen hadonászva ösztökélte a másikat, hogy másszon már elő a vackáról. - Hozd a cuccot! - utasította, mikor az végre ablakot nyitott. Dezső, a házmesterek gyöngye, magához vette egyetlen atyai örökségét, melyet féltve őrizgetett hosszú évtizedek óta, a karikás ostorát. Hortobágyi gyerek volt, jól bánt a szerszámmal. Elindultak a másodikra, hogy rendet vágjanak végre a téboly tanyáján.

Géza nemes egyszerűséggel, lelki finomságát meghazudtolva, berúgta az amúgy is szétesőfélben lévő bejárati ajtót, s az kis híján tokostul kifordult a helyéről. Előre engedte Dezsőt, aki élvezettel csavargatta karjára az  ostort, majd fenyegetően végig nézett a hirtelen elnémuló társaságon. - Szép esténk van. Nem de? - próbálta túlkiabálni az üvöltő zenét. - Sorakozó! - rivallt rájuk erélyesen. Ők meg csak bámultak némán, tátott szájjal, s nem tudták eldönteni, hogy mindez valóban megtörténik, vagy kollektív vizionálás tényállása forog fenn. - Azt mondtam, sorakozó! - kiáltotta Dezső, s a nyomaték kedvéért meglengette az ostort, leverve ezzel néhány piás üveget, teli hamutartót az asztalról, no meg a múlt századból ott maradt antik feszületet a falról. - Ne kíméld őket! - biztatta Géza, majd a szoba közepére rángatta egymás mellé sorban a részeg, bekábítózott ifjúságot. - Hát, akkor adj rá még egy kis hangerőt, Gézám! - szólt Dezső elégedetten, Géza meg maximumra tekerte a zenét. - Na, most táncoljatok, drágaságaim! - ordított fel a házmester, s karikás ostorával veszettül csapkodni kezdte a halálra rémült fiatalok lábszárát, bokáját, meg ahol épp érte őket. Az egyiket pont nyakszirten találta, ő sikítva lehanyatlott a parkettára. Úgy elkapta a hév a mi Dezsőnket, hogy össze-vissza csapkodott a szűk szobában, így mindenféle tárgyak repkedtek a levegőben. Cipők, borosüvegek, fecskendők, csikkek. Egy ezeréves fapapucs éppen homlokon vágta valamelyik meglepett áldozatát. Géza próbált fedezéket találni magának, mielőtt a fagyi visszanyal. Dezső egy óvatlan pillanatban egyetlen csapással lesöpört mindent az asztalról, többek közt egy fél zacskónyi kokaint, s a fehér por hódaraként kezdett szállingózni a légben, halványan csillogva a lenyugvó Nap utolsó sugarainak fényében, ami még búcsúzóul bekacsintott az ablakon. Annak is jutott belőle, aki soha életében még csak kipróbálni sem akarta a cuccot.

S ekkor kezdetét vette a lassú, réveteg kerengés, mint valami rituális szertartás, melynek résztvevői transzba esve próbálnak ráhangolódni az univerzum minden apró rezdülésére. Dezső a sarokba vágta karikás ostorát, végleg megsemmisítve ezzel egy felettébb giccses padlóvázát, majd vidáman felrikkantott. Kisvártatva ropni kezdett egy rég elfeledett verbunkost, cseppet sem zavartatva magát a ténytől, hogy épp a "Napfény járja át a szívem újra, csak egy szál bikinit hoztam el az útra" kezdetű örökzöld sláger üvöltött éppen. A hangerő oly fülsiketítő volt, hogy egyikük sem hallotta az udvaron őrjöngő lakók hangos hőbörgését, meg a szirénázó rendőrautókat. A fiatalok sorra dőltek ki erre-arra, s mikor a járőrök berontottak a lakásba, már csak Géza és Dezső volt talpon, épp egy kalotaszegi csárdást lejtettek összekapaszkodva a "We are the champoins" refrénjére. Körülöttük eszméletlenül fetrengő, hangosan horkoló testek hevertek szerteszét, és átláthatatlan káosz. A rendőrök pár pillanatra meghökkentek, majd napirendre térve a látottak felett, hívták a mentőszolgálatot. A gangon sorakozva várták a felmentő sereget, tekintve, hogy odabent még mindig tele volt a légtér a szálló fehér porral. 

Az elhullott ifjúságot egytől-egyig kórházba szállították. A két bosszúállót nagy nehezen betuszkolták az egyik járőrkocsi hátsó ülésére, Géza még ekkor is az "Akácos út" kezdetű nótát óbégatta bárgyú vigyorral az arcán. Dezső hőzöngve hepciáskodott, hogy minden körülmények között követeli vissza a karikás ostorát. - Csituljanak már, az ég szerelmére! - üvöltött rájuk a sofőr, s legszívesebben azonnali hatállyal lepuffantotta volna őket. Bekapcsolta a szirénát, hogy mihamarabb leadhassa mindkettőt a gyűjtőbe. 

Aztán rájuk zárták a fogda ajtaját. - Két vén hülye. - morogta az ügyeletes tiszt álmosan. - De legalább nekik volt egy jó estéjük. - fűzte még hozzá nagyot ásítva, majd visszament szunyókálni az irodájába.

Bözsi, az ötvenes éveiben járó nagy darab, ám bizonyos szempontból mégis csinosnak mondható asszony, hentes és mészárosként dolgozott a helyi piaccsarnokban. Nehezen megkeresett kenyér volt ez, de mégis szerette. Férfi kollégái tisztelték szakértelméért és fizikai rátermettségéért. Bár sosem volt családja és egyedül élt, mégis nehezen tartotta fenn magát csekély fizetéséből. Műszak végén mindig összecsomagolt egy kevéske nyesedéket, megmaradt farhátat, ami úgyis a kukában végezte volna, s hazavitte, hogy szerény kis vacsorát rittyentsen belőle magának. Aztán letelepedett rozoga kanapéjára, s a fekete-fehér ezer éves tévén romantikus sorozatokat nézett egész este. Ez volt az egyetlen szórakozása és szenvedélye. Titkon azt remélte,hogy még neki sem késő, és rátalál az igaz szerelemre, s egyszer csak eljő érte az ő hercege alagsori szoba-konyhája korhadt ajtaján kopogtatva. Igazság szerint volt is már kiszemeltje, egy középkorú orvos, aki majd minden délután nála vásárolt húst a hentespultnál. Így volt ez aznap is.

- Jó estét, Bözsike! - köszönt rá az orvos.

- Doktor Úr! Már vártam. - pihegte mélyen elpirulva a nő, s zavarában ide-oda toporgott, kezében egy hatalmas húsvágó bárddal. - Mit főz ma este?

- Egy jó kis töltött csirkére gondoltam. - felelt a férfi. Bözsi szájában összefutott a nyál, ilyesmire neki nem futotta. - A legszebbet félre is tettem magának. - rebegte büszkén, s egy jókora tyúkot hajított rá a mérlegre. Gondosan becsomagolta, majd miután az orvos fizetett, még váltottak pár udvarias mondatot.

Bözsike szerelemtől, reményektől dagadó kebellel ért haza szegényes otthonába, de töretlenül hitte, hogy az ő királyfija hamarosan kiemeli őt a posványból, hisz nyilvánvalóan neki is ez minden vágya. Ábrándozva kavargatta szerény tyúkláblevesét a rozsdás tűzhelyen, majd amíg hűlt az étel, kimosta a reggel beáztatott szennyest a kád fölé hajolva. A mosógépe már rég bedöglött. Fáradtan ült le a tévé elé, hogy megnézze minden esti sorozatait, közben lassan szürcsölte a híg löttyöt, hogy az minél tovább tartson. Így is, úgy is éhesen fogja álomra hajtani a fejét ma is.

Egyre inkább rögeszméjévé vált az orvos iránt érzett beteges vonzalma, s az a hamis ábránd, hogy ez a szerelem nyilvánvalóan kölcsönös. Olyannyira monomániája lett a félreértelmezett helyzet, hogy egyik este, miután a férfi megvásárolta nála az aznapi vacsorának valót, Bözsi szó nélkül lelépett a munkahelyéről, s hazáig követte az orvost. Megbújt egy bokor mögött amíg a férfi bement a házba. Nem akarta, hogy észrevegye, hogy leskelődik utána. Egymás után gyúltak ki a fények a házban, s a nő kíváncsian, vágyakozva bámult befelé a konyhaablakon. Már-már látta maga előtt, hogy hamarosan hogyan fognak ők kettesben főzőcskézni, amint az orvos feleségül veszi őt.

Ám ekkor zajt hallott az utcafront felől, s óvatosan előre lopózott, hogy megnézze mi folyik a bejáratnál. Nem hitt a szemének. Kétségbeesetten konstatálta, hogy egy elegáns, középkorú asszony és két kamasz fiú megy be a házba, ráadásul a saját kulcsukat használták, mikor kinyitották az ajtót. Kattant a zár. Bözsi agyában ezernyi gondolat cikázott, míg végül képes volt elfogadni a szörnyű tényt, hogy szerelmének tárgya bizony nem agglegény, hanem, úgy tűnik, boldog családos ember. Egy ideig még megbűvölve bámult be az ablakon, és sóvár irigységgel leste, mi folyik odabenn. Egy csapásra összeomlott minden álma, minden terve, amit az orvossal közös leendő életükről szövögetett évek óta. Aztán érezte, hogy féktelen düh keríti hatalmába, egész teste remegett. Felhorgadt benne a bosszúvágy. Hazasietett, s tűkön ülve várta a holnapot. Nem evett, a tévét sem kapcsolta be, sőt legszívesebben szétverte volna a rozzant készüléket. Ide-oda járkált a szűk szobában, egyre jobban felhergelte magát. Átkozta az életet, átkozta a sorsot, de legfőképpen az orvost, aki cserben hagyta, kijátszotta, hitegette, megcsalta őt. Aztán lassan kikristályosodott fejében a megoldás, az egyetlen módja annak, hogy revansot vegyen az őt ért súlyos sérelmekért.

Másnap, mintha minden a legnagyobb rendben volna, szinte már vidáman végezte a munkáját a piacon, sürgött-forgott a pult mögött. Minden kuncsafthoz volt egy kedves szava, még azokra is nyájasan mosolygott, akik nem tartoztak a kedvenc vevői közé. De belül türelmetlenül várta, hogy jöjjön végre a férfi, aki porig alázta, földbe tiporta őt és az álmait. Az orvos a szokott időben meg is érkezett.  - Bözsike, ma szokatlanul jó kedve van. - mondta az asszonynak, majd vett egy jókora libamájat és elköszönt. Bözsi bájosan integetett neki, de aztán lefagyott arcáról az erőltetett mosoly. Érezte, hogy elérkezett a cselekvés ideje. Egy darabig szöszmötölt még a pult alatt, majd egy rövid sátáni kacaj hagyta el ajkát, melyen már kissé szétmázolódott a hajnalban rákent olcsó rúzs. - Hová, hová, Erzsébet, ilyen szaporán? - kiáltott utána a főnöke, de ő hátra se nézett. Büszkén felemelte a fejét, s határozott léptekkel indult a dolgára.

Odaért a házhoz. Gyanakodva körül nézett, de nem sokan jártak a halványan megvilágított utcán. Egy kutyáját sétáltató fiatalember odabiccentett felé, ám ő próbált beolvadni az örökzöld sövénybe. Óvatosan odaosont az ablakhoz, látta, hogy a doki még egyedül van otthon. Tudta, hogy sietnie kell, mert a család bármelyik percben hazaérhet. A férfi fütyörészve pakolászott a konyhában, a vacsorát készítette elő. Bözsi már-már megsajnálta. De mielőtt még meggondolhatta volna magát, a tettek mezejére lépett. Megkerülte a házat és becsöngetett. Az orvos ajtót nyitott, és meglepődve nézett a nőre. - Bözsike drága, mi járatban nálunk?  - kérdezte kelletlenül, de többre már nem is volt se alkalma, se ideje. Bözsike drága ugyanis előrántotta a kabátja alatt rejtegetett húsvágó bárdot, s minden különösebb magyarázat nélkül akkora erővel sújtott le a férfi fejére, hogy az abban a szent pillanatban holtan esett össze. Az asszony elégedetten nyugtázta, hogy milyen remek munkát végzett. A padlóra dobta a bárdot, letörölte arcáról a ráfröccsent vért, majd beljebb rángatta az élettelen testet az előszobába, hogy be tudja csukni az ajtót. Ledobta kopott kabátját és letérdelt a szőnyegre a hulla mellé. Szusszant egy nagyot a megkönnyebbüléstől, de tudta hogy a munka dandárja még hátra van. - Látod, kedvesem, így jár, aki kihasználja az ártatlan nőket. Én őszintén szerettelek, te viszont csak játszadoztál velem. - mondta vádlóan a halottnak, aztán behozta a konyhából a legnagyobb kést, ami a keze ügyébe akadt. Szakszerű mozdulattal ellenőrizte, hogy elég éles-e, és elégedetten bólintott. Visszatérdelt a holttest mellé, magasba emelte a kést, s egy darabig az arcát nézegette a penge tükrében. Nagyot sóhajtott, és rosszallóan megrázta a fejét.  - Magadnak köszönheted. - nyögte mély meggyőződéssel, s hozzáfogott a daraboláshoz. Nem volt könnyű dolga annak ellenére sem, hogy hentesként jól tudta, hol kell pontosan leválasztani a végtagokat a törzsről. 

Fröcsögött a vér a tapétára, a bútorokra, bár a méreg drága szőnyeg a javát magába szívta. A haja csatakosan lógott az arcába, amin a verejték és a vér keveréke összemosódott a szétfolyt arcfestékkel. Épp a fejet kezdte bőszen lefűrészelni a testről, mikor megfordult a kulcs a zárban. A doktor felesége gyanútlanul benyitott a házba, majd meglátta az előszobában a borzalmat. A két nő egy pillanatig döbbenten bámult egymásra, majd Bözsi megindult az asszony felé a vértől csöpögő böllér kést a magasba tartva. - Légy átkozott! - üvöltötte a dühöngő őrült, de az orvos nejét már nem sikerült elérnie, mert az az utolsó pillanatban fejvesztve kimenekült az utcára. Bözsi ekkor az orra előtt becsapódott ajtót kezdte eszelősen őrjöngve kaszabolni, hullott a forgács, mint a fatelepen. Még akkor is az ajtót csapkodta, immár a húsvágó bárddal, mikor a rendőrség megérkezett. Közben artikulátlanul ordibált. 

A rendőrök nem akarták elhinni, amit látnak, és pár percig tanácstalanul álldogáltak. Ám ekkor egyikük feleszmélt a sokkból, s úgy döntött, nincs más megoldás, Bözsit azonnal ártalmatlanítani kell. Felszaladt a lépcsőn, majd a levélbedobó nyíláson keresztül nemes egyszerűséggel térden lőtte a nőt, majd rárúgta az ajtót. Bözsi eszméletét vesztve elterült, rázuhanva a feltrancsírozott holttestre. Fröcsögő vére néhai szerelme vérével egyesülve szivárgott bele a perzsa szőnyegbe. Ösztönös mozdulattal magához szorította az egyik lenyiszált lábat, amit még akkor is szorosan ölelt, mikor berakták a mentőbe. Kénytelenek voltak azzal együtt odaszíjazni a hordágyhoz.

Az utca lassan elcsendesedett miután véget ért az ámokfutás. Csak a rendőrségi kordon sárga szalagja lengedezett a halvány esti holdfényben. Hát így ért véget Bözsi soha nem múló halhatatlan szerelme, amit az orvos iránt táplált, és foszlottak semmivé a boldogságról szőtt álmai. Élete végéig váltig hangoztatta, hogy valójában ő volt az áldozat, a férfi pedig csak azt kapta, amit megérdemelt. Börtöntársai agybajt kaptak tőle, mert éveken keresztül mindenkit egész nap ezzel traktált. Aztán egyiküket elkapta a gépszíj, s egy felmosófával agyonverte őt. És Bözsi utolsó leheletével még azt suttogta - Boldogság, te kurva!