Bözsi, az ötvenes éveiben járó nagy darab, ám bizonyos szempontból mégis csinosnak mondható asszony, hentes és mészárosként dolgozott a helyi piaccsarnokban. Nehezen megkeresett kenyér volt ez, de mégis szerette. Férfi kollégái tisztelték szakértelméért és fizikai rátermettségéért. Bár sosem volt családja és egyedül élt, mégis nehezen tartotta fenn magát csekély fizetéséből. Műszak végén mindig összecsomagolt egy kevéske nyesedéket, megmaradt farhátat, ami úgyis a kukában végezte volna, s hazavitte, hogy szerény kis vacsorát rittyentsen belőle magának. Aztán letelepedett rozoga kanapéjára, s a fekete-fehér ezer éves tévén romantikus sorozatokat nézett egész este. Ez volt az egyetlen szórakozása és szenvedélye. Titkon azt remélte,hogy még neki sem késő, és rátalál az igaz szerelemre, s egyszer csak eljő érte az ő hercege alagsori szoba-konyhája korhadt ajtaján kopogtatva. Igazság szerint volt is már kiszemeltje, egy középkorú orvos, aki majd minden délután nála vásárolt húst a hentespultnál. Így volt ez aznap is.

- Jó estét, Bözsike! - köszönt rá az orvos.

- Doktor Úr! Már vártam. - pihegte mélyen elpirulva a nő, s zavarában ide-oda toporgott, kezében egy hatalmas húsvágó bárddal. - Mit főz ma este?

- Egy jó kis töltött csirkére gondoltam. - felelt a férfi. Bözsi szájában összefutott a nyál, ilyesmire neki nem futotta. - A legszebbet félre is tettem magának. - rebegte büszkén, s egy jókora tyúkot hajított rá a mérlegre. Gondosan becsomagolta, majd miután az orvos fizetett, még váltottak pár udvarias mondatot.

Bözsike szerelemtől, reményektől dagadó kebellel ért haza szegényes otthonába, de töretlenül hitte, hogy az ő királyfija hamarosan kiemeli őt a posványból, hisz nyilvánvalóan neki is ez minden vágya. Ábrándozva kavargatta szerény tyúkláblevesét a rozsdás tűzhelyen, majd amíg hűlt az étel, kimosta a reggel beáztatott szennyest a kád fölé hajolva. A mosógépe már rég bedöglött. Fáradtan ült le a tévé elé, hogy megnézze minden esti sorozatait, közben lassan szürcsölte a híg löttyöt, hogy az minél tovább tartson. Így is, úgy is éhesen fogja álomra hajtani a fejét ma is.

Egyre inkább rögeszméjévé vált az orvos iránt érzett beteges vonzalma, s az a hamis ábránd, hogy ez a szerelem nyilvánvalóan kölcsönös. Olyannyira monomániája lett a félreértelmezett helyzet, hogy egyik este, miután a férfi megvásárolta nála az aznapi vacsorának valót, Bözsi szó nélkül lelépett a munkahelyéről, s hazáig követte az orvost. Megbújt egy bokor mögött amíg a férfi bement a házba. Nem akarta, hogy észrevegye, hogy leskelődik utána. Egymás után gyúltak ki a fények a házban, s a nő kíváncsian, vágyakozva bámult befelé a konyhaablakon. Már-már látta maga előtt, hogy hamarosan hogyan fognak ők kettesben főzőcskézni, amint az orvos feleségül veszi őt.

Ám ekkor zajt hallott az utcafront felől, s óvatosan előre lopózott, hogy megnézze mi folyik a bejáratnál. Nem hitt a szemének. Kétségbeesetten konstatálta, hogy egy elegáns, középkorú asszony és két kamasz fiú megy be a házba, ráadásul a saját kulcsukat használták, mikor kinyitották az ajtót. Kattant a zár. Bözsi agyában ezernyi gondolat cikázott, míg végül képes volt elfogadni a szörnyű tényt, hogy szerelmének tárgya bizony nem agglegény, hanem, úgy tűnik, boldog családos ember. Egy ideig még megbűvölve bámult be az ablakon, és sóvár irigységgel leste, mi folyik odabenn. Egy csapásra összeomlott minden álma, minden terve, amit az orvossal közös leendő életükről szövögetett évek óta. Aztán érezte, hogy féktelen düh keríti hatalmába, egész teste remegett. Felhorgadt benne a bosszúvágy. Hazasietett, s tűkön ülve várta a holnapot. Nem evett, a tévét sem kapcsolta be, sőt legszívesebben szétverte volna a rozzant készüléket. Ide-oda járkált a szűk szobában, egyre jobban felhergelte magát. Átkozta az életet, átkozta a sorsot, de legfőképpen az orvost, aki cserben hagyta, kijátszotta, hitegette, megcsalta őt. Aztán lassan kikristályosodott fejében a megoldás, az egyetlen módja annak, hogy revansot vegyen az őt ért súlyos sérelmekért.

Másnap, mintha minden a legnagyobb rendben volna, szinte már vidáman végezte a munkáját a piacon, sürgött-forgott a pult mögött. Minden kuncsafthoz volt egy kedves szava, még azokra is nyájasan mosolygott, akik nem tartoztak a kedvenc vevői közé. De belül türelmetlenül várta, hogy jöjjön végre a férfi, aki porig alázta, földbe tiporta őt és az álmait. Az orvos a szokott időben meg is érkezett.  - Bözsike, ma szokatlanul jó kedve van. - mondta az asszonynak, majd vett egy jókora libamájat és elköszönt. Bözsi bájosan integetett neki, de aztán lefagyott arcáról az erőltetett mosoly. Érezte, hogy elérkezett a cselekvés ideje. Egy darabig szöszmötölt még a pult alatt, majd egy rövid sátáni kacaj hagyta el ajkát, melyen már kissé szétmázolódott a hajnalban rákent olcsó rúzs. - Hová, hová, Erzsébet, ilyen szaporán? - kiáltott utána a főnöke, de ő hátra se nézett. Büszkén felemelte a fejét, s határozott léptekkel indult a dolgára.

Odaért a házhoz. Gyanakodva körül nézett, de nem sokan jártak a halványan megvilágított utcán. Egy kutyáját sétáltató fiatalember odabiccentett felé, ám ő próbált beolvadni az örökzöld sövénybe. Óvatosan odaosont az ablakhoz, látta, hogy a doki még egyedül van otthon. Tudta, hogy sietnie kell, mert a család bármelyik percben hazaérhet. A férfi fütyörészve pakolászott a konyhában, a vacsorát készítette elő. Bözsi már-már megsajnálta. De mielőtt még meggondolhatta volna magát, a tettek mezejére lépett. Megkerülte a házat és becsöngetett. Az orvos ajtót nyitott, és meglepődve nézett a nőre. - Bözsike drága, mi járatban nálunk?  - kérdezte kelletlenül, de többre már nem is volt se alkalma, se ideje. Bözsike drága ugyanis előrántotta a kabátja alatt rejtegetett húsvágó bárdot, s minden különösebb magyarázat nélkül akkora erővel sújtott le a férfi fejére, hogy az abban a szent pillanatban holtan esett össze. Az asszony elégedetten nyugtázta, hogy milyen remek munkát végzett. A padlóra dobta a bárdot, letörölte arcáról a ráfröccsent vért, majd beljebb rángatta az élettelen testet az előszobába, hogy be tudja csukni az ajtót. Ledobta kopott kabátját és letérdelt a szőnyegre a hulla mellé. Szusszant egy nagyot a megkönnyebbüléstől, de tudta hogy a munka dandárja még hátra van. - Látod, kedvesem, így jár, aki kihasználja az ártatlan nőket. Én őszintén szerettelek, te viszont csak játszadoztál velem. - mondta vádlóan a halottnak, aztán behozta a konyhából a legnagyobb kést, ami a keze ügyébe akadt. Szakszerű mozdulattal ellenőrizte, hogy elég éles-e, és elégedetten bólintott. Visszatérdelt a holttest mellé, magasba emelte a kést, s egy darabig az arcát nézegette a penge tükrében. Nagyot sóhajtott, és rosszallóan megrázta a fejét.  - Magadnak köszönheted. - nyögte mély meggyőződéssel, s hozzáfogott a daraboláshoz. Nem volt könnyű dolga annak ellenére sem, hogy hentesként jól tudta, hol kell pontosan leválasztani a végtagokat a törzsről. 

Fröcsögött a vér a tapétára, a bútorokra, bár a méreg drága szőnyeg a javát magába szívta. A haja csatakosan lógott az arcába, amin a verejték és a vér keveréke összemosódott a szétfolyt arcfestékkel. Épp a fejet kezdte bőszen lefűrészelni a testről, mikor megfordult a kulcs a zárban. A doktor felesége gyanútlanul benyitott a házba, majd meglátta az előszobában a borzalmat. A két nő egy pillanatig döbbenten bámult egymásra, majd Bözsi megindult az asszony felé a vértől csöpögő böllér kést a magasba tartva. - Légy átkozott! - üvöltötte a dühöngő őrült, de az orvos nejét már nem sikerült elérnie, mert az az utolsó pillanatban fejvesztve kimenekült az utcára. Bözsi ekkor az orra előtt becsapódott ajtót kezdte eszelősen őrjöngve kaszabolni, hullott a forgács, mint a fatelepen. Még akkor is az ajtót csapkodta, immár a húsvágó bárddal, mikor a rendőrség megérkezett. Közben artikulátlanul ordibált. 

A rendőrök nem akarták elhinni, amit látnak, és pár percig tanácstalanul álldogáltak. Ám ekkor egyikük feleszmélt a sokkból, s úgy döntött, nincs más megoldás, Bözsit azonnal ártalmatlanítani kell. Felszaladt a lépcsőn, majd a levélbedobó nyíláson keresztül nemes egyszerűséggel térden lőtte a nőt, majd rárúgta az ajtót. Bözsi eszméletét vesztve elterült, rázuhanva a feltrancsírozott holttestre. Fröcsögő vére néhai szerelme vérével egyesülve szivárgott bele a perzsa szőnyegbe. Ösztönös mozdulattal magához szorította az egyik lenyiszált lábat, amit még akkor is szorosan ölelt, mikor berakták a mentőbe. Kénytelenek voltak azzal együtt odaszíjazni a hordágyhoz.

Az utca lassan elcsendesedett miután véget ért az ámokfutás. Csak a rendőrségi kordon sárga szalagja lengedezett a halvány esti holdfényben. Hát így ért véget Bözsi soha nem múló halhatatlan szerelme, amit az orvos iránt táplált, és foszlottak semmivé a boldogságról szőtt álmai. Élete végéig váltig hangoztatta, hogy valójában ő volt az áldozat, a férfi pedig csak azt kapta, amit megérdemelt. Börtöntársai agybajt kaptak tőle, mert éveken keresztül mindenkit egész nap ezzel traktált. Aztán egyiküket elkapta a gépszíj, s egy felmosófával agyonverte őt. És Bözsi utolsó leheletével még azt suttogta - Boldogság, te kurva!

Mikor az ember verset ír, különös, nyomasztó, saját maga számára is érthetetlen verset, akkor először megijed. Aztán az a furcsa gondolata támad, hogy voltaképpen ilyet józan eszű ember nem írhat magától, és idegennek érzi azt, amit alkotott. Elolvassa újra és újra, s biztos benne, hogy nem ő írta azt. Majd később felnövekszik, és hosszú, magányosan végig szenvedett idő után belehasít a tudás, hogy beteg. És még az a szerencsésebb eset, ha van benne betegségbelátás.

Megérti, hogy súlyosan személyfüggő, s a belőle kiszakadó fájdalmas, nyomasztó versek csupán e beteg elme torz szüleményei. Mert függ az anyjától, a testvéreitől, a barátaitól, a szerelmétől, s ezek az érzéseknek hitt szélsőséges kitörések groteszkké, bizarrá változtatják a valóságot. Úgy érzi, elvakulva a veszteség megsemmisítő fájdalmától, hogy azok, akiket görcsösen szeretett, csupán csak szeszélyből, vagy éppen amiatt hagyták el őt, hogy direkt módon, előre megfontolt szándékkal, ok nélkül éles kést döfjenek a szívébe.

És ekkor felébred lelkében a düh és a bosszúvágy, hogyha ő szenved, szenvedjenek azok is. Azt érzi, rajtuk kívül semmi nem létezik, ami az élethez köthetné őt, lassan beszűkül a tudat, akarni sem akar, nem is tud. Csak azt tudja, hogy személye súlyos teher mind azok számára, akikhez valaha valami is fűzte őt, és bár biztos abban, hogy mély nyomokat hagy maga után, mégis rettenetes bűntudat kezdi gyötörni, hogy lesznek, akik ezeket a nyomokat követni fogják, s ezáltal ő magával ránt másokat a semmibe. Még halványan agyában lüktet a dühítő, sóvár irigység mindenki más felé, aki ÉL.

Már semmi sem valóságos körülötte. Megfog egy tárgyat, látja a szemével amit néz, de az elméje azt kérdezi: Mi ez? Nézi Edvard Munch Sikoly című képét akár órákon át gondolattalanul, és a saját arcát nézi, hiszen tükörbe néz. Aztán azt kérdi, mi a világegyetem, az idő, hol kezdődött és mikor, meddig tart, vagy terjed, de elméjét mindez már jócskán meghaladja. Majd végül semmit se lát. Senkihez nem fűzi érdek, mindenütt csak közöny, unalom, fekete monotónia, tartalmatlan üresség. Minden lelassul, elhalkul, úgy nézi a világot maga körül, mintha egy plazmaszerű ködön át látná csak, ami ritmusra pulzál és ring. Már semmi se fáj. Eljön a szürke, kopott, sötét csend, és csupán a szívverését, a lélegzetét és a vér surrogását hallja a fülében. Nagyon ritkán egy-egy apró impulzus eléri még egy röpke pillanatra, valami, ami még megragadja eltompult agyát, egy-egy kimerevedett éles kép, pár apró villanás, aztán ezek is beleolvadnak a semmibe. Egy darabig még a számok a fejében kattognak hangosan, egytől százig, aztán elölről megint.

Aztán végül egyetlen pici pont lesz belőle, amibe beleszorul, mint egy összesűrűsödött anyag, akár az atommag közepében. S tudja, hogy meghal. De ez voltaképpen fizikailag nem következik be. Mégis tökéletesen megsemmisül. S egy darabig így marad. Aztán ebből a totális semmiből lehet elkezdeni újra felépíteni valamit. Felfelé törekszik, kétségbeesetten kapaszkodva egy láthatatlan kötélbe, hogy csak még egyszer ott lehessen, ahol a többiek, hogy lásson, halljon, ízeket, illatokat fogadjon be, hogy megérinthessen mindent, s ezzel azok újra valósággá váljanak. Aztán minden kezdődik elölről, folytatódik, körbeforog, megismétlődik újra és újra. És csupán ennyi az egész.

Ezek inspirálják a verseket. És most, hogy mindezt leírtam, lassan ismét szétfolyik a valóság körülöttem, mintha mindez nem is belőlem fakadt volna ki, bár értem azt, ami itt írva van. Beteg vagyok. Személyfüggő, néha kommunikációra képtelen, aki mindent túlreagál, szélsőségesen szeret és gyűlöl, néha őrjöngve dühöng, soha el nem csendesedően. Labilis, kiszámíthatatlan, rapszodikus. Érzéketlen és gonosz, melegszívű és befogadó. S ezt a kettősséget semmilyen erő, vagy hatalom nem egyesíti, nem gyúrja egybe. Nincs, ami rendet teremtene az őrült sebességgel cikázó értelmetlen, összefüggéstelen gondolatoktól megzavarodott agyban. Kattognak fejemben a számok soha véget nem érő türelemmel és kitartással. De: „A nap csak estig tart. És egy napot estig mindig ki lehet bírni valahogy. Ez minden..”

Kihullt belőlem már ez is. A ködszerű plazma magába szív. A képek összemosódnak, a színek egybeolvadnak és elkeverednek kibogozhatatlanul. Kezdődik a zuhanás. A fogódzkodó nélküli. Körmeim tövig kopnak, amint kapaszkodni próbálok bármiben. Nem sikerül. Leérek a verem aljára. Fájdalmat nem érzek. Az egész csak a másodperc töredéke. Meghaltam megint. De hamarosan újra ébredek. A körforgás folytatódik. Míg meg nem áll. És ez nem pszichológia, távolról sem konkrét igazság. Csupán egy tétova benyomás mind arról, ami bennem lakozik. Hogy ha mindez én vagyok. Ha egyáltalán vagyok. Már ezt sem tudom biztosan.