Lány a folyóban (Ronin 1)

 

       Ronin Crack felügyelő hatalmasat ásított, miközben a hajnali ébredés csipáit dörgölte ki a szeméből. Lucy Dandridge Llewellyn szétázott, víztől felpuffadt hulláját lágyan sodorta a part menti sekély víz, a szétázott tetem időnként beleütközött egy-egy kőbe. Ronin begombolta kabátját a metszően hideg szél ellen védekezve, s repesve várta a helyszínelő kollégákat. A lány fiatalnak tűnő, eltorzult arcát nézte, arra gondolt, ki tudja, hol került a folyóba szegény pára, és mikor. De főképp miért? Kétségei támadtak a nyomozás sikerét illetően, tartott tőle, hogy pár hét után ez az ügy is a megoldatlanok között végzi a többi hasonlóval együtt a fiókban.

Ekkor pillantott rá a holttest megtalálójára, aki valószínűleg nem csak a hidegtől borzongott, hanem a számára szokatlan borzalmas látványtól, és az ijedtségtől.Sajnálta szegényt, hisz neki már volt alkalma a hosszú évtizedek alatt hozzá edződni a még ennél is rondább tetemekhez.

Bobby Nashwill, aki először megpillantotta Lucy hulláját, afféle csodabogárként volt elkönyvelve a városban, hisz képes volt télen- nyáron akár egész éjszaka is a folyóparton pecázni, sokszor teljesen sikertelenül. Gyakorlatilag ebből tartotta fenn magát, s néha hetekre is kiköltözött a Temze mellé pici sátrával, hogy egy pillanatot se mulasszon el az egyre ritkábban kínálkozó lehetőségek közül. Épp ezért, talán eleve elrendeltetés volt számára, hogy megtalálja a hullát. Beszélni még mindig nem tudott a rémülettől.

Ronin Crack, akit a beosztottai a háta mögött időnként kokainnak, vagy LSD-nek becéztek a vezetékneve miatt, csak nézte a kis fickó szánalmas külsejét, s megsajnálta Bobby Nashwill - t, akinek amúgy rém unalmas, de nyugodt hétköznapjait alaposan felkavarta a hajnali incidens.

Ronin a fogát szívta, kicsit elege volt már a számára egyre terhesebbé váló munkából, mely családi életét is végleg tönkre tette, s újból eltöprengett nyugdíjkérelmét illetően. A helyszínt biztosító egyenruhás rendőrök igyekeztek minél kevesebbet Lucy foszladozó porhüvelyére tekintgetni, inkább egyetlen szemtanújukat istápolták feltűnően nagy odaadással.

Végre megérkezett az első hivatalos jármű, az orvos szakértő szlalomozott végig óvatosan a keskeny, síkos, part menti úton.

- Jó reggelt, Antinori! – köszönt rá Crack a dokira.

- Jó reggelt? – dohogta ő. – Még hajnal van, ember! Máskor az ilyen ügyeket időzítsétek kora délutánra! Bár ezt már többször kértem, mind hiába. - Crack nem felelt, már megszokta Dr. Antinori folytonos, sértődött zsörtölődését.

- Mikor húzzák ki onnan? – kérdezte ő, s undorral vegyes közöny ült ki kövérkés arcára. Szemüvegét tisztogatta, s rágyújtott egy bikaerős Players-re. Ronin elhúzta az orrát, utálta ennek a büdös cigarettának még a szagát is. Ő jóval gyengébbet szívott, azt is csak ritkán. Főleg, mióta az orvosi vizsgálaton megállapították, hogy nincs minden rendben az egészségével. Ez a tény is csak bosszantotta, mert azt tudatta vele, hogy öregszik, s a teste már nem olyan rugalmas és engedelmes, mint hajdanán, ifjú korában.

Ekkor érkezett meg a felmentő sereg. A helyszínelők meg a hullaszállítók. Mentőre már nem volt semmi szükség, ezt bármelyik laikus megállapította volna első látásra. Fotó fotó hátán készült a vízben ázó tetemről, majd miután kiemelték végre a sekély mederből, Antinori doktor elvégezte szokásos rutin feladatát, s alaposan megvizsgálta Lucy Dandridge Llewellyn még szét nem mállott maradványait. Közben egyfolytában mormogott, mintha direkt az ő bosszantására ölette volna bele magát a lány a folyóba.

- Nos? – kérdezte Crack egy kis idő elteltével.

- Nos, az a helyzet, így első nekifutásra, hogy az illető személy már több hete halott lehet. Valószínűleg nem fulladás okozta a halálát, mert test-szerte tele van ocsmány sebekkel és zúzódásokkal, valamint, úgy néz ki, hogy a koponyájára hatalmas ütést mértek egy súlyos, tömör tárggyal. De majd a boncolás mindent elárul. – szuszogta a doki, kezét törölgetve egy patyolat fehér zsebkendőbe, majd bevágta magát verdájába, s köszönés nélkül távozott.

- Remek. – mondta bosszúsan Ronin, s fázósan összébb húzta magán vékony ballon kabátját.

A hullaszállítók kocsiba tették a néhai ifjú hölgy erősen leamortizálódott testét, s ők is elhúztak a hullaház felé. Bobby Nashwill-t, miután alaposan kikérdezték, az egyenruhások végre haza fuvarozták szerény hajlékába, mert érthető módon, nem volt gusztusa már a parton horgászni a nap hátralévő részében.

Ronin Crack felügyelő komótosan beült a volán mögé, hisz minek is sietni már, majd megitta hajnali kávéjának kihűlt maradékát. Idegesen dobolt a műszerfalon, azután a szájába dobott egy gyenge, ám annál förtelmesebb ízű cigarettát, s meggyújtotta. A füsttől kicsit lehiggadt, beindította a motort, s lassan a rendőrség felé poroszkált ősrégi járgányával a lassan pirkadó reggel párás ködfelhőjében. Egész úton a lányon járt az esze, hiszen régóta jól ismerte őt. Ki ne ismerte volna a városban a Dandridge családot. A lány apja magas rangú tisztviselő volt a városházán. Na, és Llewellyn-ék, akik közül a leány férje származott, szintén gyakran szerepeltek a helyi újság hasábjain, csak ők leginkább a gazdasági rovatban, lévén dúsgazdag üzletemberek voltak generációk hosszú sora óta.

Az irodában a társa várta, vidáman, üdén, frissen borotválva, arcvizétől fullasztóan illatozott a kicsi, kétszemélyes, szűk kis helyiség. Nevezetesen az a szerény szoba, melyen ketten osztoztak egy rövid ideje.

- Na, mizujs? – kérdezte Van Halen, amitől Ronin összes idegszála azonnal az égnek meredt, de már nem is vette a fáradságot, hogy szóljon Frank-nek az idióta kérdései miatt.

- Szerinted? – kérdezett vissza enyhén ingerülten.

- Hát, lássuk csak. – kezdte Frank Van Halen, a mindig elegáns, felrakva fényesre tisztított márkás cipőit az asztalra. Ettől a másiknak újra megrándult egy apró ideg az arcában, de szó nélkül hagyta Frank szokásos pofátlanságát.

- Tehát, ha jól csiripelték a verebek, megtaláltátok a kis Dandridge lány hulláját. Tévedek?

- Nem, Frank, te soha. – szólt lemondóan Crack, s hagyta, hogy társa tovább folytassa a saját maga számára mindig oly szórakoztató kitalálósdit.

- Na, akkor gondoljuk végig. – tette össze ujjait elégedetten Van Halen.

- A lányt hárman ölhették meg, szerény véleményem szerint. Pro primo: a férje, akihez, mint valamennyien jól tudjuk, érdekből ment hozzá. Pro secundo: az apja, akinek már többször is súlyos nézeteltérése támadt a Llewellyn klánnal. Pro tercio: Lucy kamaszkori szerelme, akivel együtt nőttek fel, és aki a leány fényes esküvőjén is keltett némi kellemetlen zavargást heves nemtetszését a világ tudtára adva.

Van Halen végre befejezte, s győzedelmes, már-már önelégült arccal tekintett Ronin-ra, mintha máris túl lennének az ügy teljes mértékű, ráadásul tökéletes megoldásán.

Crack megütközve nézte az ifjú titán pirospozsgás, elégedett képét. Főképp az lepte meg, hogy latin kifejezésekkel tűzdelte tele flancos monológját. Némileg azért igazat adott Frank-nek, bár a második verzió, miszerint a saját tulajdon apja tette volna el láb alól Lucy-t bizonyos, köztük támadt kisebb-nagyobb nézeteltérések miatt, kicsit sántítani látszott így első hallásra.

Nem felelt, s ez Van Halen-nek némi csalódást, szinte lelki törést okozott. Frank, a mindig elegáns, így hát levette abszurd módon hosszúra nyúlt lábait az asztalról, majd megigazította pompás, méreg drága nyakkendőjét, s a kávéautomata felé vette az irányt.

Ronin kissé fellélegzett. Röpke hálaimát morzsolt el orra alatt, hogy szószátyár társa kis időre elhagyta végre a szobát. Amúgy is jobban szeretett egyedül lenni, mikor gondolkodott, és idáig még a boncolási jegyzőkönyv sem érkezett meg. Lassan és kelletlenül hozzálátott a főnökének szánt rövid jelentés legépeléséhez. Egy pillanatra felrémlett előtte Olmos kapitány, a vadállati modorú barbár bősz arca, s mélyet sóhajtva pötyögni kezdett a klaviatúráján. Késlekedésnek, kifogásnak helye nem volt. Azonnali eredmények híján többnyire kitört a palotaforradalom, s főnöke hangos ordibálás közepette előszeretettel verdeste asztalát egy fapapuccsal, mintegy nyomatékot adva mondandójának.

Antinori doktor, szokásához híven, kopogás nélkül nyitott be, s dühösen levágta az asztalra a vaskos orvos szakértői véleményt. Mindig is csodálták valamennyien, hogyan képes a legapróbb vizsgálatról is egy kisebb terjengős, dagályos regényt írni. Talán grafomániás. Rögtön összegezte is szóban a lényeget a maga szarkasztikus modorában.

- Ahogy mondtam, Crack. Nem fulladás volt. A halála után került a vízbe. Amit viszont nem egészen értek, hogy a zúzódások és sebhelyek szintén a halála után keletkeztek a testen, tehát a támadó előbb halálos ütést mért a fejére valami bazi nagy tárggyal, s csak Lucy halálának beállta után zúzta ripityára a már élettelen tetemet. – Azzal vállat vont, tudatván, hogy ez a probléma már szerencsére nem az ő gondja, majd köszönés nélkül távozott, bűzös füstfelhőt húzva maga után.

- Kösz, doki. – motyogta halkan Ronin az immár zárt ajtónak. Átnézte a jegyzőkönyvet és a fotókat. Az illető, aki megölte, nagyon dühös lehetett, és alapos munkát végzett az egykor volt szép asszony törékeny testén. Felsóhajtott, hogy legalább nem szenvedett sokat szegény lány.

Gondolatai a két hírneves családon jártak, hiszen mindenki tudta a városban, hogy ősidők óta haragban vannak egymással. Épp ezért volt érthetetlen az a kényszerházasság is, amellyel a két fiatal életét erőszakkal összekötötték. Bár az ifjú Llewellyn-nek nem volt ellenére maga mellett tudni a kis Lucyt, aki szép volt, kedves és halk szavú. Csak épp nem őt szerette. Ám befolyásos apósa révén még zsírosabb üzleteket remélt megszerezni az amúgy is hatalmas vagyon várományosaként az igen tisztelt ifjabb Richard.

Aztán itt volt Lucy Dandridge korábbi szerelme, a szintén nem szegény, ám annál kevésbé illusztris családból származó Edwin Moses, aki rajongásig imádta a lányt gyerekkoruk óta, s mindenki abban a hitben ringatta magát városszerte, hogy ők bizonyosan egy pár lesznek egykor, és azok is maradnak mindörökre.

- Richard Llewellyn, vagy Edwin Moses. – morogta maga elé halkan, mikor ifjú társa visszaviharzott a szobába, szokásos, lélekdermesztő parfüm felhőjébe burkolózva. Úgy tűnt, friss híreket hozott, mert szája széles vigyorra húzódott.

- A család a hullaházban zokog. – nyögte ki.

- Mármint melyik? – kérdezte Ronin.

- Mindkettő. – kurjantott szinte vidáman Van Halen, s Crack-nek átvillant az agyán, hogy társa nem csak egy piperkőc, modortalan fráter, hanem valamilyen szinten aberrált is kissé.

- Jutottál valamire? – kérdezte fürkészően Frank.

- Hát, nem is tudom. Így látatlanban talán Rick, vagy Ed. De a kihallgatások még el sem kezdődtek, úgyhogy korai lenne találgatni.

- Te tudod, nagyokos! – bökte foghegyről Van Halen, amitől Ronin-nak ismét kedve támadt volna egy jó nagyot beverni az önelégült pofájába. Ki nem állhatta Frank flegma, olykor alpári stílusát.

Később aztán Frank, a mindig elegáns, épp kihallgatta Dandridge apukát, mert rögeszmésen azt gondolta, hogy valami miatt ő a gyilkos, aminek persze semmi konkrét alapja nem volt. Közben elmebeteg grafomániás módjára hosszasan jegyzetelt, majd a több óráig tartó lelki gyötrés után elengedte áldozatát, elégedetten lecsapta pozőr karakteréhez illő roppantul impozáns jegyzetfüzetét Crack asztalára, és közölte, hogy alaposan beleizzadt a kikérdezésbe, így kénytelen sürgősen hazarohanni lezuhanyozni és természetesen ruhát is váltani egyben, nehogy már véletlenül folt essen makulátlanul csodás külsején.

Ronin megkönnyebbülten felsóhajtott, Van Halen jegyzeteibe, mely kb. a Háború és béke terjedelmeit feszegette, inkább bele sem nézett. Vette a ballon kabátját, s elindult, hogy kicsit megszorongassa ifjabb Richard Llewellyn, az immár friss özvegyember arisztokratikus nyakát.

A kicsi Rick nyakacskája körül bizony szorulni látszott a hurok. Most is apuci, az idősebb Richard oltalmában és társaságában várta az előre illedelmesen bejelentkező Crack felügyelőt. Az inas bejelentette, hogy megérkezett, s közölték vele, hogy beengedheti a nagyon nem kívánatos vendéget.

Ronin végig sétált a csodás bársony szőnyegen, mely a szalonba vezetett. Ott azt látta, hogy az ifjú özvegy idegesen, kezét tördelve jár fel-alá, mint egy űrben keringő elszabadult kisbolygó. Apja nyugodtan ült egy többszázéves tölgyfa karosszékben, s időnként egy hosszú, mívesen kovácsolt piszkavassal meg-megturkálta a kandallóban lobogó tüzet és parazsat. Ekkor vették észre a belépő Crack-et.

- Á, jó napot felügyelő! – pattant fel nyájaskodva Mr. Llewellyn, ám az ifjabb Rick-től csak egy lenéző biccentés tellett. Apja, egyelőre még viszonylag higgadtan, hellyel kínálta Ronin-t, aki nem kívánva megszentségteleníteni az évezredesnek tűnő antik családi bútorokat, úgy döntött, jobb, ha inkább állva marad. Idősebb Richard intett a némán várakozó inasnak, hogy hozzon italokat, s az hamarosan besurrant egy zsúrkocsival, melyen a szeszes italok igen széles skálája képviseltette magát.

- Köszönöm, nem iszom. – mondta szárazon Crack, s egyfolytában a szobában köröző Rick-et nézte, aki meglehetősen fegyelmezetlenül és leplezetlenül tüntetett zaklatottságával. Ki tudja, mi okból. Talán azért, mert valóban ő a tettes, vagy azért, mert a gyilkossággal jó nagyot köptek a leveses táljába. A harmadik verziót elvetette, miszerint esetleg így gyászolta volna elvesztett, ám de korábban sosem szeretett feleségét.

Alibije természetesen mindenkinek volt, még a házőrző kutyáknak is, és igazából az indítékot sem itt vélte felfedezni, hisz valami oknál fogva Rick-nek igazából nagyon is sok érdeke fűződött ehhez a házassághoz. Sosem látta át igazán a Llewellyn család kibogozhatatlannak tűnő üzleti szálait és bonyodalmait, hiszen a gazdasági bűntényekkel foglalkozó kollégáinak is kemény munkába és fejtörésbe került nyomon követni, hogy kit, kihez milyen anyagi szálak és összefonódások fűznek a városban.

Hirtelen meg is könnyebbült, hogy ő csak egy szimpla kis gyilkossági nyomozó, majd rövid, szinte semmitmondó beszélgetés után, melyet jórészt inkább az apával folytatott, és nem Rick-kel, elköszönt nyájasnak mutatkozó, bár valójában annál zaklatottabbnak mutatkozó vendéglátóitól, s visszafurikázott az irodába. Sajnos, Van Halen-t ott találta, lábaival az asztalon, frissen kimosakodva, illatozva, zselétől csillogó, pompásan belőtt séróval.

- Helyzet? – kérdezte Frank. Ronin keze a kérdéstől ökölbe szorult a zsebében.

- Nincs helyzet. – felelt bosszúsan.

- A főnök már türelmetlen. – nyögte Van Halen nyeglén.

- Szedjen nyugtatót. – morogta Crack, miközben kipakolt kabátjából, s beakasztotta azt a szekrénybe.

Frank enyhe lenézéssel figyelte a szerinte rendetlen, hányaveti, rosszul öltözködő Ronin-t, akit kissé megtört családja elvesztése, s erősen látni vélte rajta a számára halálosan félelmetes öregedés apró árulkodó jeleit.

- Idefigyelj, Crack! Ha tudsz valamit, pakolj ki, elvégre társak vagyunk, és rám is tartozik, amit esetleg kiderítesz.

- Frank. Az ifjú Richard, természetesen tiszta, mint a frissen hullott hajnali hó. De az elkövetés módszere sem vall rá, bár mostanában meglehetősen idegbeteg ember benyomását kelti. Ezt a szálat elejthetjük. – felelt Ronin.

- És a lány apja? – kérdezte mohón Van Halen, bár jegyzetfüzete, mely az erre vonatkozó adatokat rejtette, egyelőre érintetlenül hevert előtte az íróasztalon. Most Crack-en volt a sor, hogy némi lenézéssel pillantson ifjú társára.

- Frank. – kezdte türelmesen. – Lucy apja akkor sem lett volna képes ilyen brutálisan elintézni a saját lányát, ha a megyés püspökkel kapta volna rajta az ágyban.

- Nem is ő, hanem az emberei. – reménykedett Van Halen.

- Ugyan. Ne idegesíts már! Lucy ártatlan volt, mint a patyolat. Képtelen lett volna olyasmire, ami az apját ennyire felbőszítette volna ellene. – zárta rövidre a feleslegesen felvetett témát Crack.

- Akkor már csak a kis Ed Moses marad. Igaz? – szólt némiképp csalódottan a társa, levette hosszú lábait az asztalról, s idegesen maga alá gyűrte őket a forgószéken. Ettől az óvatlan mozdulattól kissé kibillent amúgy is ingatag egyensúlyából, és majdnem beborult az iratszekrénybe. Pozitúráját látva Ronin kicsit megrettent, hogy kollégája netán jógázni készül, ám az csak szórakozottan ringatta magát jobbra-balra, mint egy agyalágyult óvodás.

- Csekély értelmű. – gondolta Crack. Ismét szomorúan konstatálta, hogy túl sok segítséget nem várhat Frank-től, akit, úgy tűnik, csupán irritáló díszpintynek ültettek a nyakára bosszantásképpen.

Majd felvette a telefont, s tárcsázta a Moses dinasztia számát. Hívása többszöri kísérlet után is sikertelen maradt, így kénytelen volt szedni a cókmókját, hogy valahol rájuk akadjon a városban. Nem kellett sokat kutyagolnia, hisz Moses-ék egy kiterjedt étteremlánc tulajdonosai voltak, s a legnagyobbik, amely főhadiszállásuk is volt egyben, nem messze díszelgett a rendőrség épületétől. Ronin Crack felügyelő most is ambivalensen nézegette a hatalmas feliratot az étterem homlokzatán. ” Ed Moses gyorsfaló „. Egyrészt erről mindig a trójai faló jutott azonnal eszébe, másrészt viszont praktikusnak találta, hogy a felirat csak az Ed-et tartalmazza, hisz a nagyapa, az alapító ősatya, Edward volt, az apa Edgar, a fia pedig Edwin Moses, akit most Crack nagyon, de nagyon keresett, épp ezért a maga számára is meglepő határozottsággal lépett be a falatozónak éppen nem nevezhető hodályba. Odament a pulthoz. - A főnök?

A lány csak tollával a válla mögé mutogatott, jelezve, hogy Edgar Moses hátul, az irodában tartózkodik éppen. Ronin kopogott, ám a választ nem várta meg, határozottan benyitott. Edwin apja gondterhelt ábrázattal könyökölt óriási íróasztalán, meggyötörtnek látszó, kissé viharvert felesége pedig mögötte állt, s nyugtatóan hites ura vállaira helyezte kezét.

- Ed-et keresem. – közölte velük tömören Crack.

- Mi is. – felelt mérgesen a bősz apa, s dühösen az asztalra csapott hatalmas tenyerével.

- Hol van most?

- Azt mi is szeretnénk tudni. – mondta Edgar Moses, s kezébe temette piától vöröslő agresszív arcát. Felesége csitítani próbálta, de ő lerázta magáról az asszony karjait, töltött egy jó pohárnyit az előtte álló, már félig üres Whiskys üvegből, s egy huzatra eltüntette. Úgy festett, mint egy lecsúszott, öngyilkosságra készülő, részeg orosz gróf, aki most reagálja le a sztálini tisztogatásokat.

- Egészségére, uram. – nyugtázta Ronin csöppet megütközve. – Szeretném mielőbb kihallgatni a fiukat Lucy Dandridge halála ügyében.

- A Llewllyn-t elfelejtette. Vagy az is a neve, nem? Illetve volt. És ha történt is valami a kis Lucy-val, persze, hogy rögtön az én fiamat akarják előszedni. – hőbörgött idősebb Moses.

- Kézenfekvő. – szólt higgadtan Crack. – Gyerekkoruk óta jól ismerték egymást. Mi több, Lucy házasságáig gyakorlatilag igen szoros kapcsolatban is álltak. Ez köztudott.

- És akkor? – replikázott részegen középső Ed. – Vannak itt még számosan a városban, akik a kis Lucy-val közeli kapcsolatot ápoltak.

- Úgy érti, több férfival is viszonya volt?

- Nem. A fiamat soha nem csalta meg. Egészen addig az elátkozott napig.

- Az esküvőre gondol? – érdeklődött Ronin.

- Naná, a Messiás eljövetelére!

- Nagyon kérem, ha tudják, hol tartózkodik Edwin, azt haladéktalanul közöljék, az ő érdekében. – mondta Crack türelmet magára erőltetve. Az asszony ekkor már halkan sírdogált.

- Te meg mit bőgsz? – ordított rá a férje. – Minek árulnám el magának, hol van Ed? Hogy élete végéig ott rohadjon valamelyik tetves börtönükben?

- Ha ártatlan, akkor semmiképp nem kerül börtönbe. – szólt Ronin már a tűrőképessége végső határán.

- Ezt maga sem mondja komolyan. Nagyon jól tudta, amikor idejött, hogy mi a pálya. Nyilván végig zongorázott már minden egyéb lehetőséget. Persze a kis Ricky azonnal tisztázta magát. Vagy talán tévedek? Épp elég nagy bűnt követett el azzal, hogy elvette feleségül Lucy-t, és elszakította őt az én Eddie fiamtól, aki azóta majd belehal a fájdalomba. – felelt Moses meglepően választékos szókinccsel, tekintettel egyre növekvő véralkohol szintjére.

- Olyannyira, hogy akár a józan eszét is elveszthette? – firtatta tovább Ronin.

- Igen. Olyannyira, nagyokos. És most találja meg, ha bírja! Annyi esze még maradt, hogy jól elrejtőzzön a maguk fajta elől. – hörögte egyre részegebb hangon Mr. Moses, míg felesége egyik zsebkendőt rítta tele a másik után. Crack felügyelő már-már feladni készült, hogy bármit is kiszedjen ebből a szánalmas emberi roncsból, amikor váratlanul az asszony megszólalt.

- A hegyen van. Az erdei házunkban. – mondta, ám akkor már repült felé a félig üres Whisky-s üveg, amely elől ő azonban hosszú évek alatt szerzett remek rutinjával időben félreugrott.

Crack el sem köszönt, úgy távozott a falodából. Riasztotta Van Halen-t és erősítést kért. Mindenki tudta, hol a Moses család erdei birtoka, egy eléggé megközelíthetetlen, eldugott helyen, ahol bármire számíthat az ember. Így hát Ronin-nak esze ágában sem volt egyedül nekivágni a vakmerő hajszának, pláne, ha visszagondolt Lucy Dandridge szétroncsolt holttestére. Kollégái hamar megérkeztek, s távozóban még hallották Öreg Ed fülsiketítő, részeg átkozódását, és a meghitt hitvesi pofonok sűrű csattanását az étterem felől.

A konvoj elindult a hegyen felfelé, lassan haladtak, nem akartak túl nagy zajt csapni. A háztól kis távolságra kiszálltak az autókból, s gyalog araszoltak tovább előre. Antinori doktor is velük tartott, minden eshetőségre felkészülve, bár nem igazán volt ínyére ez a fegyveres erdei fogócskázás. A faház körül minden nagyon csendes volt. Túl csendes.

Óvatosan bekerítették az épületet, de semmi mozgás nem szűrődött ki a házból. Hangszórón keresztül többször felszólították Edwin-t, hogy jöjjön ki, ám az égvilágon semmi sem történt jó ideig. A mesterlövészek óvatosan felaraszoltak a teraszra, s bekémleltek az egyik résnyire nyitott ablakon. Kisvártatva azonban mind leengedték fegyvereiket, s az egyikük intett, hogy jöjjenek közelebb.

Ronin sejtette, mi vár rájuk bent. Nem csalódott. Néhai Edwin Moses csúnyán elkékült hullája a mestergerendára felakasztva himbálózott lassan az ajtón beszüremlő lenge szélben. Kezéből a hullamerevség beállta miatt nehéz volt eltávolítani azt a papírt, amit görcsösen szorongatott. Csak ennyi állt rajta: Én tettem.

- Hát, akkor ezzel meg is volnánk. – sóhajtott megkönnyebbülten Van Halen.

Crack-nek azonban nagyon nem tetszett valami. A plafonról lógó testet nézte, s annak a földtől való távolságát. A közelben se égen, se földön egyetlen tárgy, amire felállhatott volna, hogy felkösse magát. Kérdően nézett Frank-re.

- Szerinted? – tette fel most kivételesen ő az általa egyik legjobban utált hülye kérdést.

- Nos, - vakarta az állát Van Halen. – Nem tartom valószínűnek, hogy miután felakasztotta magát, egyetlen jól irányzott utolsó rúgással a helyére küldhette volna mondjuk a tölgyfa étkező garnitúra egyik székét.

- Bravó! Tanulékony vagy kisfiam. – paskolta meg kedélyesen Van Halen hátát Ronin, amit az kissé zokon vett, mert némi lenézés vegyült nem csak a mondatba, a mozdulatba is.

- Ott vagyunk, ahol voltunk. – morogta. – A főnök meg leszedi a fejünket.

- Az hagyján! – vigyorgott Crack. – De az öreg Ed hány fejet fog ezért leszedni? – kérdezte, s Edwin jobb időket megélt szürkés-lila testére bökött.

A helyszínelők végeztek, így levehették végre a hullát a kampóról. Antinori doktor szokásos undorával fogott munkához, nem is értették sokan, miért ezt a szakmát űzi.

- Már legalább egy hete halott lehet. Csak azért nem bűzlik annyira, mert ez itt fenn egy kész fagyasztó kamra. – mondta hervadtan, s egy kihunyt csikket tolt át hanyagul szája egyik sarkából a másikba.

- Ki tudja, meddig elmumifikálgatott volna itt magában, ha az anyja nem csicsereg. – morfondírozott Frank.

- De vajon kinek csicsereghette még el anyuci, hogy hol a fiú? – vágta közbe Ronin. Ez Van Halen-t is elgondolkoztatta egy pillanatra.

Később az irodában erősen töprengtek, s próbálták összerakni a kirakós játék igen csak hiányos darabjait.

- O.K. – szólt fáradtan Crack. – Nyílt titok, hogy Lucy Dandridg-et azért kényszerítették hozzá Richard Llewellyn-hez, mert az apja a választási kampányához így akart még több pénzhez jutni, ami Llewellyn-éknek ugyebár van dögivel. A lány meghal, majd megölik a volt szerelmét is öngyilkosság látszatát keltve, kezében a beismerő vallomással. Túl átlátszó. Ránk nézve legalábbis szégyenteljesen az, mondhatni, abszolút gügyének vélnek minket. Valamit megtudott a mi Lucy-nk, s attól tartok, ezért kellett ilyen csúnyán végeznie. -

De vajon mit? – kérdezte Van Halen totál tompa aggyal. Ronin vállat vont. – Talán idősebb Richard Llewellyn építkezési vállalkozása nem is csak egy szimpla cég. Vagy a kis Rick keveredett bele valamibe, amibe nagyon nem kellett volna. Elég nagy pancser a srác.

- És ha öreg Ed állt bosszút a lányon, mert az elhagyta a fiát? – kérdezte Frank csak úgy költőien. Ahogy már ő általában szokta.

- Hülye. Aztán megölte saját egyetlen hőn szeretett pici magzatát. – felelt Crack. Van Halen már meg sem sértődött.

- Azt hiszem, tüzetesebben körül kéne szimatolnunk idősebb Richard háza táján végre. Elegem van a finomkodásból. – szólt Ronin, s felszedelőzködött. Frank most az egyszer szó nélkül követte.

A hatóságok teljes körű vizsgálatot rendeltek el az építési vállalat ellen, megszállták őket a könyvvizsgálók, adószakértők, rendőrkutyák. Ám nem találtak semmi kirívót, semmi gyanúsat. Sem befalazott hullákat, sem lebetonozott aranytömböket, kettős, illetve hármas könyvelést, hamis számlákat, de még csak fegyvert, vagy kábítószert sem. Természetesen. Akinek vagyona van, annak makulátlan becsülete is, hála a pompásan megfizetett ügyvédeinek, adó-tanácsadóinak, könyvelőinek.

Kissé elakadtak, immár sokadszor, s főnökük dühöngve tajtékzott idegtépő hangon üvöltve.

- Akkor marad ifjabb Richard. Vagy valami ismeretlen átutazó vandál állat, aki véletlenszerűen választotta ki Lucy-t magának egy kis kellemes szórakozásra, majd tovább állt. Na de akkor mi van Ed-del? – mondta Ronin, amint újfent kopott irodájuk ablakát nézte, melyen vigasztalhatatlanul csorgott le az errefelé szinte állandósulni látszó eső.

Elindultak hát ismét a Llewellyn kastély irányába, ahol a fogadtatás a megszokottnál is hűvösebb volt. Idősebb Richard idegesen piszkálta a kandallóban hamuvá porladt farönkök maradványait. Ricky hozta szokásos formáját, s fel-alá sétálgatott gondterhelten a szobában, feltűnő érdeklődést mutatva a százezreket érő antik perzsaszőnyeg cizellált mintázata iránt.

- Minek köszönhetjük ismét a szíves látogatást? – kérdezte Mr. Llewellyn fagyos ridegséggel. – Tudtommal már megtalálták a menyem gyilkosát.

- Csak majdnem. – mondta Crack. – Ám egy aprócska baki csúszott a végrehajtásba. Ugyanis elfelejtettek a néhai Edwin Moses lábainál, mondjuk egy felborult széket, esetleg egy kis sámlit elhelyezni. Anélkül viszont, Önök is beláthatják, nehezen vethetett volna önkezével véget rövidke életének.

Pár percnyi csend után Rick mintha mondani akart volna valamit, az apja gyilkos pillantása azonban belefojtotta a szót.

- Mi lenne, ha hagyná beszélni Rickie-t is? – kérdezte Ronin. – Hátha van valami használható ötlete.

Az apa bosszúsan levágta magát egy hatalmas fotelbe, amiből szinte ki sem látszott. Rick lehajtott fejjel állt, abbahagyta a céltalan és meglehetősen idegesítő bolyongást és cirkulálást. De nem szólt mégsem.

- Folytathatjuk a kapitányságon is a társalgást. – szigorított picit a hangnemen Crack. Ez persze cseppet sem rémítette meg a zsarnoki apát.

- Nem én öltem meg! – fakadt ki a fiúból végül a szó.

- Megcsalt?

- Nem. Ő nem.

- Te csaltad meg. – szögezte le Ronin. A fiú csak bólintott.

- Kivel, te szerencsétlen átokfajzat? – bömbölt magából kivetkőzve az apja, s úgy ugrott fel a gigantikus fotelból, hogy az a lendülettől rögvest hanyatt borult, pedig meglehetett talán egy mázsa is.

- Beszélj, te nyomorult, ha már elkezdted! Gyerünk, folytasd, te család szégyene, te kis korcs! – üvöltött tajtékozva idősebb Richard, s ki tudja, minek el nem mondta volna még egyetlen gyermekét, ha Crack sürgősen le nem állítja őrjöngését. Közben arra gondolt, szegény nyomorult kicsi Rick-nek nem lehetett valami fényes gyermekkora.

- Beszélj! – ordított rá még egyszer fiára az apák gyöngye, s dühödten bevágta a súlyos piszkavasat a kandallóba, minek következtében fojtogató, sűrű hamufelhő lepte el a szalont.

- Mr. Dandridge-dzsel. – nyögte elhaló hangon a megkínzott Rick.

Egy pillanatra néma csend borult a házra, mintha angyal röppent volna át a szobán, ami persze jelen helyzetben nonszensz eshetőség volt, majd mindenki próbálta helyre tenni agyában az imént hallottakat. Idősebb Richard-ot látszólag már a gutaütés kerülgette, feje lila színben pompázott, nyakán erősen kidagadtak a túlterhelten lüktető verőerek.Nem tudni, mi bőszítette fel jobban, fia, vagy nászura homoszexualitása, avagy mindkettő egyszerre, mindenesetre amúgy parasztosan meghúzta az első keze ügyébe kerülő szeszes üveget.

- És ki állt ezért ilyen véres bosszút a feleségeden? – kérdezte halkan Crack.

- Az anyósom. – súgta már majdnem sírva Rick.

- Na persze! – csapott a homlokára Ronin, neki előbb esett le a tantusz, mint a többieknek.

Bevágták magukat a verdába, s meg sem álltak a Dandridge kastélyig. Ott, úgy látszik, hogy már régóta várhatták őket. Mrs. Dandridge hulla részegen fetrengett a pazarul berendezett nappaliban a kanapén.

- Á, csak nem megérkeztek végre? – kérdezte enyhén lenéző gúnnyal, de annál inkább akadozó nyelvvel. – De sokáig tartott, drága uraim!

Férje összetörve ült egy olvasó saroknak álcázott hintaszékben, s némán nézett egy nem létező pontot maga előtt, tudván-tudva, hogy karrierje, politikai pályafutása, családja, az egész élete ezennel immár örökre porba hull. Az asszonyt kérdezni sem kellett, részegségében magától ontotta az információkat a piaszagú éterbe fröcsögve.

- Az a kis dög mindig is elvette tőlem a férjemet. Pedig Emmett megesküdött, mikor összeházasodtunk, hogy rá sem néz többé férfira, csak én leszek az egyetlen az életében. Na meg persze a kicsi Lucy. A mindig szép és kedves, csendes, szófogadó, decens, apuka pici leánykája. – hörögte gyűlölettel alkoholtól karcos mély hangján. Még a mindig elegáns Frank is meglazította hirtelen pedánsan megkötött nyakkendőjét.

- Aztán tessék! A két kis hülye összeházasodik, ez a vén bazári majom meg nem beleszeret nekem a saját vejébe?

A vén bazári majom, Emmett Dandridge, városházi képviselő, egyre csak ringatta magát hintaszékében, ugyanarra a már korábban is mereven fixírozott nem létező pontra fókuszálva erősen. S talán azon merengve mélán, hogyan vet majd véget ő is szánalmasan és szégyenteljesen végződő életének.

- Hát persze, hogy megöltem a kis szukát. Miatta csalt meg a férjem azzal a kis pondróval. Egyébként ő lett volna a következő. – folytatta monológját az italtól és a gyűlölettől teljesen szétesett, és enyhén romos állapotban leledző Mrs. Dandridge, aki a könnyektől szétmállott sminkje, több letörött műkörme, az őt körül lengő döglesztő ital szag, valamint erősen zilált öltözete miatt inkább emlékeztetett egy kivénhedt, lepukkant, heroinista prostituáltra, mintsem a felső arisztokrácia egyik illusztris képviselőjére.

- Na és Edwin Moses? – kérdezte Ronin.

- Az a balga paraszt? Épp ott találkozott Lucy-val az erdei házukban, persze szigorúan csak baráti alapon, mert ez a kis dög, bár nem szerette, de hű maradt a férjéhez. Szegény, ha tudta volna, hogy egy szánalmas kis hernyóval kötötte össze az életét! – s ekkor hátborzongató, kísérteties kacaj fakadt fel a torkából. Frank undorral vegyes döbbenettel megremegett a hihetetlen jelenség láttán.

- Egyet azért még áruljon el, asszonyom! Hogy bírta Edwin-t felakasztani? – kérdezte Crack, próbálva megőrizni higgadtsága apró maradványait.

- Ugyan, ne röhögtessen! Nyápic kis ürge volt. Miután Lucy-t fejbe vágtam egy farönkkel, ő is kapott egyet a tarkójára. Aztán a kisasszonyt bevágtam a Temzébe, azt a nyamvadt kis patkányt meg egyszerűen fellógattam a gerendára. - Befejezni látszott mondandóját, s mintha ettől meg is könnyebbült volna kissé, bár erősen ittas állapota nem igen engedte, hogy bármit is érezzen.

- Ecce homo. – jegyezte meg Van Halen sóhajtva.

- Jaj, de műveltek vagyunk ma is! – szólt Ronin, majd intett az előtérben várakozó egyenruhásoknak, bilincs kattant az asszony vékony, véreres csuklóján.

Frank, a mindig elegáns, már az inge sarkával törölgette homlokáról a gyöngyöző verejtéket, s így kissé viseltes volt máskor oly pompás külseje.

- A főnök végre boldog lesz. – fújtatott elégedetten, mint aki ismét remekül végezte a dolgát.

- Legalább ő. De még nem számoltunk öreg Ed bosszújával. – mondta Crack vészjósló hangon, s Van Halen-t erre újra kiverte a hideg veríték.

Ronin erősen elgondolkodott, hogy a napokban feltétlenül kérni fogja nyugdíjaztatását, dacára az újabb sikeres nyomozásnak, mert egyre inkább úgy érezte, túl öreg és fáradt már ezekhez a borzalmakhoz testileg, lelkileg egyaránt.