A hídon álltam. A folyó vize hatalmas hullámokkal mosta a partot. Háborogva, vadul zúdult lefelé a széles, sziklás mederben. Sokáig bámultam mereven a heves sodrást, végül a szemem nem bírta tovább. Elszédültem. Görcsösen szorítottam a korlátot, az ujjaim elfehéredtek az erőlködéstől. Féltem, hogy belezuhanok hirtelen a rohanó vízbe. A gondolattól is kirázott a hideg. Szorosra zárt szemmel próbáltam lassan, mélyeket lélegezni.

Mindig is féltem a víztől, bár viszonylag jó úszó vagyok. Sokszor elgondoltam, mit tennék, ha valakit ki kellene menteni a folyóból, vagy egy tóból. Szomorú, de valószínűleg nem ugranék a fuldokló után. Bár ezt igazából nem tudhatom, amíg a valóságban meg nem történik. Halkan fohászkodtam, hogy sose legyen így. Kicsit megnyugodtam.

Újra lenéztem a hídról azt remélve, hogy a víz haragja talán csillapodott. De mintha még vadabbul vágtatott volna a semmibe. Vajon, hol van az a semmi? - töprengtem el egy pillanatra, aztán tovább csapongtak a gondolataim. Eltűntek a madarak, egyet sem láttam. Jön a vihar. Az ég szinte fekete. Nem látszik se csillag, se hold. Tombol a szél. Villám szakította kétfelé a hatalmas felhőt fölöttem. Alig vártam, hogy az eső eleredjen.

Le kellett volna mennem a hídról. Nem biztonságos. Nagyokat reccsent a deszka alattam, a szél erősen lökdöste a hidat. Megint túl későn akarok menekülni. Bár végre esne már! Lekuporodtam a fa oszlop tövében. Vastag volt és masszív. Szorosan átkaroltam a térdeimet, szerettem volna a lehető legkisebbre összezsugorodni. Aztán végre eleredt.

Szeretem az esőt. A vihart is szeretem. Nem félek tőle annyira, mint a víztől. Ki tudja, melyik a veszélyesebb. Már nem bántam, hogy a hídon vagyok. Jó itt kint egyedül. Bár valószínűleg nincs másik őrült, aki ilyen ítélet időben a szabadban tartózkodna, csak én. Lassan rám esteledett. Egyre jobban szakadt. Tökéletes. Nincs jobb, mint éjszaka megázni. Jó a sötét és jó az eső. Nekem legalább is mindkettő megnyugtató.

Kinyújtottam elgémberedett lábaimat, hátamat a korlátnak támasztottam. Most csak lélegezni akarok. Ülni mozdulatlanul a háborgó víz fölött. Hallgatni a vihart, magamba szívni a vizes föld utánozhatatlan illatát, a ködszagú, sűrű párát. Néha egy-egy nagyobb faág csapódott a híd lábához miután letépte a szél, a folyóba hajította, majd elragadta a sodrás. Így ragadna el engem is. Aztán odavágna a hídhoz. Ezért nem eshetek a vízbe. Bár talán még azt is megúsznám. De legalább megismerném a saját korlátaimat. Néha jó a határokat feszegetni. Talán csak sodorna magával az ár, és vinne. Akárhová. Jó messzire.

Nem kell mindig konkrét úti cél felé rohanni. Nem kell mindig meghatározott, előre megtervezett útvonalat követni. Ki tudja. Igaz, hogy azt mondják, járt utat járatlanért el ne hagyj, de néha talán mégis érdemes. Sok újat tanulnék magamról. Olyan képességeket is felfedezhetnék, amikről eddig nem is sejtettem, hogy megvannak bennem. Csak ne félnék ennyire! Pedig nem kizárt, hogy most az egyszer, életemben először, tökéletes felszabadultságot éreznék. Teljesen átadhatnám magam a természet, vagy inkább az élet tomboló szeszélyének. Aztán lesz ami lesz. Ha menni kell, úgyis menni kell. Ha meg nem, akkor megúszom, és kész.

Megúsztam már néhány rázós helyzetet. De a fontosabb dolgaim még lezáratlanok. Majd megoldódnak ezek is. Most inkább nem gondolok rájuk. A szélben kiszellőzik kimerült, tompa elmém. Bár testemet átjárja a dermesztő hideg. Azért jó itt kinn a víznél. A híd lassan ringatózik alattam, mint egy régi hintaágy. Elringat, feledteti a gondjaimat, még ha csak rövid időre is.

Nem sokkal később feltápászkodtam mégis. Szorosan markoltam a korlátot, nehogy átbillenjek rajta. Zsibbadt lábaim apránként mozdultak, araszolva haladtam a part felé. Pár percre megálltam még az alsó lépcsőfokon. Bánatosan visszanéztem a száguldó folyóra. Búcsúztam. A vihartól, az ijesztő éjszakától, ami nekem mégis röpke békét hozott. Talán máskor is jövök, mikor tombola szél, háborog a víz, s vadul csapkodja a parti köveket.

Ha még áll majd a híd.

Mikor az ember verset ír, különös, nyomasztó, saját maga számára is érthetetlen verset, akkor először megijed. Aztán az a furcsa gondolata támad, hogy voltaképpen ilyet józan eszű ember nem írhat magától, és idegennek érzi azt, amit alkotott. Elolvassa újra és újra, s biztos benne, hogy nem ő írta azt. Majd később felnövekszik, és hosszú, magányosan végig szenvedett idő után belehasít a tudás, hogy beteg. És még az a szerencsésebb eset, ha van benne betegségbelátás.

Megérti, hogy súlyosan személyfüggő, s a belőle kiszakadó fájdalmas, nyomasztó versek csupán e beteg elme torz szüleményei. Mert függ az anyjától, a testvéreitől, a barátaitól, a szerelmétől, s ezek az érzéseknek hitt szélsőséges kitörések groteszkké, bizarrá változtatják a valóságot. Úgy érzi, elvakulva a veszteség megsemmisítő fájdalmától, hogy azok, akiket görcsösen szeretett, csupán csak szeszélyből, vagy éppen amiatt hagyták el őt, hogy direkt módon, előre megfontolt szándékkal, ok nélkül éles kést döfjenek a szívébe.

És ekkor felébred lelkében a düh és a bosszúvágy, hogyha ő szenved, szenvedjenek azok is. Azt érzi, rajtuk kívül semmi nem létezik, ami az élethez köthetné őt, lassan beszűkül a tudat, akarni sem akar, nem is tud. Csak azt tudja, hogy személye súlyos teher mind azok számára, akikhez valaha valami is fűzte őt, és bár biztos abban, hogy mély nyomokat hagy maga után, mégis rettenetes bűntudat kezdi gyötörni, hogy lesznek, akik ezeket a nyomokat követni fogják, s ezáltal ő magával ránt másokat a semmibe. Még halványan agyában lüktet a dühítő, sóvár irigység mindenki más felé, aki ÉL.

Már semmi sem valóságos körülötte. Megfog egy tárgyat, látja a szemével amit néz, de az elméje azt kérdezi: Mi ez? Nézi Edvard Munch Sikoly című képét akár órákon át gondolattalanul, és a saját arcát nézi, hiszen tükörbe néz. Aztán azt kérdi, mi a világegyetem, az idő, hol kezdődött és mikor, meddig tart, vagy terjed, de elméjét mindez már jócskán meghaladja. Majd végül semmit se lát. Senkihez nem fűzi érdek, mindenütt csak közöny, unalom, fekete monotónia, tartalmatlan üresség. Minden lelassul, elhalkul, úgy nézi a világot maga körül, mintha egy plazmaszerű ködön át látná csak, ami ritmusra pulzál és ring. Már semmi se fáj. Eljön a szürke, kopott, sötét csend, és csupán a szívverését, a lélegzetét és a vér surrogását hallja a fülében. Nagyon ritkán egy-egy apró impulzus eléri még egy röpke pillanatra, valami, ami még megragadja eltompult agyát, egy-egy kimerevedett éles kép, pár apró villanás, aztán ezek is beleolvadnak a semmibe. Egy darabig még a számok a fejében kattognak hangosan, egytől százig, aztán elölről megint.

Aztán végül egyetlen pici pont lesz belőle, amibe beleszorul, mint egy összesűrűsödött anyag, akár az atommag közepében. S tudja, hogy meghal. De ez voltaképpen fizikailag nem következik be. Mégis tökéletesen megsemmisül. S egy darabig így marad. Aztán ebből a totális semmiből lehet elkezdeni újra felépíteni valamit. Felfelé törekszik, kétségbeesetten kapaszkodva egy láthatatlan kötélbe, hogy csak még egyszer ott lehessen, ahol a többiek, hogy lásson, halljon, ízeket, illatokat fogadjon be, hogy megérinthessen mindent, s ezzel azok újra valósággá váljanak. Aztán minden kezdődik elölről, folytatódik, körbeforog, megismétlődik újra és újra. És csupán ennyi az egész.

Ezek inspirálják a verseket. És most, hogy mindezt leírtam, lassan ismét szétfolyik a valóság körülöttem, mintha mindez nem is belőlem fakadt volna ki, bár értem azt, ami itt írva van. Beteg vagyok. Személyfüggő, néha kommunikációra képtelen, aki mindent túlreagál, szélsőségesen szeret és gyűlöl, néha őrjöngve dühöng, soha el nem csendesedően. Labilis, kiszámíthatatlan, rapszodikus. Érzéketlen és gonosz, melegszívű és befogadó. S ezt a kettősséget semmilyen erő, vagy hatalom nem egyesíti, nem gyúrja egybe. Nincs, ami rendet teremtene az őrült sebességgel cikázó értelmetlen, összefüggéstelen gondolatoktól megzavarodott agyban. Kattognak fejemben a számok soha véget nem érő türelemmel és kitartással. De: „A nap csak estig tart. És egy napot estig mindig ki lehet bírni valahogy. Ez minden..”

Kihullt belőlem már ez is. A ködszerű plazma magába szív. A képek összemosódnak, a színek egybeolvadnak és elkeverednek kibogozhatatlanul. Kezdődik a zuhanás. A fogódzkodó nélküli. Körmeim tövig kopnak, amint kapaszkodni próbálok bármiben. Nem sikerül. Leérek a verem aljára. Fájdalmat nem érzek. Az egész csak a másodperc töredéke. Meghaltam megint. De hamarosan újra ébredek. A körforgás folytatódik. Míg meg nem áll. És ez nem pszichológia, távolról sem konkrét igazság. Csupán egy tétova benyomás mind arról, ami bennem lakozik. Hogy ha mindez én vagyok. Ha egyáltalán vagyok. Már ezt sem tudom biztosan.