A hídon álltam. A folyó vize hatalmas hullámokkal mosta a partot. Háborogva, vadul zúdult lefelé a széles, sziklás mederben. Sokáig bámultam mereven a heves sodrást, végül a szemem nem bírta tovább. Elszédültem. Görcsösen szorítottam a korlátot, az ujjaim elfehéredtek az erőlködéstől. Féltem, hogy belezuhanok hirtelen a rohanó vízbe. A gondolattól is kirázott a hideg. Szorosra zárt szemmel próbáltam lassan, mélyeket lélegezni.

Mindig is féltem a víztől, bár viszonylag jó úszó vagyok. Sokszor elgondoltam, mit tennék, ha valakit ki kellene menteni a folyóból, vagy egy tóból. Szomorú, de valószínűleg nem ugranék a fuldokló után. Bár ezt igazából nem tudhatom, amíg a valóságban meg nem történik. Halkan fohászkodtam, hogy sose legyen így. Kicsit megnyugodtam.

Újra lenéztem a hídról azt remélve, hogy a víz haragja talán csillapodott. De mintha még vadabbul vágtatott volna a semmibe. Vajon, hol van az a semmi? - töprengtem el egy pillanatra, aztán tovább csapongtak a gondolataim. Eltűntek a madarak, egyet sem láttam. Jön a vihar. Az ég szinte fekete. Nem látszik se csillag, se hold. Tombol a szél. Villám szakította kétfelé a hatalmas felhőt fölöttem. Alig vártam, hogy az eső eleredjen.

Le kellett volna mennem a hídról. Nem biztonságos. Nagyokat reccsent a deszka alattam, a szél erősen lökdöste a hidat. Megint túl későn akarok menekülni. Bár végre esne már! Lekuporodtam a fa oszlop tövében. Vastag volt és masszív. Szorosan átkaroltam a térdeimet, szerettem volna a lehető legkisebbre összezsugorodni. Aztán végre eleredt.

Szeretem az esőt. A vihart is szeretem. Nem félek tőle annyira, mint a víztől. Ki tudja, melyik a veszélyesebb. Már nem bántam, hogy a hídon vagyok. Jó itt kint egyedül. Bár valószínűleg nincs másik őrült, aki ilyen ítélet időben a szabadban tartózkodna, csak én. Lassan rám esteledett. Egyre jobban szakadt. Tökéletes. Nincs jobb, mint éjszaka megázni. Jó a sötét és jó az eső. Nekem legalább is mindkettő megnyugtató.

Kinyújtottam elgémberedett lábaimat, hátamat a korlátnak támasztottam. Most csak lélegezni akarok. Ülni mozdulatlanul a háborgó víz fölött. Hallgatni a vihart, magamba szívni a vizes föld utánozhatatlan illatát, a ködszagú, sűrű párát. Néha egy-egy nagyobb faág csapódott a híd lábához miután letépte a szél, a folyóba hajította, majd elragadta a sodrás. Így ragadna el engem is. Aztán odavágna a hídhoz. Ezért nem eshetek a vízbe. Bár talán még azt is megúsznám. De legalább megismerném a saját korlátaimat. Néha jó a határokat feszegetni. Talán csak sodorna magával az ár, és vinne. Akárhová. Jó messzire.

Nem kell mindig konkrét úti cél felé rohanni. Nem kell mindig meghatározott, előre megtervezett útvonalat követni. Ki tudja. Igaz, hogy azt mondják, járt utat járatlanért el ne hagyj, de néha talán mégis érdemes. Sok újat tanulnék magamról. Olyan képességeket is felfedezhetnék, amikről eddig nem is sejtettem, hogy megvannak bennem. Csak ne félnék ennyire! Pedig nem kizárt, hogy most az egyszer, életemben először, tökéletes felszabadultságot éreznék. Teljesen átadhatnám magam a természet, vagy inkább az élet tomboló szeszélyének. Aztán lesz ami lesz. Ha menni kell, úgyis menni kell. Ha meg nem, akkor megúszom, és kész.

Megúsztam már néhány rázós helyzetet. De a fontosabb dolgaim még lezáratlanok. Majd megoldódnak ezek is. Most inkább nem gondolok rájuk. A szélben kiszellőzik kimerült, tompa elmém. Bár testemet átjárja a dermesztő hideg. Azért jó itt kinn a víznél. A híd lassan ringatózik alattam, mint egy régi hintaágy. Elringat, feledteti a gondjaimat, még ha csak rövid időre is.

Nem sokkal később feltápászkodtam mégis. Szorosan markoltam a korlátot, nehogy átbillenjek rajta. Zsibbadt lábaim apránként mozdultak, araszolva haladtam a part felé. Pár percre megálltam még az alsó lépcsőfokon. Bánatosan visszanéztem a száguldó folyóra. Búcsúztam. A vihartól, az ijesztő éjszakától, ami nekem mégis röpke békét hozott. Talán máskor is jövök, mikor tombola szél, háborog a víz, s vadul csapkodja a parti köveket.

Ha még áll majd a híd.