- A kurva anyátokat! Hát nem lehet tőletek még csendben megdögleni se! - morogta maga elé dühösen Géza, a lecsúszott irodalomtanár, majd a másik oldalára fordult, s a fejére húzta izzadságfoltos, elnyűtt párnáját, hogy ne hallja a hangosan dübörgő tuc-tuc zenét a másodikról. - Kulturálatlan állatok! - nyögte még fájdalmasan, s bárhogy erőlködött, nem sikerült elaludnia. Az egykor tiszteletnek örvendő, megbecsült gimnáziumi tanár jelenleg közmunkásként tengette szerény életét.  - Inkább takarodnátok melózni. Én vagyok az egyetlen, aki dolgozik ebben a rohadt putriban. Bezzeg a bulizás az megy. Meg a drog. Meg a pia. - hőbörgött tovább szakadt pokróca alatt. Gyomra nagyot kordult. Ma se vacsorázott. 

Álmatlanul átvergődte az éjszakát, majd hajnalban lekászálódott rozzant, nyikorgó hencseréről. Odafent még mindig szólt a zene. A pokolba kívánta az egész társaságot. Lehuppant a hokedlira, kezében egy hatalmas pléh bögre keserű kávéval. Lassan elszürcsölte, s próbált magához térni. Cukorral jobban esett volna, de már az sem volt a kredencben. Azt remélte, legalább a gyötrő fejfájás enyhül tőle valamelyest. Majdnem megborotválkozott, de aztán úgy döntött, leszarja. Már rég nem a katedra várta reggelenként, hanem az utcaseprés. Kilépett kutyaólnyi szuterénjából, s lassan botorkált a sötétben a kapu felé. - Jó reggelt, papa! - rikkantott utána a második emeleti gangról egy fiatal lány, kezében spangli. Jókora füstfelhőket eregetett a belső udvarra. Hadd jusson másnak is a jóból. - Nem kér egyet? - kérdezte még, mivel Géza nem reagált a köszönésre. - Nem élek vele. - mondta ő, és hátra se nézett. - Te is inkább olvasnál, te szerencsétlen. - dünnyögte nyűgösen, mikor kiért a ház előtti járdára. A házmester épp a kukákat rángatta vissza a kapualjba.  - Kinyírjuk őket, Gézám? - bökte oda neki. - Egyszer biztos. - felelte ő bosszúsan, majd lassan elslattyogott, hogy felvegye a munkát.

Pontosabban a láthatósági mellényt, a seprűt meg a lapátot, amivel aztán kotorhatta össze-fele egész nap a kutyaszart, a szétdobált csikkeket, a törött borosüveg-szilánkokat meg az összegyűrt sörös dobozok tömkelegét. Egy-két használt óvszer és fecskendő is jutott minden lapátra. Elhaladt a pékség mellett, ahol az eladólány minden reggel adott neki egy tegnapi száraz brióst. Cserébe kiürítette a kukáját. Nem volt nagy fizetség, de valami végre került a gyomrába az üres kávé mellé. Leült a lépcsőre, s lassan elrágcsálta. Két dülöngélő ifjú kacsázott el előtte, az egyikük a még parázsló csikkjét pont Géza lába mellé pöckölte. - Szedd fel, te paraszt! - kiáltott utána, de az erősen illuminált egyed rá se hederített. Szemben a hajléktalanszállóról épp terelték kifelé az aznap éjjel ott alvókat. Tömött szatyrokkal, megtört, roggyant testüket vonszolva nekivágtak a város utcáinak. Géza elmorzsolt egy halk fohászt, hálát adva sorsának, hogy ő még nincs közöttük. Egyelőre. - De ami késik, nem múlik. - gondolta, s fáradtan feltápászkodott, hogy folytassa lélekemelőnek egyáltalán nem nevezhető munkáját. Versidézetek jártak közben a fejében, csak úgy asszociált szabadon egyikről a másikra. A lelkének jól esett, bár tudta, soha többet nem fog már irodalmat tanítani senkinek. 

A sarkon túli kis templomban delet kongattak, ez egyúttal azt is jelentette, hogy számára beköszöntött a fájront. Megivott a sarki bodegásnál egy feketét, leadta pekvancait a telephelyen, majd leszegett fejjel hazaindult. Az járt a fejében, hogyan tudná elkerülni, hogy több ezer kötetes könyvtárát el kelljen adnia. Bár alig tudott tőlük moccanni a lakásban, meg a pince is tele volt velük, mégis foggal-körömmel ragaszkodott a gyűjteményhez. Ez volt az utolsó szalmaszál, ami még egykori kulturált, civilizáltnak mondható életéhez kötötte. De sajnos, baromira kellett a pénz, amit kaphatott volna érte. Hazaérve főzött valami zacskós levest, majd kihasználva a néhány órás délutáni csendet, próbált aludni egy keveset. Már épp az igazak álma következett volna, mikor el kezdett remegni alatta az ágy, amint a másodikon ezer decibellel útjára indult a szokásos esti őrület. Kábultan ébredt, kezdett belebolondulni a kialvatlanságba. Ücsörgött egy darabig az ágy szélén, próbálta leküzdeni a gyilkos indulatot, ami fojtogatta. Aztán hirtelen felpattant, s dühösen felordított.

- Hát, egy lószart! - Úgy döntött, felhagy a további küzdelemmel, és szabadjára engedi az évek óta visszafojtott őrjönghetnékjét. Felhorgadt benne a bosszúvágy is. Nem vesződött a piperészkedéssel, öltözéssel, feltépte a bejárati ajtót, átcsörtetett a belső udvaron, s püfölni kezdte a házmester ablakát. Az meg csak bámult értetlenül Gézára az üvegen át. - Itt az idő! - kiáltotta ekkor Géza, s szélesen hadonászva ösztökélte a másikat, hogy másszon már elő a vackáról. - Hozd a cuccot! - utasította, mikor az végre ablakot nyitott. Dezső, a házmesterek gyöngye, magához vette egyetlen atyai örökségét, melyet féltve őrizgetett hosszú évtizedek óta, a karikás ostorát. Hortobágyi gyerek volt, jól bánt a szerszámmal. Elindultak a másodikra, hogy rendet vágjanak végre a téboly tanyáján.

Géza nemes egyszerűséggel, lelki finomságát meghazudtolva, berúgta az amúgy is szétesőfélben lévő bejárati ajtót, s az kis híján tokostul kifordult a helyéről. Előre engedte Dezsőt, aki élvezettel csavargatta karjára az  ostort, majd fenyegetően végig nézett a hirtelen elnémuló társaságon. - Szép esténk van. Nem de? - próbálta túlkiabálni az üvöltő zenét. - Sorakozó! - rivallt rájuk erélyesen. Ők meg csak bámultak némán, tátott szájjal, s nem tudták eldönteni, hogy mindez valóban megtörténik, vagy kollektív vizionálás tényállása forog fenn. - Azt mondtam, sorakozó! - kiáltotta Dezső, s a nyomaték kedvéért meglengette az ostort, leverve ezzel néhány piás üveget, teli hamutartót az asztalról, no meg a múlt századból ott maradt antik feszületet a falról. - Ne kíméld őket! - biztatta Géza, majd a szoba közepére rángatta egymás mellé sorban a részeg, bekábítózott ifjúságot. - Hát, akkor adj rá még egy kis hangerőt, Gézám! - szólt Dezső elégedetten, Géza meg maximumra tekerte a zenét. - Na, most táncoljatok, drágaságaim! - ordított fel a házmester, s karikás ostorával veszettül csapkodni kezdte a halálra rémült fiatalok lábszárát, bokáját, meg ahol épp érte őket. Az egyiket pont nyakszirten találta, ő sikítva lehanyatlott a parkettára. Úgy elkapta a hév a mi Dezsőnket, hogy össze-vissza csapkodott a szűk szobában, így mindenféle tárgyak repkedtek a levegőben. Cipők, borosüvegek, fecskendők, csikkek. Egy ezeréves fapapucs éppen homlokon vágta valamelyik meglepett áldozatát. Géza próbált fedezéket találni magának, mielőtt a fagyi visszanyal. Dezső egy óvatlan pillanatban egyetlen csapással lesöpört mindent az asztalról, többek közt egy fél zacskónyi kokaint, s a fehér por hódaraként kezdett szállingózni a légben, halványan csillogva a lenyugvó Nap utolsó sugarainak fényében, ami még búcsúzóul bekacsintott az ablakon. Annak is jutott belőle, aki soha életében még csak kipróbálni sem akarta a cuccot.

S ekkor kezdetét vette a lassú, réveteg kerengés, mint valami rituális szertartás, melynek résztvevői transzba esve próbálnak ráhangolódni az univerzum minden apró rezdülésére. Dezső a sarokba vágta karikás ostorát, végleg megsemmisítve ezzel egy felettébb giccses padlóvázát, majd vidáman felrikkantott. Kisvártatva ropni kezdett egy rég elfeledett verbunkost, cseppet sem zavartatva magát a ténytől, hogy épp a "Napfény járja át a szívem újra, csak egy szál bikinit hoztam el az útra" kezdetű örökzöld sláger üvöltött éppen. A hangerő oly fülsiketítő volt, hogy egyikük sem hallotta az udvaron őrjöngő lakók hangos hőbörgését, meg a szirénázó rendőrautókat. A fiatalok sorra dőltek ki erre-arra, s mikor a járőrök berontottak a lakásba, már csak Géza és Dezső volt talpon, épp egy kalotaszegi csárdást lejtettek összekapaszkodva a "We are the champoins" refrénjére. Körülöttük eszméletlenül fetrengő, hangosan horkoló testek hevertek szerteszét, és átláthatatlan káosz. A rendőrök pár pillanatra meghökkentek, majd napirendre térve a látottak felett, hívták a mentőszolgálatot. A gangon sorakozva várták a felmentő sereget, tekintve, hogy odabent még mindig tele volt a légtér a szálló fehér porral. 

Az elhullott ifjúságot egytől-egyig kórházba szállították. A két bosszúállót nagy nehezen betuszkolták az egyik járőrkocsi hátsó ülésére, Géza még ekkor is az "Akácos út" kezdetű nótát óbégatta bárgyú vigyorral az arcán. Dezső hőzöngve hepciáskodott, hogy minden körülmények között követeli vissza a karikás ostorát. - Csituljanak már, az ég szerelmére! - üvöltött rájuk a sofőr, s legszívesebben azonnali hatállyal lepuffantotta volna őket. Bekapcsolta a szirénát, hogy mihamarabb leadhassa mindkettőt a gyűjtőbe. 

Aztán rájuk zárták a fogda ajtaját. - Két vén hülye. - morogta az ügyeletes tiszt álmosan. - De legalább nekik volt egy jó estéjük. - fűzte még hozzá nagyot ásítva, majd visszament szunyókálni az irodájába.

Kedves Géza, kedves többiek!
Hát, itt vagyunk. 
Bár jó néhány hónappal ezelőtt nem itt voltunk.
3SZ, Liliom u. 8. Ott kezdődött minden.
Hisz te elintézted, hogy minden ott kezdődjön.
Köszönjük, Géza!
Azon a baljós, kora téli reggelen 15 nyomorult vánszorgott be a hűtőház hőmérsékletű helyiségbe, ahol félóra múlva kishíján halálra fagytunk. Mert fűtés az nem volt.
De mi szeretünk, Géza!
Már akkor megszerettünk. Bár szigorú, fürkésző szemmel pásztáztál végig a társaságon, amitől páran talán haza is futottunk volna, kivéve Zolit, aki mindezt leszarja, de eztán megkönyörültél rajtunk, s előtérbe toltad meleg, megengedő énedet.
Bár Zoli ezt is leszarja.
És ekkor kezdetét vette a közel egyéves őrület.
Ám de ott volt nekünk a mi Sacink, mert te vagy az ész, ő pedig az érzelem. Mosolya elbűvölő, modora kedves, természete befogadó.
Birkatürelemmel viseltetett irántunk, ami nem kis teljesítmény, ha figyelembe vesszük, hogy a társaság zöme inkább félbolond, mint komplett.
Köszönjük, Saci!
Géza! Könnyes szemmel emlékezünk ezekre az együtt végig szenvedett hétvégékre. Sejtjük, hogy te is, csak te pont más miatt. Tekintve, hogy gyakran a kénköves pokol mélyére kívántál bennünket, mert kitűnően tudtuk imitálni, hogy azt sem értjük, amit kérdezel.
Ám te mégis türelmes maradtál.
Köszönjük, Géza!
És itt emlékeznénk meg mentorainkról, akiket szintén neked köszönhetünk, Géza. 

Pumukli, a radikális kéményseprő, és Johanna, a váci gátőr.
Mindketten tevékenyen résztvettek szellemi fejlődésünk előre mozdításában, szociális érzékenységünk fényesre csiszolásában.
És mi serényen tanultunk. Kivéve, mikor nem. Mindenki ott próbált lógni, ahol nem szégyellt, eltekintve néhány beteges strébertől.
De te tűrted, amíg tűrhetted. Aztán bekeményítettél. Bár jó páran ezt is leszarták. Pl. Zoli, mert hozták a fát, a Matyi meg vedlett.
És aztán volt itt minden. Hisztérikus, idegbeteg kirohanások, égtelen bömbölés, sírás-rívás, máskor meg röhögtünk, mint az állat.
Narkotikum volt ez nekünk, már-már pszichedelikus utazás.
Köszönjük, Géza!
Mindeközben kilószámra zabáltuk a zsíros kenyeret, annyi hagymával, hogy bűzlött a kerület, és folyt a kávé, mint a vérpatak. Sokáig fogunk párás tekintettel emlékezni erre is.
Te szinte bocsánatkérően mondtad nekünk, hogy a távolságot, mint üveg golyót megkapjuk, de pénz az nincs.
És ekkor mi kértünk elnézést, hisz oly megértőek vagyunk mindannyian.
Mert szeretünk, Géza.
Ám e paradicsomi idill 4 hónap után véget ért, hisz ezután kikerültünk laza felügyeleted alól, mert rábíztál bennünket tereptanárainkra.
Na, itt vette kezdetét leginkább a lógás lógás hátán. De néha azért bejártunk, hogy legalább a terepnapló alá legyen írva.
De te ezt is végtelen türelemmel toleráltad.
Köszönjük, Géza!
És persze nem feledkezhetünk meg kiváló szervezőkészségedről, amit Isten tudja, hol szedtél össze, de mindig minden flottul ment, mint az ágybaszarás.
Nos, végül aztán beütött a 3 napos Kánaán.
Úgy gondoltad, utoljára még jól kicsellózol velünk.
Sikerült. Szívtunk, mint a torkos borz. De te is. Mert Ogre úgy kavarta a szart, mint öreganyánk a köleskását.
És ott volt még bónusznak Ladislav, aki vért izzadt, hogy mentse a renomét.
A helyben tartózkodó szúnyogok azonban nem ezt a vért itták mohón, annál inkább a miénket.

Szlovák iskolatársainkat ne is említsük, ők csak jámbor birkák voltak az ügy áldozati oltárán.
Esténként vertük a blattot, ittunk, mint a gödény.
Pumukli pl olyan részeg volt, hogy csorgó nyállal, ülve horkolt a kanapén, mint a bakonyi vaddisznó. De az üres borosüvegről még pajszerral se tudtuk volna lefeszíteni az ujjait.
Te, Géza, speciel annyira seggrészeg voltál, hogy Mágnes Asszonyt Sacinak nézted. De mi elnéztük neked, mert szeretünk.
Mert megtetted, amit meg kellett tenned, véres harcodat megvívtad. Az ügyért. Ami a mi ügyünk. Olaszul úgy mondják: Cosa Nostra. És ezt nem is feszegetnénk tovább.
Mert szép, ami szép, jó, ami jó, még ha fel sem fogható.
Hát, ilyen ez a keserű méz. Amit mi szó nélkül nyeltünk, mint kacsa a nokedlit.
Bár páran csak kerülgették, mint macska a forró kását.
Együtt éreztünk veled, hisz empátiás készségünk határtalan, mert Ogre végig a te farkaddal verte a csalánt.
Ám egyszer minden jó véget ér.
Az idő szaladt, s a karaván végre haladt hazafelé.
És most itt vagyunk, bár jó néhány hónappal ezelőtt nem itt voltunk.
Az idegeid rongyokban lógnak, öregedtél 20 évet, mégis kitartottál, mint a Maszada erőd bátor védői, de szerencsére csoportos öngyilkosságra végül nem került sor.
Köszönjük, Géza!
Csak így tovább előre a kitaposott úton!
Hálánk örökké kísérteni fog téged.
Éljen a szabadság, éljen az egyenlőség, éljen a testvériség!
Éljen Géza!