Szívesen lefeküdt volna a földre. De legalább ücsöröghetne keveset. A hosszú, kimerítő gyaloglás kivette minden erejét. Alig húzta magát, s egész testét átjárta a kín. De menni kell. Muszáj. Tovább előre, a többi meggyötört után. Néha egy-egy szerencsétlen kidőlt a sorból. Az őket kísérő fegyveresek résen voltak. Aki a földre rogyott, azt legtöbbször csak agyonverték puskatussal. Még golyót sem pazaroltak rájuk. Tovább haladt. Próbált nem figyelni az üvöltve elhangzó parancsszavakra. Gyomrát éhség mardosta, de a kezében szorongatott kenyérhéjdarabot mégsem ette meg. Jó lesz későbbre. Cigaretta ízét érezte a szájában. Már nem volt semmije, amit dohányra cserélhetett volna. Csak néhány gyűrött, átázott papírdarab és a tövig kopott tintaceruza csonkja, de ezeket nem adta volna oda semmiért. A legyengüléstől és az éhségtől szédülve agya szinte üresen kongott. Néhány verssor foszlánya motoszkált még a fejében, ezeket próbálta észben tartani, hogy majd az éj jótékony leple alatt papírra vethesse a halvány holdfényben. Megtapogatta rongyos kabátja belső zsebét, hogy megbizonyosodjon, ott van-e még a gondosan elrejtett jegyzetfüzet s a ceruza. Megnyugodott egy pillanatra. Legalább ez megvan. Picivel több a semminél. A többi már nem számít. A többi néma csend...

"Mellézuhantam, átfordult a teste
s feszes volt már, mint húr, ha pattan.
Tarkólövés. - Így végzed hát te is, -
súgtam magamnak, - csak feküdj nyugodtan.
Halált virágzik most a türelem. -
Der springt noch auf, - hangzott fölöttem.
Sárral kevert vér száradt fülemen."

Szentkirályszabadja, 1944. október 31.