Ám Crack felügyelő mégsem vonult nyugdíjba, ellentétben korábban dédelgetett terveivel, sőt. Érdemei méltó elismeréseként, hamarosan főfelügyelővé nevezték ki. Így le kellett mondania a békés, nyugodt, lustálkodással töltendő napokról, meg hogy a hétvégéket az unokáival töltse. Nem beszélve a pihentető, csendes pecázgatásról, amire a leginkább vágyott az utóbbi években.

Hajnalok hajnalán aznap is egyszerre szólalt meg a mobilja és a vonalas telefon. Mindkettőt felkapta, egyik fülébe a főnöke, Edward Olmos, a kemény Puerto Rico-i zsaru, másik fülébe zöldfülű társa, Frank Van Halen szinte szóról szóra ugyanazt hadarta. Így sztereóban hallgathatta végig a legújabb híreket. Mindenesetre nem repesett a boldogságtól. – Úgy hiányzott ez most, mint kecskének a kés. – gondolta magában rezignáltan.

A folyóparton egy fej nélküli női holttestet találtak. És persze ki volt megint a szerencsés megtaláló? Ismét csak Bobby Nashwill, a kocahorgász, aki éppen léket vágott a Temze jegén, mikor megpillantotta a torzót. Erősen elgondolkodott rajta, hogy máshol keres magának horgászhelyet, mert borzalmasan kezdte unni, hogy folyton folyvást különböző megcsonkított tetemekbe botlik amerre jár.

Ronin az autóját próbálta kiszabadítani az éjszaka ráfagyott jégtől, ami nem ment túl könnyen, mivel a hőmérő higanyszála jócskán fagypont alatt volt. Kis lapáttal, spaklival, jégkaparóval csépelte a kerekekre és ablakokra rádermedt kulimászt, miközben szidta az időjárást, hisz a szibériai hideg ellenére a Nap oly verőfényesen ragyogott az égen, mintha legalábbis júliusi hőség lett volna. A vakító fény már-már lidércesnek tűnt, hisz a hó kísértetiesen verte vissza a kristálytiszta napsugarakat. Természetesen az ajtó is befagyott, és csak jégoldóval tudta kinyitni. Beült, magára zárta az ajtót. Fogai összekoccantak a dermesztő hidegtől. Reménykedett, hogy a kocsi talán beindul, bár sejtette, hogy a mínuszok az akkumulátort is porig alázták. Többszöri próbálkozásra a verda motorja mégis felhördült, s Crack főfelügyelő a hóbuckákat és jégpályákat kerülgetve lassan elindult a folyópart felé.

Jócskán elkésett a helyszínelésről. Társa, az ifjú Van Halen már ott nyüzsgött fontoskodva Antinori doktor nyakán, aki szokásos zsörtölődése közben büdös füstöt eregetett maga körül Players cigarettájából. Bobby Nashwill-t az egyenruhások istápolták, s azon viccelődtek, hogy lassan kinevezhetnék szegényt a város fő hullamegtalálójának. Ezt Bobby meglehetősen zokon vette, s remélte, hogy a halott nő fejét nem ő fogja meglelni a közeli bokrok alján.

A helyszínt alaposan átkutatták, de az ominózus testrésznek híre- hamva sem volt a környéken. Frank Van Halen, a mindig elegáns, most is kifogástalan öltözékben, precízen belőtt séróval, parfüm illatot eregetve sertepertélt Antinori és a tetem körül. 

- Ne ugrálj már a nyakamon, mint egy bakkecske! Gőzöm sincs, mikor múlt ki a nyomorult. – dohogta a doki a legcsekélyebb részvét jeleit sem mutatva. – Ki tudja, mikor fagyasztották le a természet lágy ölén. Előbb fel kell engednie a holttestnek, hogy rendesen meg tudjam vizsgálni. Boncolni is legfeljebb jégcsákánnyal bírnám. Annyi biztos, hogy a koponyáját egyetlen szakszerű nyisszantással választották el a nyakától.

- Személyazonosság? – kérdezte rekedten Crack.

- Fej nélkül? – förmedt rá Antinori, mintha legalábbis az anyját szidta volna.

- Papírjai nem voltak?

- Hol? A hálóinge zsebében? – szurkálódott tovább az orvos méltatlankodva, hisz többnyire úgy érezte, hülyékkel van körülvéve. De hogy egytől egyig dilettánsok, abban teljesen biztos volt. S mivel tökéletesen tévedhetetlennek gondolta magát, ezért ezt a tényt, mint egy örök érvényű igazságot könyvelte el.

Ronin túl álmos volt még, hogy gondolkodni tudjon, s gyomrában felkavarodott a feketekávéval leöblített Aszpirin. Na meg a hajnali hólapátolás sem javította túlzottan szellemi állapotát és képességeit. Bezzeg Frank. Frissen és üdén ugrándozott a szemtanú, a hulla és az orvos között.

A halottszállítók elhurcolták végre a megboldogultat a patológiára, Antinori utánuk hajtott a szikrázó napsütésben, elmaradhatatlan dohányfüst- fellegébe burkolózva. Az ő járgánya persze ment, mint a rakéta, vigyázott is rá, mint a két szeme világára. Úgy ápolta, akár egy féltő anya a gyermekét. Ez a gondoskodás szinte már az autó fetisizálásába csapott át egy idő után, nem kis megütközést keltve a kollégáiban.

Őt követték az egyenruhások a szerencsétlen Bobby Nashwill társaságában, majd Frank, a mindig elegáns, makulátlan, fizetéséhez képest kissé drágának számító sportkocsijával. Crack volt a sereghajtó, de ezt nem is bánta, mert az előtte haladók így legalább járható utat tapostak neki a hóban, hogy hűséges, öreg verdájával lassan araszolva valahogy haladni tudjon a nyomukban. Menet közben eltöprengett, ki lehetett az a megveszekedett elmebeteg, aki így elbánt szegény asszonnyal, és halkan fohászkodott, hogy lehetőleg ma már ne legyen több fej nélküli hulla.

Hosszú szolgálati ideje alatt ilyesmi még nem fordult elő, és csak most bánta igazán, hogy nyugdíjkérelmét azonnal és kategorikusan elutasították. A szakszerűen végzett nyaktilolás arra a kósza következtetésre vezette, hogy talán nem ártana végigszaglászni a város valamennyi hentes és mészárosának háza táján. Bár elképzelhető, hogy valami eszement szamuráj harcos volt a tettes, hisz azok is jól képzett mesterei a kardforgatásnak. De még számtalan más lehetőség is szóba jöhetett. 

A karavánszeráj lassan beszlalomozott a rendőrség udvarára, Bobby Nashwill-t kis idő múlva természetesen haza engedték, miután aláírta rövid vallomását. Nem nagyon volt mit cizellálnia rajta.

Antinori ezúttal nem tudta pontosan megállapítani a halál időpontját, mert a ráfagyott hó alaposan konzerválta a meglehetősen groteszk látványt nyújtó, csúnyán megcsonkított tetemet. Mivel a fejét még nem találták meg, így a fogazata alapján sem lehetett azonosítani az áldozatot.  Ujjlenyomatot vettek tőle, ám ez a kísérlet is eredménytelen maradt. Viszont legalább annyit megtudtak belőle, hogy nem szerepel a rendőrségi nyilvántartásban, sem a körözöttek listáján. Így nem tűnt valószínűnek, hogy holmi könnyűvérű nőcske lett volna. Jó minőségű ruházata, a selyem hálóing is erre engedett következtetni.

Edward Olmos kapitány szokásához híven azonnali eredményeket követelt, megfelelően csapkodva hozzá gigantikus tölgyfa asztalát a nyomatékosítás kedvéért. Frank, a mindig elegáns, nyalókát szopogatva ringatta magát forgószékén, ami nem igazán illett gondosan kialakított image-éhez, s ráadásul a halálba idegesítette vele Crack-et.

Később aztán, mikor a második fej nélküli hullát megtalálták, Olmos kapitány arcszíne a vörös és a lila minden árnyalatában pompázva hirdette, hogy vérnyomása és adrenalin szintje bizony most már az egeket verdesi. A doki atyáskodva próbálta csillapítani, de ettől ő csak még inkább felpaprikázta magát.

Ezúttal azonban nem Bobby-nak jutott a szerencsés megtaláló szerepe. Az egyik középiskola gondnoka, kihasználva a téli szünetet, megpróbálta ellapátolni az udvarról a hasig érő havat, mikor a kerítés tövében rábukkant a jéggé fagyott, csonka női tetemre. A szegény pára nem volt olyan harcedzett, mint Bobby Nashwill, mert az eset után hosszas ideggyógyászati rehabilitációra szorult, hogy fel tudja dolgozni az őt ért traumát.

A fejeket továbbra sem találták, pedig a város összes rendőre megveszekedetten kutatott minden csipkebokor és nagyobb fűcsomó tövében, teljesen eredménytelenül. Ebből arra következtettek, hogy az aberrált gyilkos valószínűleg megtartotta azokat magának.

De ki lehet az a perverz állat, aki levágott női fejeket gyűjt otthon a hűtőszekrényben? Ezen töprengett Ronin Crack, miközben Frank-kel átrágták magukat az összes korábbi, ehhez hasonló eset aktáin, hátha valami apró, árulkodó nyomra bukkannak a tengernyi adathalmaz között. Van Halen időnként izgatottan a magasba emelte mutatóujját, mint valami próféta, majd újra meg újra csalódottan le is eresztette azt, mikor nem talált semmilyen összefüggést a jelenlegi üggyel.

Antinori mindkét esetben megállapította, hogy nemi erőszak nem történt, sem egyéb külső sérelmi nyom nem található a testeken.

- Szabályos kivégzés volt. Mindkettő. – morogta vészjóslóan. – És ki tudja, hány lesz még! – fűzte hozzá, kellően felidegesítve Crack-et és Van Halen-t a vészmadárkodással. Mintha élvezte volna ezt az egészet. És valószínűleg igen. - Lehet, hogy valami titkos szekta szedi áldozatait a városban, és szegény lányok megszegtek holmi belső törvényt, azért kellett így pusztulniuk. – dobta még fel a labdát az orvos, és sűrű cigifüstöt hagyva maga után angolosan távozott. Olmos a szomszéd szobában artikulátlanul üvöltött valakivel a telefonban, úgyhogy, mindent összevetve remek volt a hangulat a kapitányságon.

Ronin Crack csak rótta a köröket a városban, hentestől mészárosig, harcművészeti klubtól vallási szektáig, ám egyikük fridzsiderében sem talált levágott női fejeket. Van Halen, sajnos, hangosan gondolkodott szokásához híven, s Crack-nek már a haja égnek állt a sok idióta teóriától, amit a társa összehordott. Ráadásul a kocsiban állandóan felrakta lábait a kesztyűtartóra, amitől Ronin-nak időnként az a kényszere támadt, hogy megrugdalja mindig elegáns, fiatal kollégáját.

Ám, ahogy mondani szokás: ha egy üzlet egyszer beindul…Nem kellett sokat várni a harmadik hulla felbukkanására. Ezúttal egy vasúti pályaőr fedezte fel a testet, hanyagul a sínek közé dobva. A kapitány ismét őrjöngött, s közölte, ha még egy gyilkosság történik, szélnek ereszti az egész impotens társaságot, akik eddig még az áldozatok kilétét sem tudták hitelt érdemlően megállapítani.

Mígnem történt végre valami érdemleges. A Temze félig befagyott vizén egyik reggel egy hatalmas kosár úszkált csendesen ringatózva, amit végül a vízi rendőrség halászott ki a jeges folyóból. Benne a három asszony lemetszett fejecskéje, szépen kisminkelve, megfésülve. Ez némi reményt támasztott a nyomozókban arra nézve, hogy talán most már tényleg nem lesz több fej nélküli hulla, ha egyszer a tettes végül így visszaszolgáltatta szépen az általa előzőleg eltulajdonított testrészeket.

Antinori a parton guggolt a szikrázó napsütésben, s úgy nézegette a kicsinosított arcokat, amint szép sorban helyet foglaltak a fonott kosár aljára gondosan behajtogatott gyapjútakarón. Crack és Van Halen ott álltak fölötte mogorván. Ronin illuzórikusnak érezte a rendkívüli hideg ellenére vadul világító napfényt, melyet csak lidércesebbé tett az, hogy a hó és a jég vakítóan visszaverte a csillogást. De legalább ennyire abszurd volt az a három fej a kosárban, amelyeket már csak össze kellett illeszteni a korábban megtalált női testekkel. Megkönnyebbülten felsóhajtott, hogy ez a hálás feladat Antinori doktorra hárul, aki annak rendje s módja szerint össze is rakta őket, mint valami kirakós játék darabjait. Így végre megtörténhetett az azonosítás mindhárom áldozatnál.

Miután közzé tették a fényképeiket az újságban, még aznap jelentkeztek a hozzátartozók. Érdekes módon korábban egyikük sem jelentette szeretett rokona eltűnését, így nyilvánvalóan valamilyen megmagyarázható okból távoztak otthonról. Leszámítva a lenge öltözéket, ami azért gyanút kelthetett volna a családtagokban. Mindhárom holttest hálóingben volt, bár az is lehet, hogy a gyilkos öltöztette át őket, egyelőre ismeretlen okból. Ronin Crack úgy érezte, kezd lassan leállni az agyműködése, és képtelen lesz a továbbiakban logikusan gondolkozni. Frank meg csak hátráltatta az ostobábbnál ostobább ötleteivel.

- Miért nem kezdesz el inkább detektívregényeket írni? – nyögte kínlódva Crack Van Halen felé, aki ismét kényelmesen az asztalon nyugtatta hatalmas, ám de annál márkásabb cipőben végződő, pompás lábait.

- Nézd! – mondta kissé sértődötten Frank, a mindig elegáns, és helyére igazította véletlenül félrecsúszott nyakkendőjét. – Egy közös pont van idáig, ami az áldozatokat illeti. Ugyebár, mint tudjuk, mindannyian több gyermekes családanyák voltak megboldogulásukat megelőzően.

- Valóban. – felelt Ronin. – Sally Cowfield négy gyermeket hagyott hátra maga után, Joannah Grant ötöt, Valery Tudor pedig hatot. Valamint békés, nyugodt polgári életet, s a családjukért inaszakadtáig tisztességesen dolgozó férjeket. – mondta mogorván, azzal ledobta a tollát a vaskos irathalmazra, és rezignáltan hallgatta a szomszéd szobából átszűrődő, immár állandó háttérzajjá alakuló szüntelen asztalcsapkodást és ordibálást. A főnök most is, mint mindig, meglehetősen kibírhatatlan idegállapotban volt.

- De van itt még valami, kisbarátom. – hajolt előre Van Halen, amitől majdnem kigurult feneke alól a szék. Erősen megkapaszkodott az asztalban, s visszatornázta magát eredeti pozitúrájába. Ronin röptében elfojtott egy méla mosolyt. - És pedig? – kérdezte sztoikus nyugalommal.

- Valamennyien több abortuszon estek át. Ennek utána néztem a kórházban. – vágta ki Frank diadalittasan, mintha az ügy megoldását kínálta volna oda tálcán. Elégedetten hátradőlt, ami megint majdnem kisebb balesetben végződött, de szerencsére mögötte volt a fal, ami nem engedte hanyatt vágódni.

- Arra gondolsz, hogy valami fanatikus abortuszellenes aktivista tette el őket láb alól?

- Bingo, kisapám! – rikkantotta önelégülten Van Halen.

Ronin enyhén összerezzent a „kisapám”- ra, s átfutott az agyán, hogy társa túlságosan fiatal, csinos, szép, valamint túl nagydarab és esetlen, de legfőképp valószínűleg egészen hülye szegény ahhoz, hogy rendőr legyen. Enyhe sajnálattal, és annál kicsit nagyobb megvetéssel mérte végig Frank-et.

Később, miután a hármas temetés annak rendje s módja szerint lezajlott a megfelelő sírás, rívás, hangos zokogás kíséretében, következett a kellemetlen feladat, végig látogatni a családokat, s megtudni valamit, elsősorban a fiatalasszonyok korábbi, lánykori múltjáról. Hiszen ez a tényező idáig fehér foltként világított az ügyben, mint a januári szikrázó napsütés. Crack hirtelen nem is tudta, a kettő közül melyik zavarja jobban.

Így hát nyakukba vették a várost, addig sem kellett hallgatni Olmos kapitány eszelős ordítozását, s felkeresték sorban a három gyászoló férjet. Nos, ezek után a tisztes polgári családanyákról egy kissé meglepő információ került napvilágra, nevezetesen, hogy mindhárman táncosnők voltak leányéveikben, méghozzá egy és ugyanazon éjszakai bárban, ahol a későbbi férjeik még legényemberként úgy látszik, igen gyakran forgolódtak. - Na de ne ítélj, és nem ítéltetsz! – gondolta Crack, hisz abban még nincs semmi rossz, ha egy fiatal lány a házassága előtt táncosnőként keresi a kenyerét.

Következő útjuk az ominózus mulatóba vezetett, aminek meglehetősen avítt felirata büszkén hirdette a lebuj nevét: Szikrázó napfény. Ronin enyhén megborzongott ettől, mert mindenre számított, csak erre nem. Ám véletlenek nincsenek, gondolta némi fatalizmust magára erőltetve.

Ott aztán kikérdeztek mindenkit, a portástól a csaposon át az utolsó félmeztelen pincérnőig, ám túl sokat nem tudtak meg, hisz több mint tíz év alatt többször cserélődött a személyzet a lokálban. Így szinte senki nem emlékezett már a három nőre. Valószínűleg csak a málló vakolatú falak, melyek erős dohányfüst- és dohszagot árasztottak.

Újra megtorpanni látszott a nyomozás, de emiatt már csak Van Halen volt ideges. Crack arra gondolt, hogy legfeljebb végre tényleg kirúgják a sikertelenség miatt, ami neki direkt jól jött volna, ha már nyugdíjba menni nem engedték.

Frank, a mindig elegáns, továbbra is ontotta magából kisded verzióit a bűnténnyel kapcsolatban, amelyek Ronin-nak negyvennel bementek, százhússzal meg ki, de egy valami megütötte a fülét a sok céltalannak tűnő karattyolásból. Van Halen transzvesztitákat említett, akik, tudomása szerint, szintén dolgoznak a Szikrázó napfény-ben. Ez az infó bogarat tett a fülébe.

- Csak nem te is törzsvendég vagy náluk? – kérdezte Frank-től, aki erre a megjegyzésre inkább nem válaszolt, de azért megbántottságát jelezve tüntetően kifelé bámult a jégvirágos ablakon. Viszont végre elhallgatott, így a másik tudott kissé gondolkodni, míg visszahajtottak az irodába. Olmos kapitányt épp az üzemorvos vizsgálta, s nyugtatókkal próbálta levinni egeket verdeső vérnyomását, hogy megmentse a közelgő gutaütéstől. - Legalább csendben lesz egy darabig. – gondolta fáradtan Ronin, bár voltaképp kedvelte főnökét, csak kezdett károsan hatni rá a szomszédos helyiségből átszüremlő folyamatos szitokáradat és asztalverdesés. Van Halen a változatosság kedvéért tökmag-ropogtatással kívánta őt a sírba tenni, bár neki inkább röhögni támadt volna kedve, mivel egy idő után Frank, a mindig elegáns, zakóján és nyakkendőjén egyre több tökmaghéj helyezkedett el rendetlen összevisszaságban, melyeket ő időnként egy széles mozdulattal lesepert magáról, ám a szemét nagyja elakadt a nadrágjánál. Aztán felállt, hogy kávét igyon a folyosói automatából, s mentében széles morzsacsíkot húzott maga után. - Legalább visszatalál. – gondolta rosszmájúan Crack, s fáradtan tenyerébe ejtette fejét. Érezte, hogy karrierje végre lassan véget ér. Bár ezt ő nem feltétlenül ily módon szerette volna elérni. Majd hirtelen elhatározással, mikor társa visszatért, elvágtattak a város leghírhedtebb transzvesztita bárjába, akik afféle amatőr színtársulat is voltak egyben. Van Halen arcára kiült a „látod, én megmondtam” kifejezés, amitől Crack-nek kedve támadt volna belevágni önelégült, irritáló képébe.

- Játszod itt az észkombájnt. – morogta. – Egyszer véletlenül volt egy jó ötleted.

- Mi az, hogy egyszer? Nélkülem nem mennél semmire. – bökte oda foghegyről Frank. – Lásd be, kezdesz kiöregedni a szakmából.

- Nem baj, kisfiam, majd te átveszed a helyemet. Edward legnagyobb örömére. Biztos ujjongani fog a gyönyörtől.

- Jó, sértődj csak meg! Bántja a hiúságodat, hogy néha jobban vág az eszem a tiédnél.

- Ez az, Franky, hogy csak néha.

- Kapd be, Crack! – mondta Van Halen, miközben jó hangosan bevágta a kocsi ajtaját.

A bárba alig akarták beereszteni őket, rendő-rigazolványuk heves mutogatása ellenére sem, vagy talán épp azért, mondván, hogy a művészek éppen próbálnak. Való igaz, a társaság épp egy házilag összetákolt musicalt kísérelt meg előadni, nem túl fényes eredménnyel. Midőn végeztek magas szintű művészi tevékenységükkel, végül hajlandónak mutatkoztak szóba állni velük. Hosszas faggatózás után találtak is egy kivénhedt csatalóra emlékeztető, éltes nőimitátort, aki valamikor a Szikrázó napfény-ben tündökölt, mint csiszolatlan gyémánt, s minő véletlen, emlékezett is a három lányra. Ez darabig vonakodott, de végül hajlandó volt nyilatkozni.

- Közönséges, buta kis tehenek voltak.  - mondta - Folyton azzal kérkedtek, hogy velünk ellentétben ők igazi nők, és képesek lesznek utódok világrahozatalára. Ami, úgy látom, tényleg elég jól sikerült nekik. Mindig arról ábrándoztak, hogy majd valamelyik gazdag férfi vendég nőül veszi őket.

- Na de ez be is jött. – szúrta közbe Van Halen kicsit unatkozva.

- Szerencséjük volt. – biggyesztette le vastagon rúzsozott ajkát a művész(nő) megvetően, s mintha némi irigység is vegyült volna egyébként kellemes baritonjába.

- Volt ott egy másik fiatal transzvesztita, ha jól emlékszem,  - folytatta mélán - aki át is operáltatta magát nővé, és őt mindenkinél jobban irritálta a lányok túlzott büszkesége nemzőképességüket illetően. Ki tudja, talán ő állt rajtuk bosszút, mert egy szekérderék gyereket szültek, míg ő egyet sem. Nem tudom, most hol fut a csaj, de a nevét és a régi címét megadhatom. – szólt, majd méltóságteljesen visszavonult a színpadra gigantikus női cipőiben. Robusztus testalkata dacára viszonylag kecsesen mozgott. Ígéretéről diszkréten megfelejtkezett.

Később Ronin kikereste az illető hölgy utolsó tartózkodási helyét a nyilvántartásból, tekintve, s következő útjuk egyenesen hozzá vezetett. Ám meglepetésükre egy kopasz, borostás, pocakos, középkorú férfi nyitott ajtót enyhén illuminált állapotban. Meglehetősen leamortizálta őt az élet. Rövid látogatásuk alatt kiderült, hogy a jobb napokat látott fickó valaha tényleg nővé operáltatta magát, de aztán sürgősen visszacsinálta az egészet, miután világraszóló nagy szerelme végleg elhagyta őt. Ez a szál is befulladt, s ők tanácstalanul böngészték papírjaikat, na meg piszkálták a körmüket, és gőzük sem volt, merre tovább. Ekkor rontott be Olmos az ajtón, mint egy dúvad. Nem a finom, pallérozott modoráért szerették.

- Megtalálták Bobby Nashwill hulláját a folyóparton. Neki sincs meg a feje. Csak azért ismertük fel, mert mindig ugyanazt a ruhát hordja, és már elégszer látta mindenki. Mondok valami még érdekesebbet. Bobby Nashwill nő volt. Legalábbis Antinori erre a következtetésre jutott, miután megszabadította porhüvelyét a csaknem hozzá nőtt gönceitől. Na, erre varrjatok gombot! – mondta dühösen Olmos, majd az aktát levágta az asztalra, s távozott, hangos döndüléssel vágva be maga mögött az ajtót.

- Bobby Nashwill nő volt? – kérdezte gyermekien ostoba arckifejezéssel Van Halen.

- Amint látod, Frank. – bökött Ronin a fényképekre, amelyeken az általuk oly jól ismert alak szerepelt ruhában és anélkül. Fej sehol.

Crack fel akart mondani, Van Halen pedig már látta magát közlekedési rendőrként valamelyik kereszteződésben egy lepukkant, külvárosi kerületben. De aztán a fej is megjött nemsokára. Egy gusztusosan becsomagolt és átkötözött dobozkában, egyenesen a Yardra. Kétségkívül Bobby feje volt, csak épp hosszú hajjal. Úgy látszik, ezt haláláig gondosan a sapkája alatt rejtegette, melyet télen-nyáron hűségesen viselt. Így már érthető volt, miért. Antinori doktor, mint a pápai koronát, úgy vitte maga előtt a fejet a patológia felé, hogy hozzá illessze azt a testhez.

Nashwill megtalált irataiban a Robert név után jól láthatóan el volt maszatolva egy „a” betű. Lázasan kezdtek kutatni a nyilvántartásban Roberta Nashwill után, akiről hamarosan ki is derült, hogy fénykorában szintén a Szikrázó napfény színeit erősítette. Hosszas kutatás után azt is megtudták, hogy három gyereket szült, akik mind állami gondozásba kerültek, mert Bobby lányanyaként nem tudott megfelelően gondoskodni róluk.

Crack kezdett besokallni. Feladta a hiábavalónak tűnő küzdelmet, s egy verőfényes reggelen újból a nyugdíjazását kérvényezte. Nem meglepő módon ismét elutasították. Van Halen át akarta helyeztetni magát a kábítószer osztályra, vagy az erkölcsrendészetre, esetleg az ifjúságvédelemhez, bárhová, csak el innen. Nem meglepő módon ezt is elutasították. Vissza akarták adni az ügyet, de Olmos ragaszkodott hozzá, hogy csinálják végig, amit elkezdtek.

- Együk meg, amit főztek. – dohogott sértődötten Frank, a mindig elegáns, majd egyetlen vad mozdulattal kitépte nyakából a nyakkendőjét. - Mintha bizony én nyiszáltam volna le négy nő fejét. – dühöngött tovább reményt vesztve. Crack nem válaszolt. Ő csak a saját tehetetlensége miatt volt mérges. Erősen őszülni kezdett, Van Halen mindig pompás eleganciája pedig jócskán hanyatlani látszott.

A négy halott asszony neve villogott piros lámpaként a szemük előtt egész nap. Cowfield, Grant, Tudor, Nashwill. Talán emiatt nem látták a fától az erdőt. Ronin egyszer csak hirtelen megtorpant egy pillanatra, mintha apró szikra gyúlt volna az agyában végre.

- A lánykori nevük! – kiáltotta izgatottan, s legszívesebben falba verdeste volna a fejét, hogy idáig simán elsiklott egy ilyen égbekiáltóan nyilvánvaló tény fölött. Van Halen értetlenül nézett rá.  - Valaki agyba dörrenthetne. – gondolta lemondóan Crack, látva Frank üveges tekintetét.

- Mi a lánykori nevük? – kérdezte egy gyógypedagógus türelmével, lassan artikulálva, mintha egy félhülyéhez beszélne. Frank a papírok között kotorászott, s egyre sápadtabb arca jelezte, hogy valami nagyon bűzlik. És ezúttal nem egy holttest. Végül felnézett, és súgva közölte társával a kutatás eredményét. – Nashwill. A másik hármat is Nashwill-nek hívták lány korában.

- Az istenit! Ezek mind testvérek voltak. Hogy nem jöttünk eddig erre rá? – dühöngött Ronin, majd rávetette magát a számítógépre további Nashwillek után kutatva a városban.

- Bobby, hogy tudtál így kibabrálni velünk? – szűrte a fogai között, míg végre megtalálta, amit keresett.

- Itt van, tessék. Antony Nashwill. Művésznevén Lolita Moss. A transzvesztita bárban az a tenyeres talpas nőszemély. – mondta megkönnyebbülve. - Irány a lebuj! – kiáltotta már-már jó kedvűen, s a kábult, ám annál elegánsabb Van Halen alig tudta követni új erőre kapó öregedő társát, aki végre szimatot fogott. Útközben Crack azon morfondírozott, hogy ha helyes a feltevése, és Antony tényleg a négy lány bátyja, akkor bizony a Nashwill famíliában igen erős nemi identitászavarral küzdöttek a gyerekek. Az ötből kettő legalábbis biztosan.

A pancserok amatőr színtársulatához bejutni újfent csak hosszas procedúra árán sikerült. A társulat épp a színpadon vonaglott, kissé groteszk látványt keltett a sok megtermett férfitest a női ruhákba és cipőkbe gyömöszölve. Mégis volt bennük valami diszkrét báj. A zene elhalkult, majd leállt. A pillanatnyi rövid csendet kihasználva Ronin Crack főfelügyelő nyugodt, határozott hangon szólalt meg, mutató ujját előre szegezve.

- Antony Nashwill. Ha volna szíves lefáradni.

A tánckarból kivált a már korábbról ismert tagbaszakadt, csontos alak, s tűsarkújában óvatosan letipegett a rozoga falépcsőn. A többiek némán figyeltek. Frank, a mindig elegáns, díszzsebkendőjét rég elvesztvén, télikabátja ujjával törölgette homlokáról a verejtéket. Antony Nashwill, művésznevén Lolita Moss, egy fejjel magasodott föléjük, természet adta alkatára a magas sarkú cipő csak rátett még közel tíz centit. Vastag sminkje csúnyán elmosódva csordogált, keveredve izzadságával, mely vagy a tánc miatt dőlt róla ilyen mértékben, vagy a félelemtől. De inkább mindkettő.

- Szóval, rájött. – mondta Antony nem túl nőies, de szépen zengő baritonján.

- Nem volt ez olyan bonyolult, csak túl nyilvánvaló. Ezért is nem vettük észre ilyen sokáig. – felelt csendesen Ronin.

Lolita Moss immár szétfolyni látszott, és helyette csak egy kiöregedett, csalódott bohóc arca nézett vissza rájuk üres szemekkel. Van Halen közben értesítette a kapitányságot, hogy ügy megoldva.

- A négy lánytestvér. Sally, Joannah, Valery és Roberta. Ön pedig a bátyjuk volt, Antony. Hogy tudta ennyire gyűlölni őket? – kérdezte Crack.

- Valóban. A négy szépséges kicsi lány.” Antony, vigyázz a lányokra!” „ Antony, segíts nekik felöltözni!” „ Antony, fésüld meg a lányokat!” Mást sem hallgattam egész gyerekkoromban. S amikor megtudták, hogy transzvesztita vagyok, hálátlanul kitagadtak a családból. Bezzeg, mikor a két öreg meghalt, kitől kértek segítséget a szépséges kicsi lányok? Hát, persze, hogy Antony-tól. Aki akkor már ünnepelt sztárja voltam a lokálnak. Én vittem be oda mind a négyet táncosnőnek, hogy mégse az utcán végezzék prostiként. És mi volt ezért a hála? Gúnyolódás, otromba viccelődés, gonosz szurkálódás ahelyett, hogy megköszönték volna, hogy gondoskodtam róluk. Mind remek partit csinált nekem köszönhetően, kivéve persze szegény Bobby-t, aki lányanyaként szült hármat. A többiek pedig egy egész óvodára valót. A Nashwill lányok, mint a tenyészkancák, úgy potyogtatták sorban a porontyaikat. És a jó öreg Antony? Elfelejtve, kitörölve, negligálva örökre. Egyik sem nézett hátra, hanyatt-homlok rohantak a kérőik karjaiba. – Lolita Moss csak ontotta magából kéretlenül az információkat hálátlan húgairól, akik, miután gazdagon férjhez mentek, soha egy petákkal sem támogatták nehezen élő bátyjukat, holott sok mindent neki köszönhettek. Közben megérkeztek az egyenruhások, de Crack intett, hogy még várjanak. Hadd beszélje ki magából frissiben a dolgokat Nashwill, amíg még indulatban van. Bár volt némi bűntudata, mivel a jogait sem ismertették vele, így ügyvéd nélkül akár hallgathatott volna, mint a sír.

- És Bobby? Őt miért kellett kinyírni. Hisz ő legalább annyira nyomorultul élt, mint kegyed. – kérdezte Ronin.

- Az igaz. De magára hagyta a kölykeit. Mind a hármat. Miközben más eleped érte, hogy akár csak egy is legyen neki.

- Magának is lehetett volna, Antony.

- Természetes úton igen. De én anyaként akartam gyereket, nem apaként. Úgy, ahogy nekik is anyjuk helyett anyjuk voltam. – mondta, s már majdnem elsírta magát.

- De a fejüket miért vágta le? – szólt közbe Van Halen értetlenül.

- Miért? Hogy mindenki lássa, kik is voltak valójában. Sminkben, parókában. Hiába bújtak el a tisztes családanya szerepébe, mégis csak azok voltak, mint régen. Üresfejű, önző, hálátlan libák. Csak őket a sors női testtel és szép arccal áldotta meg, velem ellentétben, aki a női lelkemmel ebben az ormótlan férfi testben vegetálok. De hát ezt maguk úgysem értik meg soha. – mondta végül, majd elfordította fejét, jelezve mintegy, hogy monológja véget ért, s szemei a semmibe révedtek. A táncosok a színpadon szinte élőképpé merevedtek, úgy nézték végig, ahogy az ő Lolitájukat megbilincseli, majd elvezeti két rendőr.

Crack és Van Halen aznap este, miután túlvoltak a szükséges adminisztráción, kicsit kirúgtak a hámból. A hetekig tartó hiábavaló szimatolást le kellett öblíteni némi alkohollal. Még majdnem össze is barátkoztak, bár kijózanodásuk után ezzel kapcsolatban mindketten a heveny amnézia jeleit mutatták. És Ronin Crack főfelügyelő ezt követően ismét benyújtotta korengedményes nyugdíjazásának kérelmét. Bízott benne, hogy kérése ezúttal meghallgattatik. Régóta halmozódó, kihasználatlan szabadságát sürgősen kivette, már csak azért is, mert Olmos kapitánytól az ügy lezárta után tulajdonképp még egy barátságos vállon veregetést sem kapott. Ami azért kicsit rosszul esett neki. Néha elmerengett, hogy Bobby Nashwill szinte hiányozni fog, mert egy régóta jól megszokott fura színfoltja volt a városrésznek. De hát így múlik el a világ dicsősége.