Ronin Crack tehát végre alaposan kiérdemelt szabadidejét töltötte tóparti kis házában a város szélén, vidáman és gondtalanul lógatta lábait meg a pecabotját a vízbe. Csak a postás érkezését várta türelmetlenül, aki minden reménye szerint a rendőrség kedvező válaszlevelét fogja hozni nyugdíjkérelmét illetően. Már felvette a kapcsolatot rég nem látott unokáival, sőt, merész módon azt is tervezgetni kezdte, hogyan fogja visszahódítani feleségét. Bizakodva tekintett jövője elé, s aprólékosan kigondolta, mikor, mivel fogja elütni temérdek szabadidejét.

Minden olyan szépnek ígérkezett, míg egyszer a háza előtti kis öbölbe be nem futott hangos csatazajjal a vízi rendőrség motorcsónakja. Meg is lepődött, hogy a levelet, amit várt, nem postán küldték, hanem a kollégáival. A csónak kapitánya tisztelgett a főfelügyelőnek, aki hanyagul visszaintett, majd átvette tőle a borítékot. Elköszönni sem maradt ideje, a motorcsónak olyan vihar gyorsan távozott a mólótól. Izgatottan felbontotta a borítékot, ám annak belsejében sajnos nem azt találta, mint amire számított. Olmos kapitány rendelte vissza azonnali szolgálatra minden indoklás nélkül. - Kit koncoltak fel már megint vajon? – morogta bosszúsan az orra alatt.

De a parancs, az parancs, így hát apránként összepakolta horgászfelszerelését, bezárta a kis faházat, s öreg verdájával visszahajtott komótosan a városba. Nem sietett, gondolta, a hullák úgysem futnak el. Nekik már tök mindegy, hogy az idő azért még múlik. A rendőrség parkolójában jó hangosan bevágta a kocsi ajtaját, hogy lehetőleg mindenki hallja, hogy megérkezett. Felkaptatott a lépcsőn, a liftet sosem használta, mert félt, hogy benn ragad.

Edward Olmos kapitány az irodájában ült, fekete bajusza, mint máskor is, enyhén rezgett az orra alatt az idegességtől. Társa, Frank Van Halen, már ott ült a főnök asztalánál, s hallgatagon kapirgálta a famintás erezetet a hatalmas antik bútordarabon. Ronin Crack berontott, mint egy dúvad.

- Mi az a halaszthatatlan, ami miatt ismét visszarángattatok erre a szemétdombra? – kérdezte mérgesen.

- Szerinted? – nézett rá ölni vágyó tekintettel Olmos, aki, úgy látszik eltanulta Frank-től az idióta visszakérdezgetést, ami Ronin-t felettébb fel tudta idegesíteni. - Ne kérdezz ilyen kapitális baromságokat!

- Gyilkosság. – sóhajtott lemondóan. Végtére is elég nyilvánvaló volt.

- Méghozzá kettős. – Olmos szemei szikrákat szórtak. Nem szerette, ha beosztottai hülyébbnek tettetik magukat annál, mint amennyire valóban azok. - Egyébként Crack, csak úgy mellékesen megjegyzem, ha nem tudnád, a telefonod azért van, hogy magadnál tartsd. Nehezebb téged elérni, mint az USA elnökét.

- Szándékos volt. - nyögte Ronin, s ledobta magát egy székre. – Ezúttal hol történt az eset? - kérdezte, s közben arra gondolt, végül is, dupla, vagy semmi. Ha már fárasztania kell magát.

- Egy nyugdíjas otthonban. – felelt a főnök. - Megöltek egy idős házaspárt, akik mindössze egy hete házasodtak össze.

- Ennyi az egész? Ehhez Frank is elég lett volna. Biztos valamelyik másik vén trotty követte el féltékenységből. – dohogott Crack, s ide-oda gurigázta magát a székkel. Aztán sürgősen abbahagyta, mert eszébe jutott, hogy társa szokta ezt a marhaságot folyton csinálni. Hiába, ez a Van Halen mindenkire ilyen erős hatással van. A rossz példa meg ragadós. Frank, a mindig elegáns, a nyári hőség ellenére is öltönyt, frissen vasalt inget és nyakkendőt viselt, bár hófehér zsebkendője meglehetősen avíttnak látszott már a gyakori izzadságtörölgetéstől.

- A helyszínelők ott vannak a terepen. Vonuljatok oda, ha szabad kérnem, – folytatta Edward Olmos. – és próbáljatok meg végre egyszer helyesen következtetni a nyomokból.

- Következtetni. És a nyugdíjba vonulásomra miből fogok tudni már végre következtetni? – kérdezte lemondóan Ronin, majd kelletlenül elhúzta a száját.

- Várjál te még azzal! Túl fiatal vagy.

- Micsoda? Több mint harminc évet húztam le a köz szolgálatában. Nem elég? – förmedt rá Crack. 

- Nekem igen. De ebben a városban túl sok az eszement gyilkos, és azok mind téged követelnek. – csitította Olmos kicsit békülékenyebb hangnemben.

- Megható. De mi lenne, ha kivételesen nélkülem oldanátok meg valamit? - A kapitány nem válaszolt, csak egy borítékból pár fényképet Crack elé teregetett az asztalon. - Nekem te kellesz, Ronin. - fűzte végül hozzá.

- Én is mód felett szeretlek, Edward, de fáraszt már ez a rossz duma így száz év után.

- Ha befejeztétek az enyelgést, Janet és Attlee Caldwell. – folyt bele a beszélgetésbe az idáig csendben izzadó Frank, a mindig elegáns, akinek homloka erősen gyöngyözött a nyári hőségben való alapos túlöltözöttségtől.

- A nyugdíjas otthon hűtőházában akasztották fel őket egy-egy kampóra a fél disznók és marhalapockák közé. – nyögte fáradtan, s egy vastag köteg nyomtatópapírral legyezgette magát. Ronin legszívesebben káromkodott volna egy penetránsat, de Olmos kapitányra való tekintettel visszafogta magát. Igaz, hogy e téren őt is nehezen überelhette volna, mert ha nála felment a pumpa, válogatott trágárságokat tudott szerteüvölteni az éterbe.

- Talpra, Frank! – mondta. – Induljunk. – s lemondóan arra gondolt, hogy valószínűleg örökre búcsút vehet a korengedményes nyugdíjtól, s még jó tíz-tizenöt évet le kell húznia a rendőrségnél.

Van Halen a kocsiban hol az ablakokat húzogatta fel-le, hol meg a légkondit kapcsolgatta, de így is, meg úgy is szakadt róla a víz, így kénytelen volt legalább a nyakkendőjétől meg a zakójától megszabadulni, mert a nagy melegben lassan gőzölögni kezdett egész teste a verejtéktől, akár egy jókora darab frissen sült hamburgerszelet.

- Elegáns vagy, mint mindig. – froclizta Ronin, akin még most is a kora reggel a tóparton viselt rövidnadrág és póló volt, meg egy nyári szandál, ami ugyan nem kölcsönzött neki különösebben tekintélyes külsőt, viszont legalább nem izzadt, mint a nyomtató ló. Van Halen csak nyögött egy keserveset, s langaléta lábait próbálta valahogy kényelembe helyezni ültében, aminek az lett a vége, hogy hatalmas cipői ismét a karosszériát taposták. Crack már fel sem vette, beletörődött, hogy ifjú kollégáját ettől a kellemetlen szokásától sosem tudja eltántorítani.

Az otthonban a meggyötört igazgató összetörve ücsörgött egy széken, Antinori doktor pedig izgatottan toporogva várta, hogy végre megkaparinthassa a két holttestet. A látvány a hűtőkamrában meglehetősen ronda képet festett. A két kis öreggel csúnyán végzett gyilkosuk, s elég morbid volt, ahogy a hűtőházban tárolt nagydarab húsok között lógtak a kampón, mintha csak maguk is elfogyasztásra vártak volna. Frank-nek ettől erősen felkavarodott amúgy is gyenge gyomra.

- Hol a francban császkáltatok idáig? Már órák óta rátok várunk! – kezdte a kötözködést Dr. Antinori megszokott faragatlan modorában.

- Las Vegasban kaszinóztunk, Doki, mint mindig. – felelt borús képpel Crack, s az ide-oda himbálódzó tetemek elfeketült fejét, kilógó nyelvüket nézte bosszúsan. Frank, a mindig elegáns, nagyokat nyelve szinte hasig kigombolta ingét, felhajtotta hosszú ingujjait könyékig, s arany mandzsetta gombjait gondosan a nadrágja zsebébe süllyesztette. Elhagyták a hűtőkamrát, ahol Ronin-nak a hidegtől, na meg a nem túl üdítő látványtól erős hidegrázása támadt.

- Nekem úgy tűnik, nem tanúsítottak különösebb ellenállást. – szólalt meg Antinori, s elmaradhatatlan Players-ét pöfékelte.

- Mindenesetre elég erősnek kellett lennie a támadójuknak, hogy csak így felkösse őket.

- Talán valamelyik ápoló volt. – gondolkozott hangosan Van Halen szokásához híven.

- Vagy az egyik utód az előző házasságukból, aki féltette az örökségét az új frigy létrejötte miatt. – folytatta nyűgösen, s jegyzetfüzetével legyezgette magát. Ronin ezt még valahogy elviselte, de mikor társa idegesen rágcsálni kezdte töltőtolla végét, gyilkos pillantással mérte végig.

- Ki kell kérdeznünk az otthon minden lakóját. – szögezte le mindenesetre, s erre már az igazgató is felélénkült kissé katatóniásnak tűnő állapotából.

- Megkínálhatom egy kávéval a nyomozó urakat? – kérdezte bágyadt hangon.

- Egy kis ásványvíz jobban esne, köszönjük. – kapott az alkalmon Van Halen, aki érezte, kiszárad a hőségtől lassan, mint a pergamen. Antinori végre megkapta a hulláit, s elindult velük a patológiára egy jó kis kettős boncolásra. Crack rájött, hogy a doki állandó morgolódása csak porhintés, mert a fickó valójában élvezi a munkáját, csak nem meri bevallani még magának sem. Olmos kapitány azonnali eredményeket követelt, mint mindig. Ő még hitt a csodákban. Beosztottai azonban már annál kevésbé. Hacsak egy médium be nem száll a nyomozásba. Ám erre nem sok esély látszott.

Az otthon idős lakói megszeppenve gyűltek össze a társalgóban, volt, aki csak most értesült a történtekről. Mivel természetesen senki nem látott, és nem hallott semmi gyanúsat, ebből arra következtettek, hogy a gyilkosságokat valószínűleg éjszaka követték el. Ezt Antinori is megerősítette, aki a tetemek alapos vizsgálata után hajnali két óra körül-re saccolta a halál beálltát.

Mint kiderült, mindkét elhunyt özvegy volt, mielőtt egybekeltek volna. Attlee Caldwell-nek nem volt utóda, felesége, Janet azonban két fiúgyermeket hagyott hátra, vagyis inkább két középkorú családos férfit. Az idős lakók egyike mélyen fájlalta, hogy legremekebb sakkpartnerét veszítette el Mr. Caldwell halálával. Janet-et fiai az otthonban töltött évek alatt nem igen látogatták, valószínűleg megorroltak rá, hogy helyettük a nyugdíjas otthonra testálta ingatlanát, melyért cserébe kényelmes apartmant, állandó ellátást és orvosi felügyeletet kapott. Ekkor telefonált rájuk Antinori doktor.

- Figyelj, Crack! Mindkettőjük szervezetében nagy mennyiségű altatót mutatott ki a laborvizsgálat. Tehát, gyakorlatilag megmérgezték őket az akasztás előtt. – közölte szárazon, majd kiszállt a vonalból.

- Remek– dohogta Ronin. – Az ápolókat is ki kell hallgatnunk. – szólt az igazgatónak, aki szélnek eresztette a nyugdíjas társaságot, majd összehívta az intézmény alkalmazottait. Beleértve a kertészt és a szakácsot is. Az ápolók elmondták, hogy a napi gyógyszer-mennyiséget reggel szokták kiosztani a lakóknak, így tippjük sem volt, ki manipulálhatta az esti altatóadagokat.

- És mi van, ha kettős öngyilkosság volt? – kottyantotta közbe Van Halen. Crack lesújtó pillantást küldött felé.

- Persze. Miután megmérgezték magukat, szépen felakasztották egymást a hűtőházban. – torkolta le, mire Frank visszasüppedt korábbi hallgatagságába. Mivel egyelőre semmire sem jutottak, visszaindultak az irodába. Olmos kapitány szúrós tekintettel kérdezte, hogy szagot fogtak-e? Ronin legyintett.

– Ha mást nem is, erős hullaszagot. Meg volt ott még néhány bontott csirke is. – mondta, azzal bevonult irodájába, s bekapcsolta a ventilátort. Van Halen nyafogott, hogy kötőhártya-gyulladást fog kapni tőle, de Crack-nek pillanatnyilag kisebb gondja is nagyobb volt, mint Frank kötőhártyája. Javasolta, hogy talán húzzon a fejére egy búvárszemüveget.

Elsőként Mrs. Janet Caldwell leszármazottait készült felkeresni egy kis kötetlen csevegés céljából, anyjuk, s annak új férje halálával kapcsolatban. Sejtette, hogy ez valószínűleg hiábavaló, de az eljárás megköveteli. Bár egyik fiú sem örökölhetett semmit néhai szülőjük elhunytával, miután az már korábban mindenét a nyugdíjas otthonra hagyta. Hacsak nem egy e miatti bosszúról van szó. A néhai Janet Caldwell-t első férje után Dexter-nek hívták, fiai, David és Daniel Dexter közös üzletet vittek egy jól menő fuvarozó vállalat tulajdonosaiként. Nem igen voltak rászorulva anyjuk csekélyke vagyonára, annál is kevésbé, mivel korán elhunyt apjuk után busás örökség ütötte a markukat, abból indították be a céget is. Mindkettőnek volt szilárd alibije. A fiatalabb, David, nem is tartózkodott a városban a kérdéses időben, bátyja, Daniel pedig családjával születésnapi bulin vett részt az egyik barátjánál. Ez persze még nem zárta ki őket, mint lehetséges felbujtókat. Crack úgy döntött, másnap friss fejjel folytatják a nyomozást, mivel már igen későre járt az idő.

Reggel, amint betették a lábukat a Yardra, Olmos kapitány ordítozásától zengett megint az egész épület. Dr. Antinori feldúltan várakozott rájuk.

- Az éjszaka betörtek a hullaházba. – közölte felháborodva. – Legújabb pácienseim szájából eltávolították az összes aranyfogat. Szám szerint kilencet. Elég vandál munkát végeztek, egy bazi nagy fogóval széttrancsírozták mindkettőjük állkapcsát. – puffogta, szinte kikérve magának az incidenst, majd sűrű cigarettafüstbe burkolózva visszatért kedvenc hulláihoz a boncterembe.

- Elég brutális. – szögezte le Crack, s kiteregette maga előtt az asztalon a jegyzőkönyveket, vallomásokat, és a fényképeket.

- Mi van, ha valamelyik ápoló lopta el a fogaikat? – kérdezte Frank, aki ezúttal kissé lengébben öltözött fel, ezzel mintegy nem csekély mértékben veszítve megszokott eleganciájából. - Vagy a kertész. Kigyomlálta a szájukat. – tette hozzá, idétlenül vihogva a morbid viccen. Crack szánakozva mérte végig a nagydarab idiótát, de nem szólt semmit.

- A francba! – nyögte hosszas töprengés után. – Vissza kell mennünk az otthonba, megtudni valamit a két kis öreg múltjáról. - Valami jól láthatóan felcsigázta az érdeklődését, miután alaposan átnézte az anyagot. Bevágódtak a verdába, s próbáltak átvergődni a városon a délelőtti csúcsforgalomban. Többször hosszú dugóba keveredtek, s Frank, a mindig elegáns, gyakran anyázott és beintett egy-egy pofátlan autósnak, jóllehet nem is ő vezetett. Majd végre megérkeztek. Az otthon vezetője beinvitálta őket kellemesen hűvös irodájába.

- Nos, a helyzet az, - kezdte a mondókáját, - hogy egyébként nem nagyon látogatta őket senki. Attlee-nek ugyebár nem volt családja, Janet pedig meglehetősen rossz viszonyban volt a fiaival. Talán ezért is találtak itt annyira egymásra. Mindketten magányosak voltak, és így valószínűleg egymásba kapaszkodtak utolsó éveikben. Örültünk, mikor egy héttel ezelőtt végül összeházasodtak. Szép, meghitt kis ünnepséget rendeztünk, hogy emlékezetes legyen. De nekem úgy tűnt, mintha az esküvőn kívül még valami másnak is különösen örültek volna. Tudják, mint amikor az ember pontot tesz egy hosszan húzódó ügy végére. Előtte gyakran voltak furcsa telefonhívásaik, minden alkalommal egy férfi kereste őket, aki erős német akcentussal beszélt. Aztán az esküvő előtt elmaradtak ezek a telefonok, és Attlee meg Janet valami érthetetlen, megkönnyebbült állapotba kerültek. Mi ezt a közelgő esküvőjüknek tudtuk be, ám az események tükrében most talán más súllyal eshet a latba. – Ezután hosszan hallgatott, s tétován tologatta az asztalán lévő tárgyakat, a papírokat rendezgette zavartan, de főképp teljesen feleslegesen. Van Halen már indult volna, de Ronin még várt.

- Tudják, nem szívesen beszélek róla, - folytatta az igazgató némi töprengés után - mert elég kínos, vagyis inkább érzékeny téma, és az ápolókon kívül nem is tud senki a dologról, de úgy informáltak minket, hogy mindketten megjárták annak idején a birkenau-i koncentrációs tábort, aminek a jelét viselték is a csuklójukra tetoválva. De mindig gondoskodtak róla, hogy a számokat jól eltakarják, hogy lehetőleg senki ne lássa. - Úgy tűnt, befejezte rövid mondandóját, s kicsit szomorkásan nézett maga elé. De Ronin megkapta azt a fontos információt, amit hallani akart. Hirtelen felpattant, elköszönt az igazgatótól, s nyomában a lihegő Frank-kel, rohant az autóhoz. Visszalavíroztak a járgánnyal a rendőrségre, s az irodában Crack sürgősen rászállt a telefonra. Van Halen-nek csak halvány sejtelmei voltak afelől, hogy mi folyik, így ezúttal kivételesen csendben maradt, főképp, hogy Ronin arcán megjelent az a fajta feszült figyelem, ami olyankor szokott kiülni a képére, ha végre jó nyomon jár.

A központi telefontársaságot hívta, s félévre visszamenőleg lekérte a nyugdíjas otthon összes ki- és bemenő hívását, majd a gyanúsan gyakran előforduló telefonszámokhoz tartozó neveket megjelölte. A lista elég hosszúra sikerült, tekintettel az otthon lakóinak és alkalmazottainak magas számára, valamint a notórius és mániákus telefonálgatókra, akik nap, mint nap zaklattak, vagy szerencséltettek valakit rövidebb- hosszabb csevegéssel. Többnyire persze a bentlakók a hozzátartozókat.

A listán szereplő neveket összehasonlították az otthonban élők és dolgozók nevével, így a rokoni hívásokat nagyjából ki tudták szűrni. Már csak a maradék címeket kellett végig zongorázni, pechjükre, legalább nyolcvanat. ABC sorrendben indultak el. Arra nem hagyatkozhattak, hogy németes hangzású nevet keressenek, mert feltételezték, hogy a titokzatos telefonáló minden valószínűség szerint álnéven él az országban. Crack frissen, fürgén indult is felkeresni az első személyt a lista éléről, így, mikor elhaladtak a folyosón, Olmos kapitány már csak Frank karját tudta kutyafuttában elkapni.

- Én nem tudom. Ő tudja. – mondta Van Halen, és a bejáratnál eltűnő Crack után szaladt.

- Ez hülye. – mondta Edward Olmos, – Azt sem tudja, mit akartam kérdezni. – és úgy bevágta maga mögött szobája ajtaját, hogy a vastag üvegablakok pár röpke percig remegtek, mint a kocsonya. A többi kolléga félszemmel összenézett, nem igen tudták eldönteni, hogy sírjanak, vagy nevessenek, aztán mindenki sürgősen és rendkívül buzgón belevetette magát a munkába, amin épp dolgozott.

Crack és Van Halen ismét átverekedte magát a várost megbénító sűrű dugón, s egy kültelki lakótelep egyik tömbházának hatodik emeletére kutyagoltak éppen felfelé. A lift persze nem működött, na meg a csengő sem. Odabentről szokatlanul nagy hangzavar szűrődött ki, ezért erősen dörömbölniük kellett az ajtón, mire a szűk, résnyire nyekkenő nyílásban megjelent egy zilált, lestrapált, negyvenes asszony riadt arca. Felmutatták igazolványukat, így a nő kiakasztotta a láncot, s beengedte őket a lakásba. Mrs. Ardelan, a Romániából menekült nyolcgyermekes családanya, nem is tagadta, hogy sűrűn telefonálgat a nyugdíjas otthonba, így akarva megtudakolni, hogy éppen hányadik helyen áll a várakozási listán, mert már most jó előre igyekszik biztosítani férje és a maga számára a lakhatást arra az időre, ha a gyerekek mind kirepülnek egyszer a családi fészekből.

- Ez aztán nem bízza a véletlenre. – morogta Ronin, mikor már ismét a verdában ültek.

- Manapság biztosra kell menni, kisöreg. – vágta oda flegmán Frank, amitől Crack-nek egy apró ideg lassan lüktetni kezdett a halántékán.

A következő család Avrahams-ék voltak, ahol, péntek lévén, mindenki lázasan készülődött a délutáni gyertyagyújtásra és a sábeszi vacsorára. Itt azonnal kérés nélkül beinvitálták őket az ebédlőbe, fenekük alá széket toltak, fejükre kapedlit, s a háziasszony már szedte is nekik az illatos hallevest, majd a töltött libanyakat, végül beléjük diktált ellentmondást nem tűrően egy-egy szelet süteményt. Crack és Van Halen, úgy érezték, a Holdra cseppentek.

A család férfi tagjai mind a szobában ácsorogtak, volt, aki már teljes szombati díszöltözetben, mások még csak félig kész állapotban, s szélesen vigyorogtak rájuk, mintha csak hetek óta azt várták volna, hogy két véletlenszerűen arra járó idegent jól megebédeltessenek. A fogatlan nagymama hatalmas karosszékében szintén nyájasan mosolygott, és helyeslően bólogatott, miközben az egész társaság egy számukra teljesen ismeretlen és érthetetlen keveréknyelven, valószínűleg jiddisül karattyolt, és persze mindenki egyszerre. A kóser bort köszönték szépen, nem fogadták el, mondván, hogy autóval vannak, ám nem lehettek benne biztosak, hogy bárki is beszéli a nyelvüket a népes családból. Mint ahogy az időnként fel-felmutatott rendőr igazolványuk láttán is mindenkinek csak egy széles mosoly terült el az arcán, mintha legalábbis remekül sikerült pornó képeket mutogattak volna. Menekülésszerűen távoztak a kertvárosi házból, dacára annak, hogy Avrahams-éktól az égvilágon semmit sem tudtak meg a telefonálgatásaikkal kapcsolatban.

- Ezek lehet, hogy azt hitték, itt a messiás. – hörögte Frank.

- Na de rögtön kettő? – nyögött Ronin degeszre tömött gyomortól szuszogva. Aztán megegyeztek annyiban, hogy talán a fogatlan nagymamát akarták az otthonban elhelyezni, és ezért telefonáltak oda bizonyos időközönként. Bár erre egyikük sem ivott volna mérget, és eltöprengtek, hogy vajon milyen nyelven folyhatott olyankor a kommunikáció.

Kissé kimerültek a meglepetésszerű támadástól, és mivel öklendezésig jóllakatták őket, fáradtan pihegtek egy félórácskát a verdában. Aztán elhajtottak Mr. Brehm-hez. Az illető férfiú egyedül élt, középkorú, kopaszodó, kissé pocakos testét a lakásában szép számban fellelhető kondigéppel próbálta kordában tartani, láthatóan nem túl fényes eredménnyel. Frank, a mindig elegáns, el is gondolkozott rajta, hogy kapva kap az alkalmon, és míg Ronin kikérdezi a fickót, felpattan a szobabringára, és ledolgozza az előzőleg rájuk tukmált, túlságosan is bőségesre sikerült ebédet, ekképpen megszabadulva a nagy zabálás hatására várhatóan kialakuló hurkáktól a hasán és a derekán, melyek alaposan lerombolták volna gondosan felépített image-ét.

Ám erről a tervről kénytelen volt letenni, miután a pasas csaknem kikergette őket a lakásból hangos rikácsolás kíséretében, hogy miért is turkálnak az ő makulátlan magánéletében, hiszen joga van udvarolni egy nálánál tíz-egynéhány évvel idősebb kifogástalan úri hölgynek, aki véletlenül tényleg az ominózus otthon lakója, s ő bizony minden este fel is hívja évek óta, tekintve, hogy személyesen találkozni igen ritkán tudnak.

- Végül is, nem tiltja a törvény. – nyöszörögte Ronin, miután sikerült sértetlenül visszavonulniuk autójukba. Ezt követte még néhány apró incidens, de akadt, aki minden ellenkezés nélkül a rendelkezésükre állt, mire nagy nehezen eljutottak legalább a „K” betűig, és aztán szép lassan rájuk is esteledett. Úgy döntöttek, hogy már csak másnap folytatják a dzsemborit, mert a mai nap totál kikészítette őket, testileg-lelkileg egyaránt. Olyannyira, hogy Frank Van Halen egész éjjel álmatlanul hánykolódott a tetemes mennyiségű étel elfogyasztásától, a hőségtől, valamint attól, hogy halvány sejtelme nem volt, Crack mire gyanakszik, és hová akar kilyukadni. Mert láthatóan tudta, hogy mit keres, de a világért el nem árulta volna neki. Ő viszont remekül aludt, főleg, hogy lefekvés előtt elfogyasztott egy fél üveg száraz vörösbort, majd kikapcsolta az összes telefonját, s így az igazak álmát aludta reggelig.

Másnap reggel Frank, a mindig elegáns, kissé gyűrötten és viseltes külsővel érkezett meg a kapitányságra, de Crack inkább nem kérdezett semmit, csak szemöldökét húzta fel furcsállóan kollégája zilált külsejét láva. Van Halen eleganciája széthullani, mi több, apránként porba tipratni látszott. Miután magába döntött egy vödörnyi kávét, rekedten közölte végre, hogy indulhatnak. Crack nem állhatta meg, és rákérdezett a Frank-en azelőtt még soha nem látott lezser, sportos edzőcipőre.

- Mert hátha megint futni kell, Crack. – nyögte Van Halen, s bevágta magát az anyósülésre, amitől a jobb napokat látott verda kissé balra tendált. Ronin elfojtotta az arcán elterülni készülő széles vigyort, majd beült a kormány mögé, s beindította a motort.

- „K”, mint Kristensen. – adta meg a jelszót s elindult.

- Remek. Úgy látszik, ebben az országban már csak bevándorlók élnek. – dohogta Van Halen, - Biztos valami jól megtermett skandináv díjbirkózó lesz, aki elküld minket a Valhallába.

Ronin meglepetten pillantott ifjú kollégájára, akiről álmában sem gondolta volna, hogy hallott valaha is a germán mitológiáról. Ám csalódniuk kellett, mert az ajtót egy fiatal, törékeny, de határozottan skandináv kinézetű lány nyitotta ki, aki három másik társával épp következő koncertjükre gyakorolt, lévén, vonós négyest alkottak ők mintegy. Miss. Kristensen elrebegte, hogy nagymamáját szokta hívni az otthonban, akit a férje után Dodge-nak hívtak. Tehát, így ez a szál is befulladt.

Crack nem tántorodott el, töretlen igyekezettel járt házról házra, gyűrött listáját szorongatva. Frank, a mindig elegáns, arra gondolt, hogy rendőr plecsnijét a homlokára ragasztja, mert jobb karja kezdett erősen fájni a folytonos jelvényemelgetéstől. Következő áldozatuk a Monroe előnevet viselte.

- Csak nem az isteni Marilyn támadt fel halott poraiból? – morgott Van Halen, midőn Crack mögött támolygott felfelé a lépcsőn egy felhőkarcoló tizenegyedik emeletére. Itt ugyan volt lift, de Ronin az istennek se akart beszállni, mondván, hogy nem óhajtja a következő két hetet egy levegőtlen páternoszterben eltölteni. A Monroe házaspár egy teljesen konszolidált, konzervatív életet élő idős pár volt, akik szintén várólistán voltak a nyugdíjas otthonban. Majd őket követte Mr. Moore, Miss Nöstlinger, Mrs. Nurejeva. Míg nem elérkeztek az O’Hara-hoz.

És itt kivételesen be is jött Frank Van Halen megérzése, amit ugyan hangosan nem mondott ki, de belül, titokban, erősen tartott tőle. Mr. O’Hara, a harmincas évei elején járó agglegény, csak résnyire nyitotta ki az ajtót, s amint meglátta a rendőri-gazolványokat, azonnal be is vágta azt. Majd a pillanat tört részén belül egy vélhetően igen nagy kaliberű fegyverrel lőni kezdett az ajtóra.

- Hasra! – ordította Crack, s a földre rántotta mamlasz kollégáját, aki egy halk imát morzsolt el fogai között. Miután Mr. O’Haránál kifogyhatott a tár, így rövid tűzszünet következett. Félpercnyi csend után azonban az ifjú harcos „halál a mocskos angolokra” felkiáltást követően egy kézigránáttal felrobbantotta saját magát, no meg a korábban már szitává lőtt bejárati ajtót. Húscafatok, kőpor, fadarabok, némi agyvelő repkedtek a levegőben, s miután elült nagyjából a záporozás, mindketten feltápászkodtak a folyosó padlójáról.

- Nem is vagyok angol. – mondta sértődötten Frank, s próbálta eltávolítani magáról a különböző eredetű szennyeződéseket. Eközben Crack már a terrorelhárítókat hívta, közölve, hogy egy feltételezett IRA tag széttrancsírozta magát és a fél bérházat, amelyben lakott, valamint, hogy a lakásában nagy mennyiségű lőfegyver található, a pisztolytól a géppuskán át a gránátvetőig gyakorlatilag minden, mi szem-szájnak ingere. Még megvárták, míg a legközelebbi egyenruhás járőr megérkezik, hogy őrizze a helyszínt, majd visszavánszorogtak autójukhoz, ahol megpróbálták kiheverni Mr. O’Hara spontánul rögtönzött magán tűzijátékát.

- Bocs. – mondta Ronin, és társa kissé kőporos hajából eltávolított egy kisebb ajtódarabkát, néhány apró szöget, valamint egy csekély mennyiségű, ám annál sűrűbb állagú, véres nyálkás cafatot, vélhetőleg Mr. O’Hara valamelyik testrészének lőporos maradványát. Enyhe szánalmat érzett Frank iránt, aki hajdan volt pompás eleganciáját majd csak hosszas küzdelmek árán fogja tudni újra helyre állítani. Van Halen köpött egy jó nagyot a járdára.

- Na de Frank! – szólt rá Crack a mindig elegánsra, aki csak a vállát vonogatta, és közölte, hogy beadja a felmondását.

- Ne nekem, Olmosnak. – mondta Ronin, s visszahajtott lelki sérült társával a Yardra.

- Kell pszichológus? – kérdezte Edward Olmos kapitány, midőn megérkeztek, s nem tudta eldönteni, a dühroham, vagy a röhögő-görcs jön-e rá előbb, bár attól tartott, egyszerre mind a kettő. Így voltak ezzel a többiek is. Néhányan asztaluk alá bújtak röhögni, mások sürgősen távoztak a büfébe, vagy a toalettre.

- Nem, Edward, nem kell. – puffogott Frank, s egyre csak azt hajtogatta, hogy ő nem is angol.

- Bezzeg a bevándorlókkal kapcsolatban nagy volt a szád. – morogta Crack. – Bagoly mondja verébnek, hogy nagy a feje. - Ő is dühös volt, de csak amiatt, mert a mai nap is pocsékba ment, ráadásul még Frank-et is pátyolgathatja ahelyett, hogy haladnának a nyomozással. Olmos kivételesen nem hányt a szemükre semmit. Van Halen felmondását kerek perec visszautasította, s másnap reggelig pihenőre küldte a két díszhuszárt. Frank még hőbörgött kicsit, hogy fizetés nélküli szabadságra megy, követeli Antinori-tól az azonnali aktív eutanáziát, stb. stb.

- Hülye. – morogta nemes egyszerűséggel Crack, miközben hazafelé fuvarozta hisztériás kollégáját. Reggel, minden eshetőségre felkészülve, érte is ment, s Van Halen-t enyhén másnapos állapotban találta.

- Most mit nézel? Leittam magam. És? – szólt gorombán Frank, miközben kissé instabil léptekkel közelített az autóhoz. Crack inkább hallgatott. Hála istennek társa is, így legalább kivételesen a vezetésre tudott koncentrálni. A kapitányságon belediktált három Aszpirint, amitől Van Halen valamelyest emberibb állapotba került. Aztán tovább folytatták a keresést. Ronin sejtette, hogy aznap végezni is fognak, mert már a lista vége felé jártak. Miután a P és R betűs delikvenseken minden incidens nélkül túljutottak, rátérhettek az S-re.

- Strasser. Strasser-ékhez megyünk. Hallod, fiam? – bökdöste meg Frank-et, aki időnként elbóbiskolt az anyósülésen. Crack egyre gyakrabban szólította fiamnak, mert kezdte lassan apjának érezni magát ifjú, esetlen társának. Az meg csak hördült egyet, mire Ronin elmormolt egy imát, hogy le ne hányja a szélvédőt. Majd felkeresték Strasser-t.

- Rohadtul nem érdekel ez az egész istenverte baromság! – mekegte Frank, a mindig roppantul elegáns, kissé avítt és gyűrött tegnapi ruhájában, miközben azon erőlködött, hogy próbáljon viszonylag egyenesen járni.

- Nem is leszel soha jó kopó. – felelt Crack, akinek hatodik érzéke azt súgta, hogy ismét valami meglepetés vár rájuk. Becsöngettek. Hetven év körüli férfi nyitott ajtót.

- Mit óhajtanak? – kérdezte hideg tekintettel, pillantást sem vetve a rendőr-igazolványokra. - Íme a tipikusan németes akcentus. – konstatálta magában Ronin.

- Feltennénk pár kérdést egy kettős gyilkossággal kapcsolatban, ha nincs ellenére Mr. Strasser. Vagy mondjam inkább, hogy Herr Strasser? – kérdezte az öregurat, aki erre még ellenségesebb arckifejezést öltött magára, de aztán kelletlenül mégis beengedte őket szerény hajlékába. Mintha Frank is kezdett volna felélénkülni, érezte, hogy Ronin megint jó nyomon jár.

- Herr Strasser, már ha ez a valódi neve, - szólt Crack, - láthatnánk a papírjait?

- Természetesen. – mondta az öreg mesterkélt nyugalommal. És a papírjai persze a legnagyobb rendben voltak.

- Ismerte Janet és Attlee Caldwell-t?

- Nem rémlik. – felelt a férfi gondolkodás nélkül, de keze egy pillanatra idegesen megremegett.

- Kicsit erőltesse meg a memóriáját, ha nem túl nagy kérés. Az Ön telefonjáról ugyanis meglehetősen gyakorta hívták azt a nyugdíjas otthont, ahol az említett házaspár lakott. - Az idős férfi feje vörösödni kezdett, de nem válaszolt. Erősen összeszorította vékony vonallá keskenyedő ajkait.

- Janet és Attlee Caldwell-t megmérgezték, majd felakasztották a hűtőházban. – folytatta Crack. – Ezek után a hullaházból ellopták az aranyfogakat mindkét halott szájából. Rémlik már valami?

Az öreg még makacsabbul hallgatott. Ronin házkutatási parancsot kért telefonon a kapitányságról. A kollégák alaposan átfésülték a kis lakást, és a WC tartályban találtak is egy kis csomagocskát. Kibontották, és, mint sejthető volt, kilenc aranyfogat rejtett a zacskó. Van Halen ekkor tette ki a rókabőrt a klotyóban, mert a látvány kicsit sok volt napok óta megviselt gyomrának és idegrendszerének. Herr Strasser hallgatott. Megbilincselték, s bevitték a rendőrségre.

A kihallgató-szobában kisebb társaság gyűlt össze, a két nyomozón kívül Olmos kapitány, Dr. Antinori és a törvényszéki pszichológus. Edwad Olmos krákogott zavarában.

- Mr. Strasser. – szólt a férfihoz, miután levették róla a bilincset. – Alapos okunk van feltételezni, hogy ön a felelős a Caldwell házaspár haláláért.

- Az ügyvédemet akarom. – mondta rideg, parancsolgatáshoz szokott hangon az idős férfi.

- Természetesen. – felelt Olmos, és Strasser felé fordította a telefonkészüléket. Míg az ügyvédre vártak, súlyos, nehéz csend ülte meg a helyiséget. Azt követően, hogy a gyanúsított négyszemközt tárgyalt védőjével, újra megtelt a szoba.

- Ügyfelem hajlandó mindenben együttműködni önökkel. – közölte az ügyvéd enyhén rezignált, lemondó hangsúllyal.

- Nagyszerű. – szólalt meg Crack. – Akkor talán volna szíves, Herr Strasser, derékig levetkőzni, hogy Dr. Antinori megvizsgálhassa.

Az orvos értetlenül nézett Ronin-ra, Olmos sem értette, hová akar kilyukadni. Az ügyvéd tiltakozott. Strasser azonban engedelmesen levette az ingét, mint aki nem csak a parancsok osztogatásához, hanem azok feltétlen teljesítéséhez is hozzá van szokva. Emellett, arcára kiült egyfajta fáradtsággal vegyes megkönnyebbülés, mint aki örül, hogy végre pont kerül egy ügy végére, mely ki tudja, mióta húzódik, s mint akinek már úgyis minden tökéletesen mindegy.

- A bal karja alatt nézd meg a hónalját. – utasította csendesen Crack Antinori-t. A férfi engedelmesen felemelte meztelen bal karját. A doki odalépett mellé, s meglátta a bőrébe tetovált számot.

- A szentségit! – mondta döbbenten. Ronin Crack kivételével mindenki meglepődött. Edward Olmos elismerően megveregette a főfelügyelő vállát.

Ezek után az öreg monoton hangon, önként tett vallomást. Arról, hogy igazi neve Peter Strimle, volt SS tiszt, évtizedek óta körözött háborús bűnös. Janet és Attlee véletlenül botlottak bele egy parkban, s miután felismerték egykori lágerbeli kínzójukat, zsarolni kezdték, s tetemes összeget követeltek tőle a hallgatásukért cserébe. Ő látszólag hajlandónak mutatkozott fizetni, ám jobbnak látta inkább elhallgattatni leleplezőit. Elmondása szerint, hetekig figyelte a nyugdíjas ház személyzetének és lakóinak mozgását és szokásait, s mivel az otthon biztonsági intézkedései kellőképpen hanyagok és hiányosak voltak, így nem volt nehéz bejutnia és elrejtőznie Caldwell-ék lakosztályában. Ezek után gyerekjáték volt végrehajtani a mérgezést, csupán az akasztással voltak kisebb nehézségei, lévén, hogy ő maga is meglett, legyengült, idős ember.

- De ha már megmérgezte őket, minek kellett még felakasztani is a két holttestet? – kérdezte Frank, s a válasz hamar érkezett.

- Csak megszokásból – vont vállat az öreg. – Na, meg bosszúból, amiért felismertek, és merészeltek megzsarolni. Két vén bolond. Azt hitték, kibabrálhatnak velem. – Idétlenül felvihogott, majd látva vallatói megrökönyödését, kifejezéstelen arccal állt tovább a helyén, merev testtartással.

- A felsőbbrendű faj. – jegyezte meg Ronin megvetéssel a hangjában.

Erre a fordulatra valószínűleg Strimle ügyvédje sem számított, mert tátott szájjal nézte ügyfelét, majd közölte, hogy nem vállalja védelmét a tárgyaláson. Strimle-t kirendelt védő képviselte nem túl nagy lelkesedéssel, s a védencére később kiszabott életfogytig tartó szabadságvesztés ellen sem volt indíttatása fellebbezni.

Frank Van Halen egye növekvő tisztelettel viseltetett Crack iránt, akit korábban kissé lenézett, ám ezt továbbra is igyekezett flegmasággal leplezni. Ronin egykedvűen fogadta társai gratulációit, számára ez az ügy is csak egy volt a sok közül, amit meg kellett oldani. Nem volt az a típus, aki fürdik vagy sütkérezik az őt körülvevő dicsfényben. Ez esetben nem nyújtott be újabb nyugdíjaztatási kérelmet, mert ráunt a hiábavaló rimánkodásra. Van Halen szerencséjére.