Eközben egy, az övénél jóval elitebb környéken Lord Bennington, a város egyik ifjú arisztokratája, miután elfogyasztotta bőséges villásreggelijét, a kandallónál üldögélt, s ki tudja, hányadik méreg erős kávéját szürcsölte mélán merengve. Majd csengetett az inasnak. Anton, szokásos szellemlépteivel, halkan lépett a helyiségbe, s kifejezéstelen arccal várta kenyéradója utasítását. Ketten éldegéltek a hatalmas városszéli kastélyban, melyhez terebélyes birtok tartozott, mivel Lord Bennigton-t igen fiatal korában hagyták e világon néhai felmenői, vagyis, ahogy errefelé mondták, korán nyugatra távoztak. Anton türelmesen várt.

- Eltemette Carlottát?

- Igen, uram. A terepet természetesen visszarendeztem eredeti állapotába.

- Helyes, köszönöm. A rendőrséget viszont feltétlenül kihagyjuk ebből az egész históriából. Azt a golyót nekem szánták. Ezt mindketten tudjuk. Én magam akarok a végére járni a dolognak. – mondta Bennington elgondolkodva.

- És, ha valaki esetleg kérdezősködik?

 - Majd azt mondjuk, Carlotta hazaköltözött végleg a családjához Európába. Jut eszembe, most, hogy így szakácsnő nélkül maradtunk, kénytelen lesz maga ellátni a főzéssel járó kellemetlen feladatokat is, Anton.

- Igen, uram. És mi lesz a tettessel?

- Természetesen azt kapja majd, amit megérdemel.

- Szabadjon megjegyeznem, hogy az önbíráskodást a törvény bünteti. –rebegte kötelességtudóan a lakáj.

- Tisztában vagyok vele. Mint maga is tudja, Anton, jogvégzett ember vagyok.

- Én csak aggódom, uram.

- Ne tegye. Én majd mindent elrendezek. Maga pedig viselkedjen úgy, mintha mi sem történt volna.

- Igenis. – hajolt meg az inas, és halkan távozott. Lord Bennigton gondterhelten meggyújtotta rég kialudt pipáját. Némi ambivalenciával viseltetett Anton iránt, akinek megvolt az a roppant idegesítő szokása, hogy úgy közlekedett a házban, mint egy besurranó tolvaj, nem egyszer ráijesztve ezzel egy-két vendégre. Ugyanakkor a végletekig diszkrét volt, mint egy tökéletes komornyik, és utolsó vérig hűséges a Benningtonok-hoz. Igazából őskövületnek számított a családnál, az évei számát csak latolgatni lehetett.

Lord Archibald néhai atyja tagja volt a parlament felső házának, ám a fiát jobban érdekelte a tőzsde. Látszólag. Nyilvánosan legalábbis távol tartotta magát a politikától. Szerette a veszélyt, a kockázatot, nem csak az üzletben, a magánélet terén is. Talán ezért is nem nősült meg mind-ezidáig, hiszen jóképű férfi lévén, minden ujjára akadt egy-egy alkalmi szépség. Nagy kalandornak mégsem lehetett nevezni, mert érzelmes ember volt, kapcsolataiban mindig szerepet játszott a romantika, és egy csipetnyi szerelem. De utálta a kötöttséget, így hát nem kívánt egyelőre megállapodni, bár lassan belépett a középkorú negyvenesek táborába. Kedvelte a fényűzést, a pompát, gyakran rendezett fogadásokat, ahol a város krémje, no meg sznobjai, szép számban képviseltették magukat, már csak az illendőség kedvéért is. Igazság szerint, valahol a szíve mélyén megvetette ezeket az embereket, akik csak reprezentálni jelentek meg az összejöveteleken, csak úgy, mint az operában, vagy kiállítások megnyitóin. De származása kötelezte rá, hogy időnként központi szerepet játsszon a felső tízezer mozgalmas társasági életében, bármennyire is utálta azt.

Anton-nal néha elnosztalgiáztak egy-egy nyugodt, csöndes estén a régi szép hidegháborús évtizedekről, amikor még jó anarchista módjára meg lehetett kavarni az unalmas, fülledt, állott levegőt, na persze nem elvi okokból, csak a szórakozás kedvéért. Anton-ról azonban mindig is gyanította, hogy valójában hithű kommunista, aki piciny szobája vitrinjében, valószínűleg nagy becsben őrizgette, pátyolgatta az egykori nagy géniuszok szobrocskáit, képeit, könyveit. Itta szavaikat, mint a mennyei nedűt. Az inas ráadásul oszlopos tagja volt a Csehországból elszármazottak londoni közösségének is, méghozzá vezetői minőségben.

Az események azonban a csendes kastély körül egy nap újabb váratlan fordulatot vettek, s mint tudjuk, ha egy üzlet egyszer beindul, onnantól kezdve már nincs megállás. Úgy is mondhatnánk, hogy Lord Archibald háza táján kezdetét vette a „csapás- csapás hátán” nevezetű szindróma, s így a Bennington ház elkezdett lefelé csúszni azon a bizonyos lejtőn, melyen már igen nehéz megállni.

Következő ártatlan áldozatként a jó öreg kínai kertész vonult be a szomorú családi krónikába. Egy hűvös, ködös hajnalon Anton és Archibald búskomoran álldogáltak a legnagyobb rózsabokor mellett, mely alá az inas annak rendje s módja szerint elhantolta a jobb sorsra érdemes angolparkszakértőt, aki szintén golyóval a fejében végezte rövid földi pályafutását. Ezt követően a sofőr már önként mondott fel, sorsára hagyva ezzel a Lord féltve őrzött és dédelgetett matuzsálemi Rolls-Roys-át, s a tekintélyes autópark többi veterán kuriózumát.

- Uram! – szólt Anton, midőn egyik este feltálalta az általa összetákolt, kissé furcsa állagú vacsorát. Hiába, a főzés nem tartozott az erősségei közé.

- Vészesen megcsappant az alkalmazottak száma. Talán álláshirdetést kellene feladnunk.

- Ugyan, Anton. Ki jönne el dolgozni egy ilyen elátkozott házba, ahol, rejtélyes módon apránként mindenki eltűnik? – kérdezte a Lord, és mogorván piszkálta az elébe rakott, nem túl bizalomgerjesztő étket.

A londoni elit is szelíden bojkottálta a Bennington birtokon szokásos kerti partikat. Nem úgy a rendőrség, akik hamarosan felfigyeltek a birtok alkalmazottainak köddé válására, s kisvártatva meg is jelentek a mélyen tisztelt, ám egyre gyanúsabbá váló Archibald kastélyában. A Lordnak mind-ezidáig sem ideje, sem alkalma nem volt bármit is kideríteni arról, hogy ki vadászik rá ennyire nyíltan, mindazonáltal rendkívül bosszantotta, hogy a zsaruk beleütik az orrukat a dolgába.

A két szerencsés befutó persze most sem volt más, mint Ronin Crack főfelügyelő, becenevén LSD, s hűséges társa, a tagbaszakadt, ellenben mindig elegáns Frank Van Halen. Egy lélekdermesztően hűvös reggelen mit sem sejtve kopogtattak a termetes faajtón. Anton, kifogástalan öltözékben, szélesre tárta a bejáratot. Frank, amint meglátta az őskövületet, jókorát csuklott.

- Torkodon akadt egy töltényhüvely? – morogta Crack, miközben igazolványát az inas képébe nyomta. – Csak egyed. Meg ne kínálj! – dohogott tovább.

- Azonnal bejelentem önöket. – rebegte a lakáj.

- Örök hálánk.

Lord Archibald békésen pipázgatott a kandalló mellett, miközben a két detektív benyomult a helyiségbe. Pókerarccal pillantott fel rájuk.

- Micsoda megtiszteltetés! – rikkantotta vígan, mintha legalábbis a megyés püspök járult volna elé személyesen.

- Hát még a részünkről! – felelt Ronin.

- Teniente Olmos nem ér rá, hogy személyesen tegye tiszteletét? Bizonyára sakkozik a halottkémmel. – mondta a Lord cinikusan.

- Teniente Olmos bólingozni szokott, és nem a halottkémmel, hanem a polgármesterrel. – válaszolt hasonló gúnnyal Crack.

- Nos, miben állhatok a rendelkezésükre uraim?

Ekkor Van Halen ismét nagyot csuklott, mert Anton hangtalan léptekkel átsiklott mögöttük, majd eléjük tartott egy ezüst tálcát két pohár ásványvízzel.

- Igyál csak Frank, igyál! – biztatta kollégája ijedős társát.

- Érdekelne bennünket, beleértve Teniente Olmos-t is, hogy hová tünedeznek mostanában nyomtalanul az ön alkalmazottai, Uram. – kérdezte Ronin illedelmesen, s közben Anton-t figyelte, amint rezzenéstelen arccal, mozdulatlanul állt a vártán.

- Jó, hogy felemlíti, magam is kezdek erősen aggódni. – szólt Bennington, s pipájából a kandallóba szórta az elhamvadt dohányt.

- Ó, valóban? Meglepő, hogy ennyire szívén viseli egyszerű halandók sorsát. – felelt Crack megvetően, mert tisztában volt Lord Archibald távoli s közeli múltjának minden nyilvános és mások által nem annyira közismert részletével. Van Halen belefetyelte mindkét pohár ásványvizet, s kezdett visszatérni arcának eredeti pirospozsgás árnyalata. Anton hallgatott, mint a sír.

- Gúnyolódik? – nézett kihívóan Roninra Lord Archibald.

- Én? Távol álljon tőlem. Mindössze szolid szakmai érdeklődés, ami belőlem áradhat ön felé, hiszen nem állunk ugyanazon fokán a társadalmi ranglétrának. Ellenben, szabadjon megjegyeznem, hogy a törvények az arisztokrácia jeles képviselőire ugyanúgy egyaránt vonatkoznak, mint a város csatornalakóira. Ám ezt ön is épp oly jól tudja, mint mi, egyszerű közrendőrök, hisz ön jogász. Nemde bár?

- Valóban, főfelügyelő. Maga kitűnően tájékozott a személyemet illetően. Így hát nyilvánvalóan nem titok ön előtt, hogy mind a polgármester úr, mind pedig Teniente Olmos igen régi jó barátaim. Így tehát, ha túl sokat fontoskodik a házam tájékán, megeshet, hogy pillanatok alatt elveszíti az állását.

- Nos, tájékoztatom, Lord Bennington, hogy ágyúval lő verébre. Ön ugyanis nincs tisztában azzal, hogy másra sem vágyom annyira, mint hogy megszabaduljak jelenlegi munkámtól, így csak szívességet tenne. De, hogy lássa jóindulatomat, nagylelkűen elsiklok az előbb elhangzott fenyegetés felett.

- Megható.

- Mindazonáltal kötelességem jelezni, hogy elfelejtette kollégáimat tájékoztatni a szakácsnő és a kertész nyomtalan eltűnéséről, ami igen súlyos mulasztás. Így kénytelen vagyok nyomatékosan felszólítani, hogy a következő esetben szíveskedjen jelenteni a történteket a kapitányságon.

- Nem lesz következő eset. Anton és én kettesben vagyunk a birtokon.

- Anton Zwach, a cseh lokálpatrióta. – mondta elgondolkozva Crack. Majd indulásra ösztökélte esetlenül álldogáló társát. Van Halen feleszmélt réveteg állapotából, s köszönés nélkül a kijárat felé indult.

- Még látjuk egymást, Mr. Bennington. – szólt Ronin válaszra sem várva, s a hangtalanul surranó lakáj után indult, aki készségesen kitessékelte őket, majd csendesen betette a jókora tölgyfa ajtót.

- Szerinted? - kérdezte Crack a kocsiban.

- Mi?

- Itt vagy Frank? Vagy Anton kartárs drogot csempészett a vizedbe?

- Dunsztom sincs. Ez egy minden hájjal megkent patkány, még ha kék is a vére. – dohogta Van Halen. – Mit tudtál ennyit enyelegni vele?

- Nem rontunk ajtóstul a házba, Frank. Ez persze nehéz is lenne faltörő kos nélkül, tekintetbe véve a bejárati ajtó méretét, súlyát és vastagságát. Na de mindegy. Szerintem, rá vadászik valaki. A kicsi lord rossz fát tett a tűzre, és most valaki irtóra bepipult emiatt. – szólt Ronin, beindította a motort, s a Yardra hajtott.

- Még hogy kék a vére. – morgott magában. – Majd a következő lövésnél kiderül. De ha tényleg kék, felfogom egy kehelybe, s elindítom az új Grál mozgalmat.

- Te hülye vagy, Crack. – nyöszörgött Frank, a mindig elegáns, miközben hatalmas testét próbálta viszonylag koordináltan tartani, nem túl nagy sikerrel.

- Én is szeretlek Frank.

- Igen, akkor miért nem vezetsz lassabban? Most fejeltem le nyolcadszor az ablakot.

- Ne nyafogj már állandón, mindjárt hazaérünk.

- Haza? Azt sem tudom, mikor voltam utoljára otthon. Még szerencse, hogy mindig van nálam néhány tiszta ing az őrsön.

- Igen, végül is fő az elegancia. – szólt Ronin, s csikorgó gumikkal bekanyarodott a rendőrség parkolójába, minek következtében Frank ismét lestukkolta a szélvédőt, s elgyötörten szállt ki a verdából. Bosszúból hatalmasat rúgott a bal első kerékbe. Próbálta rendezni zilált külsejét, ám a Temze felől áradó párás szél jóvátehetetlenül megdúlta korábban gondosan belőtt séróját. A folyosón összefutottak Antinori doktorral, a kórboncnokkal, aki várakozásteljesen kérdezte: - Hulla?

- Egy szál se – nyögte Van Halen, mire a doki arcáról lehervadt a jóindulat. A szájában kialudt csikket a papírkosárba köpte, majd újabb Players-re gyújtott. Ronin a füstöt legyezgetve maga elől, benyitott Olmos irodájába, hogy jelentést tegyen. A kapitány pompásan nyírt sűrű bajsza enyhén megremegett, midőn leolvasta beosztottai arcáról a teljes sikertelenséget.

- Kérlek, Edward, csak a fapapucsot ne vedd elő! – rimánkodott Crack, s fáradtan ledobta magát egy székre. Frank inkább állva maradt, miután már számtalanszor pórul járt a számára tökéletesen kezelhetetlen kerekes ülőkékkel. Olmos dühösen visszalökte a fiókot, amiben az ominózus szerszámot tartotta, s bosszúság ült ki barna arcára, hogy megfosztják kedvenc szórakozásától, s nem verdesheti több száz éves antik íróasztalát a becses nejétől orvul ellopott női klumpamaradvánnyal, mely a több évtizedes szolgálat alatt lassan felismerhetetlenné változott.

Ezalatt, a Bennington kastélyban Lord Archibald idegesen járkált fel-alá a szalonban. Gondja volt számos. Már csak azért is, mert mint minden valamirevaló kotnyeles anarchista, gőze nem volt arról, hogy ki pályázik ennyire kérlelhetetlenül a skalpjára. Próbálta sorra venni az elmúlt néhány év üzleti és politikai tranzakcióit, melyekben részt vett, s rájönni, hol hibázott akkorát, amiért most valaki ilyen hevesen a halálát kívánja. Az még csak véletlenül sem ötlött fel benne, hogy a gyilkos támadások esetleg nem is ellene, hanem a szintén zűrzavaros múlttal bíró Anton ellen irányulnak. Ezt a súlyos tévedést egy magafajta, éberséghez és óvatossághoz szokott politikai kalandornak nem lett volna szabad elkövetnie. Nem is sejtette, hogy a jó pár száz éves családfával bíró Bennington Ház alapjaiban rendül meg napok, hetek múlva, s nemesi kék vérének magva szakad, hacsak Ronin tényleg meg nem őrzi azt az utókor számára egy kübliben.

Először is óriási pechje volt, mivel a két rózsabokor, melyeknek tövébe a szakácsnőt és a kertészt elhantolták, hamarosan oly feltűnően burjánzani kezdett, hogy a szomszédos birtok kertjének gondozója ártatlanul érdeklődni kezdett, miféle csodaszer növesztette ily terebélyesre azokat. Vesztére. Őt ugyanis Anton saját kezűleg tette el láb alól, miután saját saraboló kapájával jókora ütést mért a fejére. Sajnos a kerti szerszám kétágú villája úgy beékelődött a szomszéd kertész koponyájába, hogy azzal együtt kellett elásnia a megboldogultat. Lord Archibald néhány órán át komoran elmélázott Anton cselekedete fölött, s kissé nehezen tért felette napirendre. Hatalmas baleknak bizonyult, akit hű csatlósának vélt inasa sodort szép lassan a társadalom számkivetettjei közé. Ám erről ő még akkor nem sokat sejtett. Bennington erősen zavarban volt a lakájjal kapcsolatban, mert nem gondolta, hogy az öregben ekkora irgalmatlanság, és főképp ennyi fizikai erő lakozik. S bár Anton váltig bizonygatta, hogy mindezt gazdája iránti merő lojalitásból tette, Lord Archibald gyanakodni és félni kezdett inasától. Ám nem lehetett elég óvatos, hisz figyelmét megosztotta, szellemi képességeit meghaladta, hogy egyszerre két irányba kutakodjon.

Szomszédja, Lady Flanagan, egy magányos, idős özvegyasszony, valamelyest törvénytisztelőbb volt, így annak rendje, s módja szerint jelentette is a rendőrségen alkalmazottja hirtelen eltűnését. Van Halen-nek kezdett nagyon elege lenni a felső tízezerből. Kihallgatták Lady Flanagan-t, az idős hölgy azonban jóval kétségbeesettebb és rémültebb volt annál, semhogy kapcsolatba lehetett volna hozni bármiféle bűnténnyel.

Így hát, egy szép napon megint csak kopogtattak a Bennington Ház ajtaján. Anton arcán sátáni mosoly futott át, mikor megpillantotta a két nyomozót.

- Szépek a rózsái. – jegyezte meg köszönés helyett Crack, ahogy a szalonba léptek. Bennington elsápadt.

- Kötelességem figyelmeztetni, uram, - szólt az inas, - hogy Lord Archibald ügyvéd jelenléte nélkül nem köteles válaszolni semmilyen kérdésre.

- Köszönöm, Anton, én magam vagyok az ügyvéd.

- Maga meg az écesz géber, vagy mi a franc? Ne fontoskodjon itt ilyen buzgón, ha nem muszáj. Nincs magának esetleg valami dolga a konyhában? – kérdezte Van Halen. A lakáj megütközve végigmérte a szőke óriást, majd sértődötten távozott a szalonból.

- Mit óhajtanak? – érdeklődött hűvösen a Lord.

- Nos, úgy esett, hogy Lady Flanagan, az ön szomszédja, szintén nélkülözni kénytelen egy ideje kitűnő kertészét, mivel az illető úriember, hogy, hogy nem, köddé vált, csak úgy, mint az ön kertésze is. Ami, mellesleg megjegyzem, feltűnően jó hatással van a rózsabokraira, mivel azóta, ha jól látom, a többszörösükre növekedtek mind.

- Biztos rothadásig locsolta őket. – szólt Frank.

- Mi közöm a szomszéd kertészéhez?

- Csak annyi, hogy az ő eltűnése nagy valószínűséggel összefügg az ön alkalmazottainak az eltűntével, uram. – folytatta Ronin rendíthetetlen nyugalommal. – Teniente Olmos roppant örömmel fogadná, ha hajlandó volna végre megnyilatkozni.

- Nincs miről, felügyelő. Mint már említettem volt, halvány elképzelésem sincs, hová lett Carlotta, a szakácsnőm, Csuan Liu, a kertészem, valamint Ming Jüen, Lady Flanagan kertésze. Csupán Miguel Fernandez-ről, a sofőrömről állíthatom teljes bizonyossággal, hogy önként kilépett a szolgálatomból. Ez minden. Mellesleg, szívem szerint én magam is beadnám a felmondásomat, csak az kissé furán venné ki magát, na és persze, lehetetlen is, legnagyobb sajnálatomra.

- Igen, efölött magam is felettébb el fogok búsulni amint lesz néhány perc szabadidőm.

- Kimerítőbb magyarázattal nem áll módomban szolgálni sem most, sem pedig a későbbiek folyamán.

- Nagyszerű. Világos. Nem lát, nem hall, nem beszél. Ön tudja, mit csinál, Lord Bennington. Legalábbis kellene tudnia. De tartok tőle, hogy jogi végzettsége dacára, fogalma sincs, milyen konzekvenciákat von maga után az ön érthetetlenül makacs hallgatása. – folytatta Ronin.

- Halál pontosan tisztában vagyok vele. Efelől biztosíthatom, Mr. Crack.

Van Halen feszengett, főképp, mert az inasnak híre-hamva sem volt, s ez kicsinyég aggasztotta. Ezen túlmenően kezdett az agyára menni Crack kenetteljes beszédstílusa, amit a Lorddal szemben alkalmazott, aki viszont némább volt a csukánál az ügyét illetően.

- Legközelebb házkutatási paranccsal jövünk. – jegyezte meg Ronin, mintegy végszóképpen.

- Remek. Magam is akartam javasolni. – felelt hűvösen Bennington, s tüntetően az ablak felé fordult, jelezvén ezzel, hogy a maga részéről lezártnak tekinti a társalgást. Anélkül távoztak, hogy az egyébként hangyaszorgalmú inas kikísérte volna őket.

- Én mondom, kisapám, itt valami nagyon bűzlik. – szólt Van Halen, miután behajtogatta magát az anyósülésre. Ronin agyán enyhe rángás futott át a megszólítás hallatán, de kénytelen volt napirendre térni ifjú társa csiszolatlan modora felett.

- A mi Lordunk nyakig ül a szószban, de fogadok, hogy Anton pajtás is vastagon sáros. – folytatta Frank az eszmefuttatást, miközben kézzel-lábbal kapaszkodni próbált a verdában. – Mondd, öreg, neked hogy a fenébe adtak jogosítványt? Amit te vezetés címszó alatt művelsz, az minden határon túlmegy. – korholta Ronin-t felháborodva.

- Ide hallgass, Frank! Olmos elmorzsolja a golyóinkat, ha nem produkálunk sürgősen valami eredményt, úgyhogy próbáld meg a szokásosnál kicsit jobban megerőltetni az agytekervényeidet. – morogta Crack rosszkedvűen.

- Rendben, haver. Akkor most mondok valami meglepőt. Az a két bazi nagyra nőtt rózsabokor felettébb kíváncsivá tett, és kifelé jövet megfigyeltem, hogy mindkettő tövében friss földhányások vannak.

- És mire következtetsz ebből? Talán odaásták a hullákat, vagy mi?

- Bingó! – rikkantotta Frank.

- Ne üvölts a fülembe! Egyébként én is gondoltam erre, bár elég vad ötletnek tűnik.

- Ugyan, Crack. A boldog békeidők rég lecsengtek. Te is tudod, hogy bármi megtörténhet.

- Igen, én is ettől félek. – szólt Ronin.

És aminek be kell következnie, az, mint tudjuk, menetrendszerűen be is következik. Leszállt az éj, hogy a telihold vakító fénye mellett beteljesedjék Lord Bennington balsorsa. Nyugtalan lázálmából hirtelen halk zsolozsmázás hangjaira riadt, mely, mintha Anton csöppnyi, ám annál takarosabb lakosztálya felől szűrődött volna kifelé.

- Mit csinál ez az agyalágyult vén kretén? – suttogta magában nyűgösen, s kapkodva magára rángatta házikabátját. Kaffogó papucsát hátrahagyva, hogy ne üssön vele zajt, elindult lassan a kastély másik vége felé. Lámpát nem gyújtott, a hold kékesen világított be a házba, melynek lidérces fényétől felállt a hátán a szőr. Csak kézi lőfegyverét kotorta elő a komódfiókból, s maga elé tartotta, ahogy apránként araszolt előre a folyosón. A csendes duruzsolás, mely felébresztette a félig éber bóbiskolásból, egyszer csak félbeszakadt, s a hirtelen beállt csöndben hangos dörömbölésnek hallotta heves szívverését. Erősen zihált a félelemtől. Zsebkendővel felitatta arcáról a verítéket, ám mielőtt tovább indulhatott volna, hatalmas dörrenés hasított bele az éjszakába. Sokáig visszhangzott a hang az ódon kastély falai között ide-oda pattogva, mint egy pingpong labda.

Egy pisztolylövés. Lord Bennington káromkodott egy cifrát, s felhúzta mordályát. Örökkévalóságnak tűnt, mire eljutott inasa szobájáig, annál is inkább, mivel a parketta recsegése miatt időről időre meg kellett állnia hallgatózni, hogy vajon felfedezték-e a közeledtét. Anton ajtaja zárva volt. A lövés, amely csaknem megsüketítette, még sokáig hangosan dübörgött a fülében, s vére surrogásának zajával egybeolvadva olybá tűnt, mintha apró dobverők püfölnék amúgy is rongyokban lógó idegszálait.

Lord Archibald kissé összeszedte magát, mély lélegzetet vett, majd egyetlen jól irányított, hatalmas rúgással leszakította az ajtót Anton hálószobájának bejáratáról, amit csaknem azonnal meg is bánt, mert lábából ömleni kezdett a vér, tekintve, hogy meggondolatlan cselekedetét mezítláb hajtotta végre. Ám nem volt érkezése túl sokáig foglalkozni sebesülésével, ugyanis a látványtól, ami elébe tárult, földbe gyökerezett mindkét lába. Hirtelen döbbenetében azt hitte, csak vizionál. Két fekete csuklyás ismeretlen alak hajolt néhai inasa porhüvelye fölé, hogy meggyőződjenek róla, az illető valóban halott-e. Erre igazából azért nem volt semmi szükség, mert a lakáj feje szinte a felismerhetetlenségig összeroncsolódott az őt közvetlen közelről ért lövéstől.

Bennington ismét káromkodott egy cirkalmasat. Fegyvert szorongató keze azonban lassan lehanyatlott. A két idegen felnézett rá, de az arcukat nem látta az azt gondosan elfedő csuklyától, na meg Anton cellaszerű szobájának feneketlen sötétségétől. Oda nem világított be a telihold, tekintve, hogy mindössze egy aprócska ablak árválkodott az egyik falon, de valószínűleg az is inkább csak holmi szellőző nyílásként szolgált a szűk helyiségben.

- Szabadkőművesek vagyunk. – szólalt meg az egyik fekete alak fenyegetően.

- Gratulálok! – felelt az egyik szemöldökét megütközve felhúzó Lord Archibald, s azon töprengett, vajon a fickók az elmegyógyintézetből szöktek-e, avagy éppen arrafelé tartanak.

- Hallgasson! Én beszélek. Anton közénk tartozott, de elárult bennünket. A mozgalmat. – folytatta a csuhás.

- Miféle mozgalmat, ember? – kérdezte Archibald hitetlenkedve, miközben egyre bizonyosabb volt benne, hogy háborodottakkal áll szemközt e lidérces éjszakán. Pisztolyt szorongató kezét óvatosan a háta mögé rejtette, s idegesen felhúzta vérző lábát, hogy megóvja a további fölösleges terheléstől. Vonyítani tudott volna a fájdalomtól, de az megtépázta volna méltóságát.

- Hallott már ön Cion Kapujáról? – kérdezte újfent a sötét alak.

- Maga most ugrat engem. – szólt a Lord.

- Nem. Sajnos nem áll módomban. Egyrészt nincs humorérzékem, másrészt nem szoktam viccből fejbe lőni embereket.

- Ez felettébb megnyugtató. – próbálta Bennington az időt húzni.

- Nem érünk rá bájcsevegni. A lövést a fél kerület hallotta, és a rendőrség pillanatokon belül itt lesz.

- A hangtompítóról még nem hallottak?

- Szűkösek az anyagi kereteink. Sajna, önnek is tartogatunk egy piciny golyócskát az okos arisztokrata agyába. De előbb adja ide a papírokat. – szólt a csuklyás, és fegyverét Lord Archibald-ra szegezte.

- Miféle papírokat? – kérdezte Bennington, miközben próbálta megőrizni hidegvérét.

- A Jegyzőkönyvet.

- A micsodácskát?

- Ne nézzen hülyének. Tudja jól, miről beszélek. Siessünk. Anton holmija közt nem találtuk. Nyilván magánál van.

- Na, álljunk meg egy pillanatra! Anton nem is volt zsidó.

- Nagyon téved. De még mennyire, hogy az volt. Az apja, Avraham Zwach, főrabbi volt Prágában a két világháború között. Akkor lett beavatva a titkos tanokba. És később a fia is. De ez utóbbi, úgy tűnik, végzetes tévedésnek bizonyult. Anton kettős ügynök lett. Nos, Lord Bennington, ne rabolja tovább a drága időnket. Adja ide szépen a Jegyzőkönyvet!

- De hát nincs nálam, értse meg, és soha nem is láttam. Fogalmam sem volt a jó öreg Anton eltévelyedéséről. – védekezett Archibald.

- Ne gúnyolódjon! Ide azzal a rohadt könyvvel, hadd húzzunk már el innen végre! – szólalt meg ingerülten a másik pasas, majd ő is Bennington felé emelte fegyverét.

- Jó, jó, várjanak egy pillanatra. – mondta a Lord, s esetlenül egyik lábáról a másikra állt. A vérzés lassan elállt, de a seb még mindig fájdalmasan lüktetett.

- Biztos, hogy Anton holmija közt lesz, amit keresnek. Hacsak valami kívülállónak nem adta oda. Én sosem láttam. De talán megnézhetnék az ágyneműtartóban. Legféltettebb kincseit ott tartotta a megboldogult.

A két csuhás elkövette azt a végzetes hibát, hogy egyszerre fordították el tekintetüket és fegyvereik csövét Bennington-ról. Lord Archibald, kihasználva a remek alkalmat, villámgyorsan előrántotta háta mögül csőre töltött pisztolyát, s egy-egy jól irányzott lövéssel a földre terítette a két éjszakai behatolót. Nem vesződött vele, hogy megtekintse a végeredményt, fáradtan lecsúszott a padlóra a szilánkosra rugdosott ajtó maradványai mellé, s megtörten várta, hogy az első szirénák sipító hangja szétszakítsa a teliholdas éjjel halkan neszező csendjét. Tudta, hogy a szomszédjában ezúttal sem fog csalódni.

És valóban. Lady Flanagan amint meghallotta a második és harmadik lövést közvetlenül egymás után, rögvest tudta, hogy az első dörrenés, ami felébresztette, valószínűleg mégsem egy autó kerekének durrdefektje volt. Korát meghazudtoló fürgeséggel pattant a telefonhoz, és haladéktalanul tárcsázta a rendőrséget.

Ezalatt a város egy szerényebb szegletében Frank Van Halen, a mindig elegáns, hajnali háromkor magára rángatta gyűrött öltönyét, s nyakkendőjéről hanyagul megfeledkezve, kialvatlanul botorkált lefelé bérlakása lépcsőjén, majd bemászott Crack járó motorral várakozó autójának hátsó ülésére.

- Jó reggelt, Frank! – köszönt neki Ronin kedvesen, majd a gázra lépett.

- Kapjátok be!

- Csak nem vagy mérges?

- De még mennyire! Először is, tele a búrám Lord Bennington szeszélyeivel, másodszor, soha többet nem ülök melléd. Tele van a fejem kék-zöld foltokkal.

- Na! Az megy a szemedhez. Egyébként a fodrászod szabin van, Franky? – kérdezte mosolyogva Crack.

- Kapd be!

- Ezt már mondtad. Újabban papagájt játszol? Mellesleg Antinori boldogan telefonált, térdig tocsog a vérben, három péppé zúzott koponya között rohangál. Szerintem, nem tudja eldönteni, melyikkel kezdje. A bőség zavara. Felteszem, tobzódik a gyönyörtől.

- Jó neki, ez az ő nagy napja, legalább valaki jól érzi magát. – morgott Van Halen a hátsó ülésen kényelmesen szétterpeszkedve, mint Madame Rekamié. – Lady Flanagan meg miért nem alszik füldugóval? – kérdezte sértődötten. – Bennington reggel úgyis feladta volna magát. Ennyi lepukkant hullát ő sem tud pár óra alatt eltüntetni, főleg sebesült lábbal.

- Sosem tudhatod. A nemesség kötelez. Lehet, hogy utolsó leheletéig küzdött volna a Bennington-ok nevének becsületéért, amilyen kis eminens. De most megüti a bokáját.

- Már megütötte. – figyelmeztette Van Halen. – Vagy nem azt mondtad, hogy önnön lábával rúgta le az ajtót Anton szobájáról?

- De. Látom, mégis csak figyelsz. Szokatlanul éber vagy ezen a hajnali órán.

Frank inkább nem válaszolt. Aztán megérkeztek. Ronin behajtott a tátongó kapun a murvával felszórt ösvényre, mely a labirintusalakban ültetett, pompásan formára nyírt sövényt szegélyezte. Besorolt a többi gépjármű mögé. Már ott vesztegelt egy mentő, Antinori csodajárgánya, négy hullaszállító, három járőr, és, meglepetésére, Olmos kapitány ütött kopott bogárhátúja.

- És ez még mind kevés. – nyögte, majd behúzta a kéziféket.

- Igen. Csak hullából van hat darab. – fújtatott Van Halen, mire előkecmergett.

- Nagyon penge vagy ma hajnalban. Jobb lenne neked az éjszakai műszak. Összeszedettebbnek tűnsz, mint nappal. – ugratta Crack Frank-et, aki válaszképpen felmutatta a középső ujját.

- És milyen kulturált is vagy még hozzá. Ott lenne a helyed egy pantomim együttesben.

Egyenesen a néhai Anton Zwach főkomornyik lakosztálya felé tartottak, mely meglehetősen szűkösnek bizonyult a tömeges nyüzsgéshez, ami ott éppen folyt. A helyszínelők egymás nyakába lihegve próbálták feladatukat végezni. Antinori halkan dudorászva pöfékelt, úgy vizitálta a tetemeket, s észrevételeit diktafonra mondta. A mentőorvos már ellátta Bennington vérző lábsebét, aki összetörten ücsörgött a romok tetején, óriási fehér kötéssel a jobb bokáján. Edward kapitány hanyagul ücsörgött a lakáj porhüvelye mellett az ágyon, s a megboldogult papucsával ütemesen verdeste egy mívesen faragott, már szintén antik darabnak számító komód tetejét.

- Teniente Olmos kissé ideges. – fogadta a két nyomozót Lord Archibald sápadt arccal.

- Késtetek. Már nincs sok tennivaló. – mondta Olmos szemrehányóan, mire Van Halen hatalmasat ásított.

- Önvédelem volt. – szólt Bennington szinte büszkén.

- Arra azért még ne igyon mérget. – mordult rá Frank mérgesen. A kapitány bajusza minden ütésnél erősen megremegett. Antinori, elmaradhatatlan Players-ét rágcsálva, balett táncosként szökkent egyik tetemtől a másikig, szinte szárnyakat kapott a hatalmas szakmai fogástól.

- Tudja, kedves Bennington, - kezdte Ronin, már-már megsajnálva a Lordot, - még ha a két elmebeteg csuhás halálát nem is írják a számlájára, a hatóság félrevezetéséért mindenképp felelősségre vonja a bíróság. Hiszen önnek közvetlen tudomása volt három ember erőszakos haláláról, mi több, segédkezet nyújtott földi maradványaik eltüntetéséhez. – Archibald rezignáltan vállat vont, mint akinek immár úgyis minden mindegy.

- Jaj, Crack! Ne kezdd már megint a nyegléskedést! Ezt a beszédmodort külön oktatják valahol? – förmedt rá társára Van Halen nyűgösen. Felettébb idegesítette ez a finomkodó stílus.

- Teniente Olmos megígérte, hogy latba veti befolyását ügyem kedvező elbírálása érdekében. – szólt Bennington.

Erre meg Ronin vonogatta a vállát, mint akit már a legcsekélyebb mértékben sem érdekel az egész cirkusz. A kapitány abbahagyta a szekrényverdesést. Az ágy alá dobta Anton elnyűtt pacskerét.

- Menj haza, Franky. – szólt Van Halennek. – Az egyik járőr hazafuvaroz. Majd Crack felveszi a jegyzőkönyvet, és megírja a jelentést. – hangja szokatlanul megértő volt. Frank-nek nem kellett kétszer szólni. A Lord viszont a jegyzőkönyv hallatára erősen megremegett.

- Így múlik el a világ dicsősége. – motyogta szomorkásan Ronin, miközben előbányászta zakójából jegyzetfüzetét.

Lord Bennington pedig megkönnyebbülten ontotta magából az információkat, bár a jogaival tökéletesen tisztában volt, Ronin nem is vesződött azzal, hogy ismertesse vele őket. Ám a történtek oly mértékben megviselték az ifjú Archibald egyébként elég erős idegrendszerét, hogy vallomásával önként vetett véget a Bennington Ház néhai csillogásának mindörökre. Természetesen az ominózus Jegyzőkönyv, ami az egész cirkuszt elindította, soha nem került elő, annak titkát Anton örökre magával vitte a sírba.

- Még az is lehet, hogy szép apránként megette. – futott át a nem is olyan abszurd gondolat Ronin agyán, hisz úgy rémlett neki, volt már példa ilyesmire a történelemben. És egy igazán elhivatott anarchista voltaképp nem is cselekedhet másképp. Lassan poroszkált a kapitányság felé, és valamiért az a halvány sejtelem kezdett a fejében motoszkálni, hogy ennek az ügynek ezzel még nincs vége.