József, az ötvenes, magányos, lepukkant fazon már közel másfél órája várakozott feszülten a munkaügyi hivatal egyelőre még zárt ajtaja előtt. Idegesen toporgott. A háta közepére sem kívánta az egész cécót, meg hát fázott is rendesen. A hajnali feles melengető hatása már jócskán elhagyta rozzant porhüvelyét. Nem akarta újra meghúzni a pálinkás flaskát, mert félt, hogy bent az ügyintéző megérzi rajta a piaszagot, s kirakja a szűrét anélkül, hogy igazolná havi egyszeri, kötelező megjelenését.

Az emberek lökdösődtek, egy fickó vesén vágta a válltáskájával. Szívesen szájon verte volna, de inkább úrrá lett a torkába hirtelen feltoluló dühön. - Vigyázzon már, ember! - mordult hátra. Mindenki ment volna már a dolgára, alkalmi melóba, haza a vackára, vagy épp az első útba eső kocsmába. Végre kinyílt az ajtó. Az álmos tömeg hirtelen felélénkült, s egy emberként kezdtek befelé türemkedni. - Hölgyek, urak, türelem! - csitította őket az egyik titkárnő. - Mindenki sorra kerül. - Ja. Kérdés, hogy mikor? - morogta egy reszelős hang a sor végén.

József végre megkapta a pecsétet kis füzetkéjébe, mely igazolta, hogy megint itt járt, de minek, s lassan hazafelé vette az irányt. A zsebében csörgedező aprót kotorta elő épp, hogy átszámolja, immár vagy hatodszor, mikor egy arra elsuhanó busz jó adag vizet fröcskölt rá az útszéli tócsából. - Anyád! - kiabált a jármű után, majd alaposan meghúzta az üveget, hogy kissé lenyugtassa égnek álló idegeit. Egyből más színben látta a világot. Alagsori lakása elé érve kibányászta kulcsait erős dohányszagot árasztó kistáskájából, s hosszas küzdelem árán végre behatolt az áporodott levegőjű, sötét szuterénba. Még halványan hallotta, ahogy a házmester vígan utána szól. - Szevasz, Dodikám! - De csak legyintett. Nem érezte feltétlen szükségét, hogy visszaköszönjön.

Leroskadt foszladozó kanapéjára. Levetkőzni nem akart, ahhoz be kéne kapcsolni a fűtést. Az meg, ugye, drága. Kevéske pénzéből ilyesmire nem futotta. Kell a lé némi piára, dohányra. József gyomra ekkor nagyot kordult. Odaslattyogott a kredenchez, hogy szemlét tartson az ott lapuló élelmiszer-alapanyagok között. Valamit össze kéne dobni. Szerény készlet állt rendelkezésre, de így legalább nem kellett sokat variálni a menüvel. Talált egy zacskó egykor mélyhűtött, ma már inkább lottyadtra olvadt spenótot. - Jó lesz. - dörmögte bosszúsan, mert tudta, se kenyér, se krumpli nem lesz hozzá. Ma se. Odébb rúgta a repedt hokedlit, s az asztalon heverő műanyag tálba öntötte a cuccot a fóliából. Tulajdonképpen már a látványtól elment az étvágya, de muszáj volt valamit enni is. Elhúzta a száját. - Előbb inkább rágyújtok. - gondolta, majd ekképp is cselekedett.

Jól telefüstölte a szoba-konyhát (kettő az egyben), majd leroskadt a székre. Ám ettől az óvatlan mozdulattól annak már jó ideje meglazult lába nagyot reccsenve kitört, József ettől hanyatt vágódott legott mind a négy végtagjával az ég felé kalimpálva, ahogy az elő van írva. Egyensúlyát nem sikerült visszaszereznie, így a tarkójával pont eltalálta az ablakpárkányt estében. Félórácskára mintegy kihunyt a fény zavaros fejében, ájultan fetrengett a konyhakövön, lábára tekeredve a darabokra hullott hokedlivel. Arra riadt nirvánai állapotából, hogy szokásos látogatója, valami számára ismeretlen fajtájú szárnyas jószág kocogtatja csőrével az ablakot.

- Mit akarsz megint, te dög? - kérdezte dühösen József, majd észlelve nem éppen idilli helyzetét a padlón, óvatosan feltápászkodott. - Nincs kenyér, haver. - bökte oda a madárnak. Szék híján állva fogott hozzá a hányás színű és állagú ebédhez. Pár falat után kissé felfordult a gyomra. Belátta, hogy az étel maga a fertelem. Dühösen belevágta a kanalat. Rossz ötlet volt, mert a spenót szertefröccsent. Jutott a falra, a kredencre, de a ruhájára is. Halkan káromkodott. Gondolta, kiönti az egészet a klotyóba, de akkor le kellett volna húzni azt. Nem pazarolta erre a vizet. Kinyitotta az ablakot, s odalökte a tányért a madár elé. - Nesze, zabálj! - mondta, s a madár lassan csipegetni kezdte az időközben összecsomósodott szutymót. - Mi van? Nem kell, te finnyás? - kérdezte József, mert a szárnyas jószág kis kóstoló után sértődötten odébb állt.

Ám ekkor odasomfordált a házmester éhenkórász macskája. - Megint itt vagy, Rezső? - Morogta utálkozva. Valamiért nem rajongott a macskákért. Rezső nem volt válogatós. Jóízűen belefetyelte a spenótot, majd várakozott még egy keveset, hátha akad más is. Aztán csalódottan megrángatta itt-ott már kopaszodó farkát, s tovább állt. - Hogy akadna a torkodon. - morogta a pasas, majd lerakta a tányért az asztalra. - Legalább rendesen kinyalogattad volna, hogy ne kelljen mosogatni. - szűrte fogai közt, majd ott hagyta az edényt, ahová letette.

Ivott még pár kortyot, s tíz perc múlva félájultan dőlt el a kanapén, mint egy lisztes zsák. Álmában friss, forró spenótot evett főtt tujással, fasirttal, omlós kenyérrel, amit hajdanán készített megboldogult nagyanyja, mikor a nyarakat nála töltötte vidéken. A tányér ott árválkodott az asztalon. Lassan beleszáradt a maradék étel, néhány nyárról itt ragadt, kókadt légy dongott körülötte őrülten körözve. A madár sóváran bámulta őket a párkányról, röptében kapta volna el mindet, ha nincs köztük az ablaküveg. Egy darabig hallgatta még József részeg horkolását, majd hirtelen tovaröppent.

- Kár! Kár! - rikácsolta távozóban, nem sejtve, mennyire beletrafált mondanivalójával a dolgok mikéntjébe. Így múlt el ez a nap is. József az igazak álmát aludta. A spenót meg ott száradt kővé az asztalon.