Szóval az volt, hogy anyósom reggel tízkor felhívott, hogy azonnal rohanjak, mert kurva szarul van. Hát, azonnal rohantam. Szokás szerint pizsamában, mint mindig, ha sürgős. Még mondtam az uramnak, hogy küldje a mentőket, hátha előbb odaérnek, mint én. Először is buszjegyet kellett szereznem, és naná, hogy az automata nem vette be az ezresemet, hiába rugdostam, meg küldözgettem el a kurva anyjába. Végül kártyával sikerült kierőszakolnom belőle egy tömbjegyet, vagy jegytömböt, vagy mi a retket. Mire kinyomtatta és megszülte mind a tízet, öregedtem három évet. Kicsit furcsán néztek az emberek, hogy egy pizsamás elmebajos vénasszony tíz perce ordibál az ótomatával, de nem volt időm nekem erre, kérem. 

Nagy nehezen felrongyoltam Gazdagrétre, a mentősök már ott voltak, meg a sógorom. Volt vagy negyven fok a hatodik emeleti panelban, szerencsére sikerült egyből beszorulnom a fürdőszobába, így időnként tudtam pacskolni magamra némi hideg vizet, mielőtt elhullanék. Anyósomat nem tudtuk meggyőzni, hogy menjünk a sürgősségire, így a két fiatal medikus, vagy hogy híják ezeket mostanában, megpróbált bekötni neki egy infúziót, tekintve, hogy reggel hányt, meg gondolom, nem is ivott eleget. Egy óra alatt odáig jutottak, hogy szétpukkantották az összes eret a két kézfején, infúziót bekötni nem sikerült. Na, mondom, jó, szerintem vonuljunk valamennyien bé mosmá a Tétényibe, mielőtt mind itt döglünk meg. Közben a sofőr a szeme sarkából engem figyelt, s mosolyogva próbálta visszatartani a röhögést. Kérdem tőle, mi olyan vicces. A pizsamám, vagy a frizurám? Aszongya, mindkettő. Na,mondom, legalább magát sikerült megnevettetnem. Mit csináljak, ezt dobta mára a gép.

Elindultunk végre, én a mentőben anyósommal, sógorom járgánnyal utánunk. Hatszor jártuk körbe a kerületet, mert ugye, minden fel van bontva, lezárva, körülkerítve. Odaérünk, mentők hosszú sora a bejáratnál. A sürgősségin köpetnyi hely nincs, páran a padlón ücsörögtek. Másfél-két óra múlva bejutottunk a vizsgálóba. Vérvétel, anyám kínja, stb. De végre legalább az infúzió bent volt, mielőtt elvitte volna anyósomat a szomjhalál meg a kiszáradás. Leültettek minket valami elszeparált, félreeső lukba, szét is ültem a derekamat azon a kibaszott vas padon. Elkacsáztam a büfébe, hogy vegyek egy melegszenyót anyósomnak, megyek vissza, ott jajgat egy fiatalember mellettünk az ágyon. Orvul odadobták, amíg távol voltam. Gondoltam, valaki majd csak ránéz idővel, de nem. Kérdem tőle, mi a baj. Aszongya, fáj a feje, rázza a hideg, szarul van. Megfogtam a homlokát, hát tüzelt, mint a sparhelt. Próbáltam a tömegben találni egy nővért, de ahányan annyiféle köpenyben és egyenruhában. Akkor leszarom, elkapom az első takarítót, aki szembejön. 

Végül egy virágmintás hölgy kegyeskedett megmérni a srác lázát, hát, nem vót az kevesebb negyven foknál. Nővérke kényelmesen, nyugodtan elvonult, majd ismét kurvára nem történt semmi. Kérdezem a fiút, mikor evett utoljára, aszongya, reggel ötkor, mikor elindult Taksonyból az áruval. Utána elment Tátra, Dunaharasztiba, majd végül a pesti rakparton annyira rosszul lett a légkondi nélküli verdájában, hogy inkább félreállt, mert nem akarta a folyóban végezni. Hát, mondom, ez über fasza így délután kettő körül, gondoltam, hozok neki enni-inni. Naná, hogy nem volt apróm. A pénzváltó nagy nehezen bekapta az ezrest, így sikerült az automatából kicsikarnom egy ásványvizet meg egy csokit. Megetettem, megitattam, azóta se nézett rá a kutya se. Minden áron ki akarta fizetni a cuccot, hát, mondom, először is nem turkálok a táskájában, másodszor meg babonás vagyok. Különben sem fogadhatom el, mer micve vót. Meg naiv módon még mindig hiszek benne, hogy azt kapod, amit adsz. (Amúgy egy lófaszt, de mindegy.) Közben látom, hogy egyre szarabbul van, szólt, hogy zsibbadnak a végtagjai. Mondom neki, nyugi, ez csak a pánik. Mivel kapkodva veszi a levegőt, hyperventillál, ezért zsibbad mindene. Próbáltam megnyugtatni, mondom, számoljunk együtt, hogy ritmusra vegye a levegőt, de már túl volt azon a ponton, hogy ezt uralni tudta volna. Nem volt nálam zacskó se, hogy abba lélegezen.

Megint becsörtettem a tömegbe, hátha felbukkan valami nővérszerű alak. Az első rózsaszín köpenyesnek, aki szembe jött, megragadtam a csuklóját, oszt húztam magam után. Mondom neki, kéne csinálni valamit a fiatalemberrel, mert egyrészt negyven fokos láza van, másrészt meg görcsben fetreng már egy ideje. - Na, jó, de mitől görcsöl? - kérdi ő. - Hát, nézze kedvesem! Amint látja, erősen zihál, mert pánikol. Emiatt a kelleténél több széndioxid hagyja el a szervezetét, ezért tetániás rohama van. Nem részletezem én ezt most, csak annyit, hogy a tetániás roham utolsó fázisában a kedves beteg légző izma is görcsbe rándul, így kisvártatva megfullad. De úgy érzem, ez már szinte mindegy, mert a magas láztól mindjárt kisül az agya, tehát így is, úgy is meghal. - Aszongya a csaj a srácnak, menjen ki a függöny mögötti asztalhoz, kap lázcsillapítót. Ekkor már felröhögtem. - Maga szerint lábra tud állni? - Erre megsértődött és kivonult..Öt perc múlva beállított végre egy infúzióval, beletöltött egy algopirynt. Aszongya, mi legyen a görccsel. Mondom neki, calcium kéne, de nagyon gyorsan. És az a szép az egészben, hogy orvost nem is hívott, hogy az leellenőrizze, mi a szitu, és kiadja az ukázt. Hozott egy calciumot. Tehát, simán bekamuzhattam volna az egészet, és simán kinyírhattuk volna a szerencsétlent anélkül, hogy valaha is kiderül, én voltam a felbujtó. 

Anyósom közben békésen üldögélt a padon, lassan lefolyt nála is az infúzió, evett, ivott, megpisiltettem. Érdeklődök a pultnál, hogy valami írásos elbocsátó szép üzenetet mikorra várhatunk, közölték, hogy még vagy 2-3 óra biztos lesz, mire elkészül. Így aztán anyósom úgy döntött, hogy taxival hazatélahol, mert a töke tele van. Magára hagytuk a fiatalembert, láttam, hogy már úgy néz ki, megmarad. Ekkor azt gondoltam, pössentek én is egyet, mert hazáig nem bírom ki, de a női budi előtt kilométeres sor állt. - Na jó, leszarom! - kiáltottam, s feltéptem a férfi wc ajtaját, mielőtt magam alá vizeltem volna. Itt jegyezném meg, hogy arra mért nem jött még rá senki, hogy női wc-ből több kellene? Nekünk ugyanis nem annyi a történet,hogy kidobjuk a brét, hugyozunk, oszt cső. Levetkőzni, pisilni, megtörölközni, felöltözni. Legalább háromszor annyi időt vesz igénybe. Na, mindegy, ez már csak hangyányi mellékszál a történetben.

Hazakísértem anyósomat,megpróbáltam nyugalomba helyezni, de ő életre-halálra nekiállt a reggel összehányt szőnyegét kimosni a fürdőkádban. Este hat volt, kezdtem én is szédülni már, mert még nem ettem semmit. Bennem volt reggel négy óta hat kávé meg három xanax. Gondoltam, megindulok a busz felé, amíg még tudok járni. Reméltem, hogy anyósom nem ájul bele a fürdőkádba, mert nem bírtam meggyőzni, hogy hagyja már azt a kurva szőnyeget a picsába másnapig. Aztán hazaértem, csipegettem némi sült krumplit, oszt eldőltem, mint a lisztes zsák.

Egy jó tanácsom van mindenki számára. Ezeket a dógokat úgy kell csinálni, ahogy a férjem, vér profi módon. Ő mindig hajnalban kezd haldokolni, így általában mi vagyunk az első fecskék a sürgősségin. Tehát, barátaim, ha életben akartok maradni, a rosszulléteket szigorúan reggel 2 é 5 közöttre tessék időzíteni. Éljen a magyar egészségügy!