"Csak egyszer lehetnék olyan bátor, hogy végre én is felmenjek arra a hegyre, ahonnan még a tévétornyot is látni, hogy azután rögtön elinduljak tovább, a két éve megálmodott, vagy elképzelt tóhoz, gázolva a tél után sem elrohadt avar hulladékában, csak egyszer mernék megállni a csupasz fák között, felnézni a kiüresedett égre, előkaparni a dzseki zsebéből a száraz zsemledarabkát, a savanyú cukrot, és közben beszélgetni a madarakkal, a halottakkal, akik mindig ott vannak mellettem. És elmondani mindent, hogy mi történt tegnap, hogy mit várok holnap és holnapután,, hogy milyen az idő, hogy itt mekkora a tavaszi sár, csak egyszer érkeznék meg oda, ahonnan már mindenki hazament, elment minden jármű, ahol nem tudom megnézni az időt, mert az órám régen megállt, csak egyszer álldogálnék egész éjszaka a bezárt buszpályaudvar előtt, és nem tenném fel magamnak azokat a furcsa és megválaszolhatatlan kérdéseket, hogy miért várakozom még mindig, és éppen itt, amikor már régen elindult az első, a hajnali busz valahová vissza, lefelé..."

"Most már nem segíthet az sem, ha mindörökre ott maradok, ahová éppen álltam, hiába, most már az sem segít, ha többé soha nem mozdulok innen el, nem nézek sehová, nem nyitom ki a szemem, már nem segíthet, ha nem beszélek, ha nem mondok ki egyetlen szót sem, ha csak arra gondolok, hogy nem akarok senkinek semmit elmondani, mert tökéletesen mindegy, hogy érti-e valaki, amiről nem beszélek, most már az sem segít, ha mindörökké, örökkön-örökké csak ott álldogálok a nagyszobában a hideg cserépkályha előtt, mindegy, hogy milyen tűz lángol és alszik ki, milyen csillagok robbannak szét a pillanat örökké tartó buborékában a kályha előtti kopott szőnyegen, az sem érdekes, milyen bátran sírom el magam a 25-30 évvel ezelőtti dolgokon, már nem segít, úgysem segíthet többé senki.

Milyen volt meghalni, mondd?"

(K.Z.emlékére)