A Balfék meg a Surranó
A lakótelep legendás párosa voltak. Két lecsúszott panelproli. Jól képzett aszfaltmatadorok. Surranó télen-nyáron bakancsban járt, innen volt a ragadványneve. Erős lábszagot húzott maga után. Balfék meg egy szerencsétlen balek, aki árnyékként követte Surranót. Soha nem múló hűséggel látogatták a környék összes lebuját.
Surranó mindig a balhét kereste. Azon az estén is, mikor betértek egyik törzshelyükre, a Gödénytorok nevezetű nem éppen illusztris lokálba. A csapos reflex-szerűen előkapta a biciklipumpát, amivel a hőbörgőket szokta féken tartani. Surranót már ettől elöntötte az adrenalin. Kért két féldecit. Oldalba bökte Balféket, aki erre kötelességtudóan felhajtotta az egyiket. Leültek egy sarokba. Innen jól látszott az egész kocsma. Surranó szerint ez fontos taktikai eleme a városi gerillaharcnak.
- Kedvesem! - kiáltotta ekkor egy sovány asszonyka az ajtón belépve.
- Töröld meg az orrod, te hülye! Itt a nejed. - mondta Surranó, s a nyomaték kedvéért jól lábszáron rúgta Balféket az asztal alatt. Balfék remegve felállt, s bátortalanul visszaintett. - Gizike.. - rebegte elhaló hangon. Surranó hangosan felröhögött. Gizike áhítattal nézte hitvesét. - Kész a vacsora. - jelentette be szolgálatkészen. Balfék kérdően Surranóra nézett, mintha engedélyt kérne a távozásra. Az meg intett a fejével, hogy mehet. Balfék már majdnem elérte a kijáratot, mikor megbotlott egy cseppet sem véletlenül az útjába kerülő lábszárban. Az ajtófélfa felé repültében óvatlanul lefejelte Gizikét, s egymásra tekeredve landoltak a szomszédos asztal alatt. Vadul rángatni kezdte nejét a méltatlan pozitúrából, amitől megbillent az asztal, s néhány félig telt sörös korsó az asszony fején koppant. Gizike ekkor lényegében elájult, amitől Balfék hisztérikus pánikrohamot kapott.
- Ne vonyíts, te átkozott! - emelte fel a biciklipumpát a csapos. Surranó ugrásra készen ült a sarokban, mint aki jelre vár. Felpattant, s szinte úszott a levegőben a söntés felé. Haladéktalanul torkon ragadta a csapost, aki ellentámadásba lendülve kíméletlenül csépelni kezdte Surranó lapockáját a pumpával. Ekkor az egyik asztalnál felemelkedett Bivaly a békéltető. Óriás testalkata és ijesztő arcvonásai ellenére már-már jámbor léleknek számított a kocsma törzsközönségéhez képest. Másokkal ellentétben utálta a balhét. Odalépett a pulthoz, és egyetlen határozott mozdulattal megszüntette a verekedést. Majd megfordult, kihalászta Gizikét az asztal alól. Úgy emelte fel, mint egy apró tollpihét. Kivitte a friss levegőre, s gyengéden lerakta a fűre a szétdobált csikkek és piás üvegek közé. Gizike, hajában néhány használt papír zsebkendővel, úgy festett ott fektében, mint egy proletár Madonna. Balfék, még mindig halálra vált arccal jajveszékelve, leroskadt asszonya mellé, térdei alatt recsegve roppant össze néhány sörös doboz.
Odabent Surranó, soha nem szűnő vágytól hajtva, újabb bunyót kezdeményezett. Megszerezte a biciklipumpát, s olyan erővel püfölte vele a pultot, hogy az több helyen behorpadt. Szállt a faforgács mindenfelé. A csapos agyát elöntötte a vér. Előkapta légpuskáját az asztal alól, s a levegőbe durrantott vele. De ettől csak a mennyezeti lámpa robbant szilánkjaira, s azok repeszekként hullottak szerteszét, itt-ott eltalálva néhány vendéget. Ez elég volt ahhoz, hogy kitörjön az általános idegbaj, s az asztaloknál heves mozgolódás támadt. Első felindulásában mindenki a csapost akarta kinyírni, de ahogy egymás lábát tiporták a söntés felé igyekezve, már mindegy volt, ki kit ver agyon.
Bivaly az ajtóban állva bosszúsan ingatta a fejét, aztán egy vödör hideg vízzel a kezében visszaindult a még mindig ájultan heverő Gizikéhez. Gond nélkül nyakon öntötte a nőt, aki fuldokolva igyekezett eszméletre térni. Imbolyogva felállt hites urának csuklójába kapaszkodva, aki látva, hogy az asszony jobban van, hazaküldte nejét. - De a vacsora.. - rebegte ő. - Hagyd a gázon! - kiáltotta Balfék, majd rohant vissza a kocsmába, hogy mentse barátja irháját. Bivaly könyéken ragadta Gizikét, lovagiasan hazakísérte, majd betért egy közeli ivóba pár korsó sörre.
Surranó már a retkes padlón vonaglott, többen próbálták őt a földbe döngölni. Balféket elárasztotta az adrenalin, s hős megmentőként, "Mit csinálsz, te állat!" felkiáltással sípcsonton rúgta az egyik öklözőt. Cserébe akkorát kapott egy kriglivel, hogy eltört az orra. Ordítva esett a földre, dőlt belőle a vér. Surranó, tisztességes és legalább annyira rutinos kocsmai verekedő módjára, apránként felül emelkedett támadóin, megszerzett egy repedt széket, s hadonászni kezdett vele, mint egy cséphadaróval aratás után. Egyik-másik vendéget tarkón, illetve fültövön vágta vele, ettől páran imbolyogva kóvályogni kezdtek a többiek körül. Olyan volt ez szinte, mint egy termékenységi tánc. Felrángatta Balféket a padlóról, s félkézzel még mindig a széket lengetve, lassan hátrálni kezdtek az ajtó felé. Mindketten több sebből véreztek. Egymásba kapaszkodva elsántikáltak, közepesen széles vércsíkot húzva maguk után. A legközelebbi buszmegállóban leroskadtak a rozsdás ülésre, s Balfék félájultan álomba zuhanva horkolni kezdett, mint egy vaddisznó. Surranó az aznapi emlékeken ábrándozva lepöckölt az orráról egy alvadt vérdarabot. Párás tekintettel bámulta a holdfényben köröttük megcsillanó plexidarabokat, ugyanis legnagyobb bánatára, valaki őket megelőzve már ripityára verte a váró üvegét.
Gizike epekedve várta haza hitvesét, mindhiába, mint máskor is. A vacsora szénné égett a gázon. De nem adta fel. Szilárdan hitt benne, hogy szerelmük halhatatlan és örök, s Balfék egyszer hazatalál.
