- Etelka, drága! Kimosná végre azt a húsos ládát? Vagy megint kérvényt kell benyújtanom. - kérdezte türelmesen Géza, a mészárszék műszakvezetője. Türelmes volt. Még. - Pecsétes kérvényt, Gézám. - felelte fojtott indulattal a nő. - Ne morogjon. Az a dolga, hogy takarítson. Ha kijön ide egyszer a közegészségügy, örökre lehúzhatjuk a redőnyt. Nem beszélve a bírságról,amit még az unokáink is nyögni fognak. - fűzte hozzá Géza, ki tudja hányadszor, majd ment tovább a dolgára.

Etelka kihúzgálta a nehéz ládát az udvarra, s dohogva sikálni kezdte belőle az odaszáradt vért és egyéb apró húscafatokat. Hányni tudott volna már, de más munkát nem kapott. Rég elmúlt negyven, ráadásul nem volt egy túl képzett asszony. De otthon két kamasz gyerek éhes száját kellett betömnie, nem beszélve az egyéb költségekről, amik meglehetősen lapos erszényét terhelték hónapról hónapra. Az apa réges rég lelépett valami fiatal lotyóval,és a gyerektartást persze derogált neki fizetni. Már évek óta a fiai felé sem nézett. Ők meg hárman jó ideje egy alagsori szoba-konyhás szükséglakásban húzták meg magukat egy lepusztult belvárosi bérházban. Etel a konyhában aludt egy keskeny régi ágyon, a szobában háltak a gyerekek.

Miután végzett a ládával, bement, hogy a hűtőkamrát is felsikálja. Szótlanul dolgozott, elege volt ebből a mocskos, monoton melóból. Alig várta a műszak végét. Észre sem vette, hogy Géza, a főnöke, időnként elgondolkodva figyelte egy darabig. Aztán csak eljött végre a fájront. A nő megtisztálkodott és átöltözött. Majd odament a szűk helyiség ablakához, mint minden este munka után. Az ablakszárnyak között egy denevér pár aludta téli álmát. Őket leste, reménykedve, hogy túlélik a hideget.

Ekkor halk krákogást hallott a háta mögül. Hirtelen megfordult, s a testével próbálta meg eltakarni az ablakot. Géza állt az ajtóban, kezében egy szatyorral. - Ne nézzen ilyen riadtan! Pontosan tudom, hogy mit rejteget. Azt hitte, olyan gonosz vagyok, hogy nem kímélném ezt a két kis jószágot? - kérdezte a férfi halkan. Etel nem felelt, csak egy apró könnycsepp gördült le fáradt, törődött arcán. - Ne sírjon, Etel! Menjen, várják a fiai. Főzzön nekik valami vacsorát. - mondta Géza, s felé nyújtotta a szatyrot. - Ezeket meg majd szabadon engedjük tavasszal, ha melegebb lesz az idő odakint és felébrednek. - bökött az ablak felé. Az asszony nem nyúlt a szatyorért. - Na! Vegye már el! Csak egy kis aprólék a mai vágásból. - szólt a férfi, s a kezébe nyomta a csomagot. Csendben távozott, nem várt köszönetet a nőtől.

Etel elindult végre. Lassan ballagott hazáig, hogy kisírhassa magát. Legalább két kilónyi hús lehetett a szatyorban. Talán több hétig is elég lesz a fiúknak. Kérges szívében pár percig melegséget érzett. - Szar ez az élet. - gondolta - de néha történik egy kicsi jó is. Csendben lépett be a lakásba, gyorsan ledobálta magáról a cuccait, s azonnal nekilátott, hogy vacsorát készítsen. A két kamasz meglepődve bújt elő a szobából, az illatok kicsalogatták őket a fűtetlen, hideg konyhába. Anyjuk örömtől kipirult arccal tette eléjük az ételt az asztalra.

Elcsendesedett a ház. Mindenki aludni tért. Ücsörgött még egy ideig a sötétben, miután kitörölgette a tányérok alján maradt szaftot egy kis darab kenyérrel. Így legalább ő is evett valamit. - Talán túléljük valahogy ezt a telet is. - suttogta maga elé. - Akár az a két kis denevér. - Lefeküdt nyikorgó ágyára, néhány félig kiálló rugó keményen nyomta a derekát. Betakarózott elnyűtt paplanjával. - Jó éjt, Etel! - mondta magának halkan, s lassan álomba sírta magát. 

Hideg téli este volt. Mások a Karácsonyt ünnepelték, mi a Hanuka negyedik napját. Közel harminc órás vajúdás után te végre előbújtál, és a mellkasomra helyeztek téged, egy pici, rózsaszín, meleg, szuszogó kisbabát. Életemben először éreztem, hogy azon az éjszakán és a következő napon, a szülésznőn, az orvoson és rajtunk kívül valaki/valami más is végig ott volt velünk a szobában. Nem voltunk "egyedül". Hogy az Örökkévaló volt, vagy valamilyen más, nem evilági jelenség, erő, hatalom, azt azóta sem tudom pontosan.

És én megkaptam életem legnagyobb ajándékát. Lehet,hogy nem érdemeltem meg, de a képességeimhez mérten talán tudtam élni a lehetőséggel. Nagyszerű ember lettél, büszke vagyok rád. Kisebb-nagyobb tragédiákat éltünk túl és vészeltünk át együtt. Végig te adtál nekem erőt, mert hittél bennem. Most, hogy felnőtt leszel, hamarosan külön válnak majd az útjaink. De remélem, még egy kicsit velem maradsz.

Szeretlek.

Mama