„Mert önmaga csak az lehet, aki mások helyett valamit magára vállal, és az nyeri meg az életet, aki új játékba kezd a halállal”

Ha mindez igazából tényleg a valóság lehet. Ezt sem tudhatom, mert az értelmem korlátai végesek.

Néha, álmatlan éjszakákat átvirrasztva, ilyen badarságokon jár az eszem, hiszen túl sok időm maradt már gondolkodni, mikor minden olyan különös, megfoghatatlan, szóval le nem írható, hisz a sötét, hangtalan csend egészen más, mint nappali fényben. S „mind alszanak, csak én virrasztok, mert most senki nem jöhet a Hold és énközém”

Boldogok a lelki szegények, akik megtalálják a maguk békéjét, mert Isten kezébe helyezik életüket, nem kételkednek, elfogadnak mindent oly természetesnek, ahogyan az van. Mélységesen irigylem őket mindezért.

Bár lehetnék tudatlan, semmit meg nem kérdőjelező, tenném a dolgom anélkül, hogy azt firtatnám, mi az értelme az egésznek, ha egyáltalán van!

Hisz az egész létünk csak hiábavaló körforgásnak tűnhet, ahol minden megtörténik újra és újra, halad előre a maga megszokott útján, vagy visszafelé, mi vagyunk csupán, akik kizárólag előre törhetünk az idő kétirányú síkján. Hátrafelé soha, és ezért öregszünk, és múlunk el csendesen, talán egészen nyomtalanul.

Az időben előre, mely soha meg nem áll. Tökéletes, mint a matematika, a zene, a nyelv, a bolygók összehangolt, egymással összefüggő rendszere.

Csak a fohász marad, hogy mind ez az őrület véget érjen egyszer kusza fejemben, de tudom, hogy csak várni kell, s elmúlik ez is, mint már annyiszor.

Mert ez a világ rendje, melybe akaratom ellenére én is bele tartozom, s a természet törvényeit meg nem változtatja, felül nem írja semmi, s a szabályokat maradéktalanul be kell tartani. Még nekem is, aki egy örök lázadó, cinikus, nihilista vagyok, de más nem is lehetek, hisz így teremtődtem meg. Még ha néha fáj is. Megváltoztathatatlan.

Mégis azt gondolom gyakran, hogy minden rejtjelezett, megfejtésre váró csoda, melynek titkát sem tudós, sem egyszerű lélek, sem maga a világ soha fel nem fedi. S talán minden így van jól.

Csak el tudnám fogadni, ha már megérteni nem lehet! Csak legalább annyit tudnék mondani: szememet, szívemet túl magasra nem emeltem, nem jártam olyan után, ami nekem elérhetetlen. Ám nem mondhatom.

S „…biztosan nem menekülhetsz meg, és ez a leggyötrőbb kín a világon”