Meghalt.
És most legszívesebben nem is mondanék semmi mást.
Megvárnám, míg a fejemben a szó visszhangja fokozatosan halkul, majd elcsendesedik.
Nem is nagyon van mit hozzáfűzni.
Talán egy jobb helyre költözött, ahol nyugtalan lelke békére és csendre talál. Ahol újra gyerek lehet.
Kilenc testvér közül ő volt a legkisebb. Talán ezért nem nőtt fel soha. Azt hiszem, nem is akart.
Egyszer úgy döntött, még ha nem is tudott erről, hogy örökre gyerek marad. Utoljára akkor érezte jól magát.
Bár az anyja korán meghalt, a nővérei gondoskodtak róla, és vigyáztak rá. Szerették. Mi is szerettük.
Régóta beteg volt, több mint egy éve. Az agyvérzésből viszonylag felépült, de megtört, sovány testét kikezdte a rák.
És nekem időnként átfut az agyamon a gondolat, hogy talán még örült is neki.
Mintha várta volna már. Hogy vége legyen.
Azt mondják, az alkoholisták lassú öngyilkosok..
De ő nem tudta halálra inni magát, bár megtett érte mindent.
Egyébként arany szíve volt, mikor nagy ritkán nem itta le magát. Jó indulatú volt és őszinte. Nem emlékszem, hogy valaha is gyűlölt volna bárkit.
Tele volt szeretettel, de egyáltalán nem tudta, hogyan kell szeretni. Hogy ehhez hozzá tartozik a felelősség is, a törődés, a gondoskodás. Beszélgetés, játék, közös kirándulás, közös nevetés.
Nem törődött velünk. Nem törődött anyámmal sem, pedig valószínűleg őt imádta legjobban egész életében.
Anyám húsz éve hagyta el, azóta számára az élet véget ért. Nem akart nélküle élni. Szerette őt. Őszintén szerette. De nem tudta, hogyan kell szeretni.

Ma egy hónapja, hogy elment, s nekem pont ma van a születésnapom.
Sokat sírtam. Pedig nem gondoltam, hogy így lesz.
Hosszú ideje nem tartottam vele a kapcsolatot.
Az utóbbi tizenöt évben mindössze kétszer láttam. Mind a kétszer részeg volt.
És most meghalt.
Ott álltunk a kórházban az ágyánál. Mindenhonnan csövek lógtak belőle. Kommunikálni már nem tudott. Nem is igen volt magánál. Erős fájdalomcsillapítókat kapott. Legalább nem fájt neki semmi.
Csak a félelem. Láttam a szemén, hogy fél. Mert így kell meghalnia. Nem ezt tervezte el. A félelem rosszabb a fájdalomnál.
De előtte egyszer még tudtunk beszélni vele.
Jó párszor beengedtek hozzá, mert az orvosok nem tudták megmondani, mennyi ideje van hátra.
Olyankor megérintettük a homlokát, megfogtuk a kezét,.
Tudattuk vele, hogy szeretjük, és hogy nincsen semmi baj.
Most már rendben lesz minden.
Mikor utoljára láttuk, már napok óta nem volt ébren.
De még akkor egyszer, pár percre kinyitotta a szemét, ahogy meghallotta a hangunkat.
Aztán másnap éjjel örökre elaludt.
Többé semmi nem fáj neki. Már nem fél.

Álmodtam róla három napja. Ez az álom sokáig kísérteni fog.
Tudom, mert most gyűlölöm magam. És sírok, amikor ezt leírom.
Mi a kertben álltunk, a három felnőtt gyerek. Mintha ünnepeltünk volna valamit. Nem tudom.
Akkor ő odasétált, régies szabású, fekete szövet kabát volt rajta, fekete, vastag keretes szemüveg.
Egy ugyanolyan külsejű kisfiú kezét fogta.
Fogalmam sincs, ki volt az a kisgyerek.
Csak álltak ott némán.
És akkor valamelyikünk azt mondta neki, hogy nem maradhat velünk, el kell mennie.
Semmit nem szólt, csak szomorúan nézett. Elfordultunk tőle.
Mikor újra odanéztem, nem volt sehol. A fiúval együtt eltűnt a semmiben. Megkérdeztem, hogy végül mi lett vele, tud-e róla valaki valamit.
Ekkor ébredtem fel.
Különös módon az egyetlen álmom, amit fekete-fehérben láttam, mert egyébként mindig színesben álmodom.
Talán ezért is fog sokáig kísérteni.
Olyan volt, mint egy régi film, akár csak a ruha s a szemüveg, amit viselt. Ő és a kisfiú. Mintha egy háború előtti filmből léptek volna elő. Vagy egy régi fényképről.
És én gyűlölöm magam, mert nincs rosszabb az elutasításnál.
Főképp, ha azok utasítanak el, akiket az ember szeret.
És vágyik rá, hogy közéjük tartozzon. De közben tudja, hogy nem lehet. Mert már nem tartozik senkihez.
Talán csak ahhoz a gyerekhez, akinek a kezét fogta.
Vajon ki lehetett.

Nem kéne most is bőgnöm, de képtelen vagyok abbahagyni.
Mert ez fáj leginkább, hogy elutasítottam őt.
Hiába bocsájtottam meg neki, nem akartam többé látni.
És most meghalt.
Korán értünk a kórházba aznap reggel. A nővérem aláírta a papírt, amiben kértük, tekintsenek el a boncolástól.
Aztán lementünk a hullaházba (milyen ocsmány szó), hogy utoljára lássuk, és elköszönjünk tőle.
Békés volt az arca, szinte szép. Mintha mosolygott volna.
Vagy csak én képzelem, mert így könnyebb elviselni.
Nem tudtuk, hogyan kezeljük a helyzetet, leginkább úgy viselkedtünk, mint három idétlen kamasz.
Őszintén mondom, mindig azt reméltem, előbb halok meg,
mint bárki, akit szeretek.
Elmentünk a temetkezési vállalkozóhoz, hamvasztást kértünk.
Nem akartam, hogy így legyen, de ez volt a kívánsága.
Így nem maradt belőle semmi.
Sokszor gyötör a kérdés, hogy legalább a hangjára fogok-e emlékezni pár év múlva még.

Szép urnát választottunk. Fehér, matt edényke, rajta firenzei liliomok. Én kértem a fehéret, azt akartam, hogy szép háza legyen.
Aztán el kellett rendezni a hátra hagyott dolgait a házban, átnézni a papírokat. Nem sok maradt utána, régi tárgyak, bútorok, amiket még az anyámmal, és velünk közös életéből vitt magával tovább.
Mintha konzerválni próbálta volna az időt, amit velünk töltött egykor.
Fájt nekem látni ezt. Ennyi maradt egy életből.
Nem maradt belőle semmi.
Aztán pár nappal később átvettük a hamvait.
Egy karton doboz, benne az urna, benne az apám.
Már teste sincs. De talán a lelke egy csendes, békés helyen nyugszik. És többet nem kell fáznia.
Mikor hideg eső esik, leginkább akkor szeretném őt betakargatni valamivel.
Titkon azt remélem, néha lát bennünket odafentről.
Vajon meddig tart a gyász...
Meghalt.
És ehhez nincs mit hozzáfűzni.
Csak egy dátumot: 2014. február 25.

Szeretlek, Apu.