Miss Hisztéria: Világvége 2012
Kettőig se látok, olyan vagyok, mint egy tífuszos csirke. Éjjel zombira pasziánszoztam magam itt a gép előtt, mert vártam a kisbolygót, de nem jött. Biztos eltévedt. Vagy tudomására jutott a világválság, és jobbnak látta, ha nagy ívben elkerüli a bolygónkat. Talán úgy gondolta, inkább egy fekete lyuk. Keringett a Föld körül, alig bírt ellenállni a gravitációnak. Utálkozva figyelte azt a sok apró alakot, akik mindenféle hókusz-pókusszal próbálták távol tartani őt, hogy megelőzzék a becsapódást. "Ennyi kretént!" - gondolta. - Ezekért áldozzam fel magam?" Majd távozott. Én meg lázasan kutattam a friss híreket, hogy mikor jön már, aminek jönnie kell, de sehol semmi. Türelemre intettem zaklatott szívemet, s mélán pasziánszoztam tovább, reménykedve, hogy nem maradok le a nagy bumm-ról.
Már majdnem sikerült kirakni a pasziánszt, mikor bekövetkezett, amitől rettegtem. Egy nagy bumm, és elsötétült minden. Hát mégis csak eljött a világvége. Vártam a folytatást, de nem haltam meg. Lassan keltem fel a földről, mert a bumm-kor dobtam egy hátast. Megtapogattam magam, egyben voltam. Időbe telt, mire felfedeztem, hogy a bumm a biztosíték volt, ami lecsapódott, és ennek köszönhető a sötétség. Káromkodtam egy cirkalmasat, arra gondoltam, ennyire nem lehetek peches. Egy repedt partvisnyéllel életet leheltem az elektromos hálózatba, majd lejegeltem a fejem, ami kis híján szétloccsant az eséstől. Sajgott, mint az isten nyila. Úgy döntöttem, nem adom fel. Nehogy már kifogjon rajtam egy kis malőr. Belerúgtam a számítógépbe, hogy beinduljon, gyorsan átfutottam a híreket, hátha. De nem. Belefáradtam már a pasziánszba, a jobb mutató ujjam görcsöt kapott a klikkeléstől, de rendületlenül folytattam tovább. Az az eszement gondolat ette bele magát fáradt agyamba, hogyha kitartóan folytatom, csak becsapódik valami.
Női megérzésem nem is hagyott cserben. Az ablak csapódott be, amit a huzat okozott, és ennek köszönhetően megint dobtam egy hátast. Hát ez nem igaz, gondoltam magamban mérgesen. Ha ez így megy tovább, még a világvége előtt elpatkolok. Pedig szeretném megélni a világvégét. Eszembe jutott, ha itt maradok a földön fekve, akkor többet nem tudok hátast dobni semmiféle ijesztő dolog hatására. Csak az a problémám, így eléggé nehézkes pasziánszozni. Próbáljam meg tükörből? Veszett gondolat. Inkább a monitort, meg az egeret kellene valahogy ide mellém, a földre telepíteni. Odavánszorogtam az ablakhoz, először arra gondoltam, beszögelem, de végül beértem annyival, hogy eltorlaszoltam egy párnával, csak ki ne nyíljon még egyszer. A szoba közepére vonszoltam a gépet, a képernyő súlyától kis híján sérvet kaptam. Nehézkesen lehevertem a szőnyegre, a borogatás folyton félre csúszott a fejemen. Dühösen rángattam vissza a lila puklira, aztán hason fekve folytattam az egyre idegesítőbbé váló és végtelenül unalmas kártyajátékot, de már nem mertem abba hagyni. Csak vártam. És igen!! Óriási dörrenés. Majd néma csend. Aztán éktelen rikácsolás, végül sziréna vijjogott bele a békés éjszakába. Ijedten néztem körül, ellenőriztem, hogy mozognak-e még a végtagjaim. Feltápászkodtam, és az ablakon kinézve csalódottan kellett tudomásul vennem, hogy csak a 13-as busz ütközött frontálisan a villamossal. Hát ilyen nincs, a szívbajt hozzák rám ezek a malőrök. Micsoda világ, az ember már a világvégét se várhatja nyugodtan. Panaszlevelet fogok írni a miniszternek, de az olyan lesz, hogy abba nem lesz köszönet. Persze csak akkor, ha túlélem a világvégét. Na mindegy, nem idegesítem magam, mert ugye ez mégis csak rendkívüli nap. Az ember életében nincs olyan sűrűn világvége, ezért talán érthető, ha szeretném nyugodtan, kellemesen eltölteni. Próbáltam lenyugodni, és folytatni a kártyajátékot, hogy a világvégéig már semmi más nem hozza rám a szívbajt.
Kissé elbóbiskolhattam, mert úgy lefejeltem a klaviatúrát, hogy a homlokom másik oldalán is jókora púp keletkezett. Na de mi az nekem? Hanyagul áttoltam a borogatást a frissen szerzett diónyi puklira. Eltöprengtem, hogy talán ihatnék egy kis kávét, nehogy már átaludjam ezt a bolygóközi csetepatét, de úgy éreztem magam, mint egy nyolc napos vízi hulla. Fáradtan legyintve lemondtam a feketéről, aztán bekapcsoltam valami zenét. Ettől csak álmosabb lettem, így haladéktalanul teljes hangerőre kapcsoltam. Az utcáról egyre vadabb hangok szűrődtek be az ablakon, halálhörgés, siralom, de empátiás készségem nullára redukálódott, úgyhogy nem izgattam fel magam holmi csip-csup baleset miatt. Különben is, mit csinálják ezek itt nekem a fesztivált, mikor én sokkal jelentősebb eseményre várakozom feszülten. Bömbölt a zene ezerrel, a szomszédok nagy örömére, de most ez sem érdekelt. Kézfejem fájt az izomláztól, de megragadtam az egeret, és nyomtam tovább a gombot, mint süket az ajtót. Jó ideje nyugalom honolt, és úgy nézett ki, semmi nem fogja megzavarni a világvégét, ezt pozitívan könyveltem el magamban. Szólt a zene, jöttek a kártyalapok, csak a világvége nem jött. Pedig már úgy vártam, hogy hihetetlen. Be is vásároltam, hogy túléljem. Vettem konzerveket, meg cukrot is, két kilót. 40 deka szalont, szintén 40 deka még szalont, 20 deka kristályt, a többi meg cukormentes cukor. Na de nem akarok elkanyarodni a témától, nem tudom hol lehet már az a kisbolygó, aminek be kellett volna csapódnia a mi tökéletlen bolygónkba. Talán szóltak neki, hogy elmarad a világvége, bár ezt kétlem, mert a rádió nem mondta be. De természetesen én nem adtam fel a reményt, és továbbra is izgatottan vártam a világvégét. Tetű lassan vánszorogtak a percek, türelmem és kitartásom kezdett lassan szertefoszlani. Próbáltam elterelni a figyelmemet a hiábavaló várakozás miatt érzett ingerültségről, s újra meg újra aprólékosan átgondoltam, valóban megtettem-e minden szükséges óvintézkedést arra az esetre, ha netán túlélném az apokalipszist, és, teszem azt, közel harcot kellene vívnom a többi életben maradt nyomorulttal kajáért, ruháért. Büszke elégedettség futott át az agyamon egy röpke pillanatra, hogy lám, milyen megfontolt, előrelátó módon készültem fel a nagy világégésre. Majd aggodalom kezdte mardosni gyomromat, mert mi lesz, ha tényleg véres küzdelem árán kell majd megvédenem a felhalmozott túlélő készletemet. Elhessegettem a nyomasztó gondolatot, különben sem tartunk még ott, egyelőre annak az átkozott kisbolygónak kellene már végre becsapódnia. Kezdtem átkozottul nyűgös lenni, kényelmetlen volt a földön fetrengve pasziánszozni. Majd megőrültem egy bikaölő kávéért és veszettül lüktetett a koponyám a két ütődéstől. Kimerülten, véreres szemekkel bámultam a monitort, egybefolytak a kártyalapok. Próbáltam rájuk fókuszálni, de lassan összemosódott minden. Szemhéjaim egyre nehezültek, testem, lelkem tehetetlenül kezdte megadni magát a fáradtságnak, és mint aki végkimerüléstől jobb létre szenderül, úgy kezdtem belenyugodni a kegyetlen valóságba, hogy nem élem meg a világvégét, mert vagy elalszom, vagy idő előtt elpatkolok. Végül is nem olyan borzasztó ez az érzés. Az ember tudata lassan beletörődik az elfogadhatatlanba. Így én is ezt tettem, más választásom nem volt. Aztán szemhéjaim lecsukódtak, és tudomásul vettem, hogy immár végleg elalszom. Jobb kezem az egéren nyugodott, már egy klikkhez sem volt benne erő. Egy alagutat láttam, melynek a végén csodálatos fény hívogatott. De ez a látomás szertefoszlott, eltűnt, és szemhéjaim felpattantak, velük együtt én is, és megint majdnem a szívbaj jött rám. Hatalmas kongásra riadtam fel. Ahogy egy harang kong. Aztán még egy kongás, és még egy. Hát kitartásomnak meg lett a gyümölcse, mégiscsak eljött a várva várt világvége. És én dupla pulzussal számoltam a kongások számát. Összesen tizenkettő. Ez az, eljött az idő. Éjfél, most támad a gonosz, pusztulatot, káoszt, elmúlást hoz a világra. Igen, ahogy a prófécia megjövendölte. És ezt már senki, és semmi nem veheti el tőlem. Hát mégiscsak bekövetkezett. Vártam, de nem történt semmi. Élek, a harangzúgások elmúltak, de a világvége mégsem következett be. Szomorúan vettem tudomásul, hogy az a tizenkét kongás nem a gonosz földre szállása volt, csupán a falióra ütötte el az éjfélt. Ekkor szívemhez kaptam, mert úgy éreztem, a szívbaj, ami egész este kerülgetett, az most bekövetkezik. Mindez azért, mert nagy nehezen felfogtam, hogy mivel elmúlt éjfél, már nem lesz világvége, ugyanis tegnapra volt kihirdetve. Hát, így múlt el ismét a világ dicsősége. Levegőért kapkodva kapaszkodtam a szőnyeg sarkába, fortyogott bennem a düh, hogy így kell bevégeznem. Se egy nyamvadt kisbolygó, se egy vízözön, még csak a földkéreg se moccant egy millimétert sem. Ez az én formám. Itt patkolok el a padlón fetrengve. De nem. Szívverésem lassan csillapodott, próbáltam légzésemet az óra ketyegéséhez igazítani, hogy megnyugodjanak ronggyá nyűtt idegeim. Legnagyobb meglepetésemre túléltem az éjszaka első perceit. Búsongva ábrándoztam el, mily szép is lett volna ez a világvége. És most az egyszer tutira mondták, a sok kitalált Armageddon után. Ehh, már a majákban sem bízhat az ember. Micsoda népség. Nem csoda, hogy kihaltak. Dohogtam még egy darabig, aztán szöget ütött a fejemben az a kellemetlen gondolat, hogy mégis mi a fészkes fenét fogok csinálni ezek után azzal a nagy rakás élelemmel, amivel az elmúlt hónapokban telegyömöszöltem az összes létező szekrényt, sőt, az ágynemű tartót le sem lehetett csukni, annyira dugig volt. És én még azt hittem, megéri minden reggel meggyötört testtel kimászni a nem rendeltetésszerűen használt ágyból. Hát, cseppet sem érte meg, hogy legyenek átkozottak a maják, és forogjanak a sírjukban, míg világ a világ. De még mindig nem tudtam, mi a nehézséget csináljak ennyi holmival. Talán jó lesz a következő világvégéhez. Remélem, megélem.
VÉGE.
Írta: Miss Hisztéria
Már majdnem sikerült kirakni a pasziánszt, mikor bekövetkezett, amitől rettegtem. Egy nagy bumm, és elsötétült minden. Hát mégis csak eljött a világvége. Vártam a folytatást, de nem haltam meg. Lassan keltem fel a földről, mert a bumm-kor dobtam egy hátast. Megtapogattam magam, egyben voltam. Időbe telt, mire felfedeztem, hogy a bumm a biztosíték volt, ami lecsapódott, és ennek köszönhető a sötétség. Káromkodtam egy cirkalmasat, arra gondoltam, ennyire nem lehetek peches. Egy repedt partvisnyéllel életet leheltem az elektromos hálózatba, majd lejegeltem a fejem, ami kis híján szétloccsant az eséstől. Sajgott, mint az isten nyila. Úgy döntöttem, nem adom fel. Nehogy már kifogjon rajtam egy kis malőr. Belerúgtam a számítógépbe, hogy beinduljon, gyorsan átfutottam a híreket, hátha. De nem. Belefáradtam már a pasziánszba, a jobb mutató ujjam görcsöt kapott a klikkeléstől, de rendületlenül folytattam tovább. Az az eszement gondolat ette bele magát fáradt agyamba, hogyha kitartóan folytatom, csak becsapódik valami.
Női megérzésem nem is hagyott cserben. Az ablak csapódott be, amit a huzat okozott, és ennek köszönhetően megint dobtam egy hátast. Hát ez nem igaz, gondoltam magamban mérgesen. Ha ez így megy tovább, még a világvége előtt elpatkolok. Pedig szeretném megélni a világvégét. Eszembe jutott, ha itt maradok a földön fekve, akkor többet nem tudok hátast dobni semmiféle ijesztő dolog hatására. Csak az a problémám, így eléggé nehézkes pasziánszozni. Próbáljam meg tükörből? Veszett gondolat. Inkább a monitort, meg az egeret kellene valahogy ide mellém, a földre telepíteni. Odavánszorogtam az ablakhoz, először arra gondoltam, beszögelem, de végül beértem annyival, hogy eltorlaszoltam egy párnával, csak ki ne nyíljon még egyszer. A szoba közepére vonszoltam a gépet, a képernyő súlyától kis híján sérvet kaptam. Nehézkesen lehevertem a szőnyegre, a borogatás folyton félre csúszott a fejemen. Dühösen rángattam vissza a lila puklira, aztán hason fekve folytattam az egyre idegesítőbbé váló és végtelenül unalmas kártyajátékot, de már nem mertem abba hagyni. Csak vártam. És igen!! Óriási dörrenés. Majd néma csend. Aztán éktelen rikácsolás, végül sziréna vijjogott bele a békés éjszakába. Ijedten néztem körül, ellenőriztem, hogy mozognak-e még a végtagjaim. Feltápászkodtam, és az ablakon kinézve csalódottan kellett tudomásul vennem, hogy csak a 13-as busz ütközött frontálisan a villamossal. Hát ilyen nincs, a szívbajt hozzák rám ezek a malőrök. Micsoda világ, az ember már a világvégét se várhatja nyugodtan. Panaszlevelet fogok írni a miniszternek, de az olyan lesz, hogy abba nem lesz köszönet. Persze csak akkor, ha túlélem a világvégét. Na mindegy, nem idegesítem magam, mert ugye ez mégis csak rendkívüli nap. Az ember életében nincs olyan sűrűn világvége, ezért talán érthető, ha szeretném nyugodtan, kellemesen eltölteni. Próbáltam lenyugodni, és folytatni a kártyajátékot, hogy a világvégéig már semmi más nem hozza rám a szívbajt.
Kissé elbóbiskolhattam, mert úgy lefejeltem a klaviatúrát, hogy a homlokom másik oldalán is jókora púp keletkezett. Na de mi az nekem? Hanyagul áttoltam a borogatást a frissen szerzett diónyi puklira. Eltöprengtem, hogy talán ihatnék egy kis kávét, nehogy már átaludjam ezt a bolygóközi csetepatét, de úgy éreztem magam, mint egy nyolc napos vízi hulla. Fáradtan legyintve lemondtam a feketéről, aztán bekapcsoltam valami zenét. Ettől csak álmosabb lettem, így haladéktalanul teljes hangerőre kapcsoltam. Az utcáról egyre vadabb hangok szűrődtek be az ablakon, halálhörgés, siralom, de empátiás készségem nullára redukálódott, úgyhogy nem izgattam fel magam holmi csip-csup baleset miatt. Különben is, mit csinálják ezek itt nekem a fesztivált, mikor én sokkal jelentősebb eseményre várakozom feszülten. Bömbölt a zene ezerrel, a szomszédok nagy örömére, de most ez sem érdekelt. Kézfejem fájt az izomláztól, de megragadtam az egeret, és nyomtam tovább a gombot, mint süket az ajtót. Jó ideje nyugalom honolt, és úgy nézett ki, semmi nem fogja megzavarni a világvégét, ezt pozitívan könyveltem el magamban. Szólt a zene, jöttek a kártyalapok, csak a világvége nem jött. Pedig már úgy vártam, hogy hihetetlen. Be is vásároltam, hogy túléljem. Vettem konzerveket, meg cukrot is, két kilót. 40 deka szalont, szintén 40 deka még szalont, 20 deka kristályt, a többi meg cukormentes cukor. Na de nem akarok elkanyarodni a témától, nem tudom hol lehet már az a kisbolygó, aminek be kellett volna csapódnia a mi tökéletlen bolygónkba. Talán szóltak neki, hogy elmarad a világvége, bár ezt kétlem, mert a rádió nem mondta be. De természetesen én nem adtam fel a reményt, és továbbra is izgatottan vártam a világvégét. Tetű lassan vánszorogtak a percek, türelmem és kitartásom kezdett lassan szertefoszlani. Próbáltam elterelni a figyelmemet a hiábavaló várakozás miatt érzett ingerültségről, s újra meg újra aprólékosan átgondoltam, valóban megtettem-e minden szükséges óvintézkedést arra az esetre, ha netán túlélném az apokalipszist, és, teszem azt, közel harcot kellene vívnom a többi életben maradt nyomorulttal kajáért, ruháért. Büszke elégedettség futott át az agyamon egy röpke pillanatra, hogy lám, milyen megfontolt, előrelátó módon készültem fel a nagy világégésre. Majd aggodalom kezdte mardosni gyomromat, mert mi lesz, ha tényleg véres küzdelem árán kell majd megvédenem a felhalmozott túlélő készletemet. Elhessegettem a nyomasztó gondolatot, különben sem tartunk még ott, egyelőre annak az átkozott kisbolygónak kellene már végre becsapódnia. Kezdtem átkozottul nyűgös lenni, kényelmetlen volt a földön fetrengve pasziánszozni. Majd megőrültem egy bikaölő kávéért és veszettül lüktetett a koponyám a két ütődéstől. Kimerülten, véreres szemekkel bámultam a monitort, egybefolytak a kártyalapok. Próbáltam rájuk fókuszálni, de lassan összemosódott minden. Szemhéjaim egyre nehezültek, testem, lelkem tehetetlenül kezdte megadni magát a fáradtságnak, és mint aki végkimerüléstől jobb létre szenderül, úgy kezdtem belenyugodni a kegyetlen valóságba, hogy nem élem meg a világvégét, mert vagy elalszom, vagy idő előtt elpatkolok. Végül is nem olyan borzasztó ez az érzés. Az ember tudata lassan beletörődik az elfogadhatatlanba. Így én is ezt tettem, más választásom nem volt. Aztán szemhéjaim lecsukódtak, és tudomásul vettem, hogy immár végleg elalszom. Jobb kezem az egéren nyugodott, már egy klikkhez sem volt benne erő. Egy alagutat láttam, melynek a végén csodálatos fény hívogatott. De ez a látomás szertefoszlott, eltűnt, és szemhéjaim felpattantak, velük együtt én is, és megint majdnem a szívbaj jött rám. Hatalmas kongásra riadtam fel. Ahogy egy harang kong. Aztán még egy kongás, és még egy. Hát kitartásomnak meg lett a gyümölcse, mégiscsak eljött a várva várt világvége. És én dupla pulzussal számoltam a kongások számát. Összesen tizenkettő. Ez az, eljött az idő. Éjfél, most támad a gonosz, pusztulatot, káoszt, elmúlást hoz a világra. Igen, ahogy a prófécia megjövendölte. És ezt már senki, és semmi nem veheti el tőlem. Hát mégiscsak bekövetkezett. Vártam, de nem történt semmi. Élek, a harangzúgások elmúltak, de a világvége mégsem következett be. Szomorúan vettem tudomásul, hogy az a tizenkét kongás nem a gonosz földre szállása volt, csupán a falióra ütötte el az éjfélt. Ekkor szívemhez kaptam, mert úgy éreztem, a szívbaj, ami egész este kerülgetett, az most bekövetkezik. Mindez azért, mert nagy nehezen felfogtam, hogy mivel elmúlt éjfél, már nem lesz világvége, ugyanis tegnapra volt kihirdetve. Hát, így múlt el ismét a világ dicsősége. Levegőért kapkodva kapaszkodtam a szőnyeg sarkába, fortyogott bennem a düh, hogy így kell bevégeznem. Se egy nyamvadt kisbolygó, se egy vízözön, még csak a földkéreg se moccant egy millimétert sem. Ez az én formám. Itt patkolok el a padlón fetrengve. De nem. Szívverésem lassan csillapodott, próbáltam légzésemet az óra ketyegéséhez igazítani, hogy megnyugodjanak ronggyá nyűtt idegeim. Legnagyobb meglepetésemre túléltem az éjszaka első perceit. Búsongva ábrándoztam el, mily szép is lett volna ez a világvége. És most az egyszer tutira mondták, a sok kitalált Armageddon után. Ehh, már a majákban sem bízhat az ember. Micsoda népség. Nem csoda, hogy kihaltak. Dohogtam még egy darabig, aztán szöget ütött a fejemben az a kellemetlen gondolat, hogy mégis mi a fészkes fenét fogok csinálni ezek után azzal a nagy rakás élelemmel, amivel az elmúlt hónapokban telegyömöszöltem az összes létező szekrényt, sőt, az ágynemű tartót le sem lehetett csukni, annyira dugig volt. És én még azt hittem, megéri minden reggel meggyötört testtel kimászni a nem rendeltetésszerűen használt ágyból. Hát, cseppet sem érte meg, hogy legyenek átkozottak a maják, és forogjanak a sírjukban, míg világ a világ. De még mindig nem tudtam, mi a nehézséget csináljak ennyi holmival. Talán jó lesz a következő világvégéhez. Remélem, megélem.
VÉGE.
Írta: Miss Hisztéria
