Egykedvűen haladt a tömegben előre. Néha durván nekiütközött némelyik szembejövő. Nem figyelt rájuk.Gondolatai másfelé jártak. Párszor megbotlott a járdaszegélyben, ahogy próbálta kikerülni a körülötte sietőket. Forró volt az aszfalt, még a cipőtalpán keresztül is érezte a meleget. Felszállt egy buszra. Nem tudta melyikre, nem nézte a számot. Nem is nagyon érdekelte. Csak menni akart, bárhová, céltalanul. Az első hirtelen fékezésnél egy kövér nő ráesett. De most ezt sem bánta. Bambán bámult ki az ablakon. A lerobbant házakat nézte. Lehangoló látvány volt.

Pár megálló múlva hirtelen ötlettől vezérelve leugrott a járműről az utolsó pillanatban. Ismeretlen helyen találta magát. Kicsit megijedt, de a busz már csörömpölve haladt tovább, gyomrában az embertömeggel. Körülnézett. Két galamb harcolt egymással egy darab kenyérért mellette a járdán. Mulatságosnak vélte, ám amint tovább haladt a tekintete, észrevett egy pénztárcát a pad alatt. Lehajolt, hogy kihalássza, s a mozdulattól a galambok odébb rebbentek riadtan. Felemelte a tárcát. Elég vaskos volt, jóféle bőrholmi. Nem olyasvalakié, aki a környéken lakik. Megszagolta. Kellemes parfüm illat áradt belőle. Bár bűntudatot érzett, de kinyitotta. Tudni akarta, kié. Ahogy sejtette, pénz nem volt benne, csak némi apró, igazolvány, pár papír fecni. - Vajon hogy kerülhetett ide? - töprengett. Nyilván a belvárosban lopta valaki, majd itt dobta el, miután kiszedte belőle az értékesebb dolgokat. Elhatározta, hogy mindenképp visszajuttatja a tulajdonosának. Úgysincs semmi dolga, mióta munkanélküli, otthon lenni meg nem szeretett. Mióta elveszítette korábbi jól működő egzisztenciáját, lakása egyre lerobbantabb lett, a drágább holmikat már rég eladta. Az áramot a múlt héten kötötték ki. Mit is csinálhatott volna otthon. Meló után kajtatni ma nem volt kedve. Belefáradt a hónapok óta tartó teljes sikertelenségbe.

A legkézenfekvőbb az lett volna, ha egyenesen a rendőrségre viszi, de valamiért inkább személyesen akarta átadni. Nem a jutalom reményében, csak mert jó feladatnak tűnt aznap délutánra. Megnézte a pénztárca tulajdonosának lakcímét. Nem volt ismerős. Csak a kerület számának alapján tudta, hogy valami elit környék lehet. Még egyszer megnézte az igazolványt, és rájött, hogy a név, ami rajta állt, végig kísérte a gyerekkorát. De persze, elég átlagos, gyakori név. Ez nyilván valaki más. Hogy is válhatott volna tehetős ember abból a csóró srácból, akivel együtt rúgták a bőrt a flaszteren minden nap suli után. Na, mindegy. Kell e egy térkép, hogy ha valahogy visszajut a városba, megtalálja az utcát, ahol az illető lakik. 

Felszállt a visszafelé induló buszra, szerencsére most nem voltak sokan. Leült egy szakadt ülésre. A belső zsebébe csúsztatta a tárcát. Bár melege volt, nem akarta levenni a zakóját, félt, hogy az kicsúszik belőle. Unottan nézett kifelé, mikor meglátott egy kávézót. Remek. Majd ott megnézi az interneten, hogyan jut el a címre. Jobb, mint a térkép. A következő megállóban leugrott a buszról, s visszabandukolt a kávézóhoz. Bátortalanul benyitott. Ritkán járt ilyen helyekre. Kevesen voltak, a pultos lány unottan piszkálta a körmét. Egy pillanatra felnézett, s kedvesen rámosolygott. Ő csak biccentett köszönésképpen, s leült egy sarokba, ahol talált egy szabad gépet. A pultos lány segítőkészen bekapcsolta, s megkérdezte, mit kér. Csak egy ásványvizet akart. Kávét már ivott eleget. Jól esett a jéghideg ital. Lassan kortyolgatta, amíg megkereste az utcát, ahová mennie kellett. Kicsit még ücsörgött a légkondicionált helyiségben, majd kilépett az utcára. Hirtelen arcába csapott a kinti forró levegő.

Először villamosra akart szállni, de aztán úgy döntött, inkább gyalog teszi meg az utat odáig a szinte kibírhatatlan hőség ellenére. Semmi kedvet nem érzett ahhoz, hogy a zsúfolt járművön zötykölődjön ismét a nyakába ziháló utastársak közé beszorulva. Abból mára épp elege volt. Levette a nyakkendőjét, s kigombolta nyakán az inget. Kicsit lihegett az erőltetett meneteléstől, s rátört megint a kínzó szomjúság. Talált egy szökőkutat egy útba eső parkban, s megmártotta benne kezeit. Locsolt némi vizet az arcára, majd ivott egy keveset. Rövid időre megpihent az árnyékban egy padon. Gyengének érezte magát, még nem evett aznap semmit. Lehunyta szemeit pár percre, s élén képek cikáztak fejében a gyerekkorából. Ritkán gondolt vissza azokra az időkre. Az anyja korán meghalt rákban, alkoholista apja pedig nem erőltette meg magát, hogy szülői szerepét betöltse. A környékbeli srácokkal csapatba verődve céltalanul járták az utcákat tanítás után, vagy fociztak a téren. Később aztán kicsit könnyebb lett, volt lehetősége tanulni, jó munkát szerezni, kellemes életet biztosítani magának.

Aprót sóhajtott, majd felállt, hogy tovább induljon. Kicsit megszédült, és nem érzett már sok kedvet a gyalogláshoz. De valamiért muszáj volt odamennie. Szétnézett, s megkönnyebbülve nyugtázta, hogy már egész közel jár a végcélhoz. Kis idő múlva egy szépen kivitelezett kovácsolt vas kapu előtt ácsorgott. Olyan volt a ház, mint egy erőd. Nem volt biztos benne, hogy be mer csengetni. De aztán összeszedte magát. Vissza kéne venni a nyakkendőt és a zakót, gondolta, úgy mégis csak elegánsabb. Majd elvetette az ötletet. Végül is mindegy. Becsöngetett. Kellemes Mozart melódia szólalt meg, majd kisvártatva halkan zúgott a kapu és kinyílt. Meglepetésére kérdés nélkül beengedték. Felkaptatott a hosszú lépcsőn a bejáratig, ami rögtön kis is nyílt. Talán épp vártak valakit. Persze nyilván valaki mást. Egy joviális, kissé kopaszodó, pocakos férfi állt az ajtóban, egykorú lehetett vele. Tudta, hogy ismeri őt. Egy pillanatra megörült, hogy találkozik régi barátjával, de aztán látta, hogy a másik nem ismerte fel őt.

Illedelmesen bemutatkozott, s röviden elmondta, miért jött. Elővette a tárcát, hogy máris átadja. Nem akart bemenni. De a férfi nyájasan betessékelte. Zavartan toporgott a fényűzően berendezett előszobában. Kellemes hűvös volt, ment a légkondicionáló. A szalon felől halk zongoraszó szűrődött felé. Talán a gyerek gyakorol, gondolta, és már bánta, hogy személyesen hozta ide a tárcát. Beljebb menni végképp nem akart a szívélyes invitálás ellenére sem, de a felkínált ásványvizet elfogadta. Egy fél percig még zavartan álltak egymással szemben a férfival, majd halkan elköszönt, és távozott a birtokról. Kellemetlen érzés tolult a torkába, valamiért úgy érezte, nagyon nem kellett volna idejönnie. Lassan baktatott lefelé az úton. Még utoljára átfutott az agyán, hogy talán megkérhette volna a férfit, hogy segítsen neki munkát találni. Aztán már csak a hatalmas csattanást hallotta, majd végleg kihunyt benne az eszmélet utolsó szikrája. Egy luxus terepjáró gázolta halálra, de mintha mi sem történt volna, tovább is hajtott nyomban.

Ott feküdt az úton, fejéből széles csíkban folyt a vér az aszfaltra, vörösre festve átizzadt fehér ingét. Lassan hűlt ki a teste a nyári hőségben, bár a kora este hűvös lehelete már körül lengte mozdulatlan, merev tetemét. Az úton nem járt senki. Mintha kihalt volna a városrész e csendes késő délutánon. Reggel lett, mire felfedezte valaki a testet. Soha nem derült ki, hogy ki ütötte el. Túl fiatal volt még ahhoz, hogy meghaljon. Talán lett volna idő még, hogy az élete jobbra forduljon. De a sors útjai kifürkészhetetlenek... 

A Körtéren tébláboltam, zsebemben egy rakás recepttel, amit félórája gyűjtöttem be a pszichiáteremtől. Bolyongtam tanácstalanul, tudtam, hogy még két másik rendelőbe is el kéne jutnom, hogy az uramnak gyógyszereket írassak fel, csak nem tudtam, melyik irányba induljak. Az egyik villamosmegállóban ott cövekelt két délceg járőr karba tett kézzel, gyanakodva engem figyeltek. 

Az egyik hanyagul magához intett, hát, gondoltam, talán nem akar bekasztlizni. Aszongya, igazoljam magam, ha már így összefutottunk. Keresem veszettül a papírjaimat, de csak a pénztárcám meg a kulcscsomóm volt a zsebemben. Karjaimat tárogatva közöltem, sajna nincsenek nálam az irataim. Az alacsony köpcös ekkor elégedetten közölte, akkor bizony fogda. Még az hiányzik mára, mint kecskének a kés, gondoltam, aztán hirtelen beugrott, hogy a pénztárcámban ott van az izraeli személyim. Megkönnyebbülten nyújtottam át, de ekkor szabadult el az őrület.

Nézi, nézi, forgatja, majd megkérdi, ez milyen nyelven van. Hát, mondom, ember, ott van a borítóján, hogy State of Israel. Tehát akkor milyen nyelven lehet vajon. Kis idő múlva közölte, hogy neki ez kínai, úgyhogy nem fogjuk tudni megoldani a problémát. - Ó, semmi gond, felhívjuk a férjemet, ő hivatásos fordító és tolmács, van neki pecsétje is, szépen idejön, lefordítja írásba foglalva, oszt mindenki mehet, amerre lát. - Nem-nem, semmiképp, mert mi van ha összejátszunk, oszt akkor nem úgy van az, ahogy van. -  Na, viszont tudja igazolni, hogy a neje vagyok, oszt akkor nem kell elhurcolniuk a Markó utcába. - Azt bizonyítani is kell. - Nézze uram, nem hordom magammal a házassági anyakönyvi kivonatunkat, ellenben az izraeli személyimben van egy héber nyelvű házasságlevél, az uram azt is lefordítja, oszt pikk-pakk megvagyunk. Na? - Nem Ez semmiképp sem hivatalos. 

Ekkor előrántottam a zsebemből a receptjeimet. Mondom neki, nincs itt baj, most jövök a pszichiátriáról, a recepteken szerepel a nevem meg a címem, oszt haladjunk má. A magas fiatal rendőr már nagyon ment volna tovább, meg hát szeretett volna röhögni, csak még sem akart. Na,kis köpcös kézbe veszi a recepthalmot, a kupac tetején voltak a férjeméi. Nézi-nézi, olvasgatja, aszongya, maga ez a Dr. Trapper Töhötöm? Kicsit elbizonytalanodtam hirtelen. - Maga szerint a Töhötöm az női név? - kérdeztem egyre idegesebben. Már én se tudtam, sírjak vagy röhögjek. Majd mondtam neki, hogy az enyémek alul vannak. - Na jó-jó, de honnan tudjam, hogy tényleg úgy hívják, mint ami ide van írva. - Van nálam bankkártya, azon is ott a nevem. - Azt akár lophatta is.- nézett rám szúrós tekintettel. - Nézze, tudom, hogy hihetetlen, de nem szokásom bankkártyákat lopkodni.

Kezdtem feladni. A másik rendőr csendben felnyüszített. Gondoltam, segítek még egy picit. - Drága biztos úr! Ha kinyitja az izraeli igazolványt, látni fogja, hogy a héber feliratok között, alatt, fölött, valahol ott lesz a nevem latin betűkkel is, már csak az ilyen esetekre való felkészülés okán is. - Ühümm, ühümm, valóban, a név így már stimmel a recepteken lévővel. - Megkönnyebbültem, végre megoldottuk a rejtélyt. De nem.

Volt még egy súlyos problémája. - Tudja hölgyem, az a gond, hogy semmiképp nem fogadhatjuk el a receptjeit, ugyanis nincs rajtuk fénykép. - Ekkor már én is halkan felnyüszítettem. Majd a magasabbik vállon verte a töpszlit, oszt rábődült kétségbeesetten: Na menjünk mosmá innen a picsába, bazmeg! - Még kitéptem a köpcös kezéből a recepteket meg a személyit, aztán lassan elballagtak a sínek mellett. Búcsúzóul azért még intettem nekik. Kicsit féltem, hogy esetleg lábon lövik magukat az idegtől, netán egymást. De titkon bíztam benne, hogy csak leszerelnek a rendőrség kötelékéből.

Eljön egyszer az a pillanat is, mikor reggel fél hatkor a megállóban egy részeg skót kér tőled egy cigit, aztán meggyújtja, majd felszáll vele a villamosra. Mondod neki párszor, hogy sokba fog ez fájni, ha jön egy ellenőr, ám erre közli veled büszkén, hogy ő egy hiró, és vállalja a következményeket. Majd hadonászás közben leveri a szemüvegét, s azon frissiben rátipor. Eztán még legalább hatszor rád esik, és elmeséli, miért is rúgott be ezen a szép hajnalon, mint a disznó. Aztán mikor leszállsz, kezet csókol búcsúzóul, mert ő dzsentlmen is egyben mintegy, s még utánad bődül, hogy hol van a legközelebbi kocsma. Szóval, ez a pillanat megfizethetetlen. Minden másra ott a Master Card.

„Mert önmaga csak az lehet, aki mások helyett valamit magára vállal, és az nyeri meg az életet, aki új játékba kezd a halállal”

Ha mindez igazából tényleg a valóság lehet. Ezt sem tudhatom, mert az értelmem korlátai végesek.

Néha, álmatlan éjszakákat átvirrasztva, ilyen badarságokon jár az eszem, hiszen túl sok időm maradt már gondolkodni, mikor minden olyan különös, megfoghatatlan, szóval le nem írható, hisz a sötét, hangtalan csend egészen más, mint nappali fényben. S „mind alszanak, csak én virrasztok, mert most senki nem jöhet a Hold és énközém”

Boldogok a lelki szegények, akik megtalálják a maguk békéjét, mert Isten kezébe helyezik életüket, nem kételkednek, elfogadnak mindent oly természetesnek, ahogyan az van. Mélységesen irigylem őket mindezért.

Bár lehetnék tudatlan, semmit meg nem kérdőjelező, tenném a dolgom anélkül, hogy azt firtatnám, mi az értelme az egésznek, ha egyáltalán van!

Hisz az egész létünk csak hiábavaló körforgásnak tűnhet, ahol minden megtörténik újra és újra, halad előre a maga megszokott útján, vagy visszafelé, mi vagyunk csupán, akik kizárólag előre törhetünk az idő kétirányú síkján. Hátrafelé soha, és ezért öregszünk, és múlunk el csendesen, talán egészen nyomtalanul.

Az időben előre, mely soha meg nem áll. Tökéletes, mint a matematika, a zene, a nyelv, a bolygók összehangolt, egymással összefüggő rendszere.

Csak a fohász marad, hogy mind ez az őrület véget érjen egyszer kusza fejemben, de tudom, hogy csak várni kell, s elmúlik ez is, mint már annyiszor.

Mert ez a világ rendje, melybe akaratom ellenére én is bele tartozom, s a természet törvényeit meg nem változtatja, felül nem írja semmi, s a szabályokat maradéktalanul be kell tartani. Még nekem is, aki egy örök lázadó, cinikus, nihilista vagyok, de más nem is lehetek, hisz így teremtődtem meg. Még ha néha fáj is. Megváltoztathatatlan.

Mégis azt gondolom gyakran, hogy minden rejtjelezett, megfejtésre váró csoda, melynek titkát sem tudós, sem egyszerű lélek, sem maga a világ soha fel nem fedi. S talán minden így van jól.

Csak el tudnám fogadni, ha már megérteni nem lehet! Csak legalább annyit tudnék mondani: szememet, szívemet túl magasra nem emeltem, nem jártam olyan után, ami nekem elérhetetlen. Ám nem mondhatom.

S „…biztosan nem menekülhetsz meg, és ez a leggyötrőbb kín a világon”

Meghalt.
És most legszívesebben nem is mondanék semmi mást.
Megvárnám, míg a fejemben a szó visszhangja fokozatosan halkul, majd elcsendesedik.
Nem is nagyon van mit hozzáfűzni.
Talán egy jobb helyre költözött, ahol nyugtalan lelke békére és csendre talál. Ahol újra gyerek lehet.
Kilenc testvér közül ő volt a legkisebb. Talán ezért nem nőtt fel soha. Azt hiszem, nem is akart.
Egyszer úgy döntött, még ha nem is tudott erről, hogy örökre gyerek marad. Utoljára akkor érezte jól magát.
Bár az anyja korán meghalt, a nővérei gondoskodtak róla, és vigyáztak rá. Szerették. Mi is szerettük.
Régóta beteg volt, több mint egy éve. Az agyvérzésből viszonylag felépült, de megtört, sovány testét kikezdte a rák.
És nekem időnként átfut az agyamon a gondolat, hogy talán még örült is neki.
Mintha várta volna már. Hogy vége legyen.
Azt mondják, az alkoholisták lassú öngyilkosok..
De ő nem tudta halálra inni magát, bár megtett érte mindent.
Egyébként arany szíve volt, mikor nagy ritkán nem itta le magát. Jó indulatú volt és őszinte. Nem emlékszem, hogy valaha is gyűlölt volna bárkit.
Tele volt szeretettel, de egyáltalán nem tudta, hogyan kell szeretni. Hogy ehhez hozzá tartozik a felelősség is, a törődés, a gondoskodás. Beszélgetés, játék, közös kirándulás, közös nevetés.
Nem törődött velünk. Nem törődött anyámmal sem, pedig valószínűleg őt imádta legjobban egész életében.
Anyám húsz éve hagyta el, azóta számára az élet véget ért. Nem akart nélküle élni. Szerette őt. Őszintén szerette. De nem tudta, hogyan kell szeretni.

Ma egy hónapja, hogy elment, s nekem pont ma van a születésnapom.
Sokat sírtam. Pedig nem gondoltam, hogy így lesz.
Hosszú ideje nem tartottam vele a kapcsolatot.
Az utóbbi tizenöt évben mindössze kétszer láttam. Mind a kétszer részeg volt.
És most meghalt.
Ott álltunk a kórházban az ágyánál. Mindenhonnan csövek lógtak belőle. Kommunikálni már nem tudott. Nem is igen volt magánál. Erős fájdalomcsillapítókat kapott. Legalább nem fájt neki semmi.
Csak a félelem. Láttam a szemén, hogy fél. Mert így kell meghalnia. Nem ezt tervezte el. A félelem rosszabb a fájdalomnál.
De előtte egyszer még tudtunk beszélni vele.
Jó párszor beengedtek hozzá, mert az orvosok nem tudták megmondani, mennyi ideje van hátra.
Olyankor megérintettük a homlokát, megfogtuk a kezét,.
Tudattuk vele, hogy szeretjük, és hogy nincsen semmi baj.
Most már rendben lesz minden.
Mikor utoljára láttuk, már napok óta nem volt ébren.
De még akkor egyszer, pár percre kinyitotta a szemét, ahogy meghallotta a hangunkat.
Aztán másnap éjjel örökre elaludt.
Többé semmi nem fáj neki. Már nem fél.

Álmodtam róla három napja. Ez az álom sokáig kísérteni fog.
Tudom, mert most gyűlölöm magam. És sírok, amikor ezt leírom.
Mi a kertben álltunk, a három felnőtt gyerek. Mintha ünnepeltünk volna valamit. Nem tudom.
Akkor ő odasétált, régies szabású, fekete szövet kabát volt rajta, fekete, vastag keretes szemüveg.
Egy ugyanolyan külsejű kisfiú kezét fogta.
Fogalmam sincs, ki volt az a kisgyerek.
Csak álltak ott némán.
És akkor valamelyikünk azt mondta neki, hogy nem maradhat velünk, el kell mennie.
Semmit nem szólt, csak szomorúan nézett. Elfordultunk tőle.
Mikor újra odanéztem, nem volt sehol. A fiúval együtt eltűnt a semmiben. Megkérdeztem, hogy végül mi lett vele, tud-e róla valaki valamit.
Ekkor ébredtem fel.
Különös módon az egyetlen álmom, amit fekete-fehérben láttam, mert egyébként mindig színesben álmodom.
Talán ezért is fog sokáig kísérteni.
Olyan volt, mint egy régi film, akár csak a ruha s a szemüveg, amit viselt. Ő és a kisfiú. Mintha egy háború előtti filmből léptek volna elő. Vagy egy régi fényképről.
És én gyűlölöm magam, mert nincs rosszabb az elutasításnál.
Főképp, ha azok utasítanak el, akiket az ember szeret.
És vágyik rá, hogy közéjük tartozzon. De közben tudja, hogy nem lehet. Mert már nem tartozik senkihez.
Talán csak ahhoz a gyerekhez, akinek a kezét fogta.
Vajon ki lehetett.

Nem kéne most is bőgnöm, de képtelen vagyok abbahagyni.
Mert ez fáj leginkább, hogy elutasítottam őt.
Hiába bocsájtottam meg neki, nem akartam többé látni.
És most meghalt.
Korán értünk a kórházba aznap reggel. A nővérem aláírta a papírt, amiben kértük, tekintsenek el a boncolástól.
Aztán lementünk a hullaházba (milyen ocsmány szó), hogy utoljára lássuk, és elköszönjünk tőle.
Békés volt az arca, szinte szép. Mintha mosolygott volna.
Vagy csak én képzelem, mert így könnyebb elviselni.
Nem tudtuk, hogyan kezeljük a helyzetet, leginkább úgy viselkedtünk, mint három idétlen kamasz.
Őszintén mondom, mindig azt reméltem, előbb halok meg,
mint bárki, akit szeretek.
Elmentünk a temetkezési vállalkozóhoz, hamvasztást kértünk.
Nem akartam, hogy így legyen, de ez volt a kívánsága.
Így nem maradt belőle semmi.
Sokszor gyötör a kérdés, hogy legalább a hangjára fogok-e emlékezni pár év múlva még.

Szép urnát választottunk. Fehér, matt edényke, rajta firenzei liliomok. Én kértem a fehéret, azt akartam, hogy szép háza legyen.
Aztán el kellett rendezni a hátra hagyott dolgait a házban, átnézni a papírokat. Nem sok maradt utána, régi tárgyak, bútorok, amiket még az anyámmal, és velünk közös életéből vitt magával tovább.
Mintha konzerválni próbálta volna az időt, amit velünk töltött egykor.
Fájt nekem látni ezt. Ennyi maradt egy életből.
Nem maradt belőle semmi.
Aztán pár nappal később átvettük a hamvait.
Egy karton doboz, benne az urna, benne az apám.
Már teste sincs. De talán a lelke egy csendes, békés helyen nyugszik. És többet nem kell fáznia.
Mikor hideg eső esik, leginkább akkor szeretném őt betakargatni valamivel.
Titkon azt remélem, néha lát bennünket odafentről.
Vajon meddig tart a gyász...
Meghalt.
És ehhez nincs mit hozzáfűzni.
Csak egy dátumot: 2014. február 25.

Szeretlek, Apu.

Budapest, reggel 7:30, csúcsidő. Próbáltam volna mielőbb haza vergődni. Persze, hogy a 3. tömött villamosra sem fértem fel. Jön a következő, szintén dugig van. Na, gondoltam, erre felszállok, ha az ég a földdel ér is össze. Fellépek a lépcső szélére, kérdem amúgy parasztosan, ahogy szoktam volt, hogy nem lehetne-e hangyafasznyit beljebb menni esetleg. Előttem egy illuminált úriember rögvest megfelelt kérdésemre: Hova a faszba má? Hát, mondom, azt én nemtom, de sürgősen el kell jutnom az orvoshoz, mert kiújult a TBC-m, oszt mindjárt vért köpök. Néhányan pánikszerűen leugrottak a járműről, így aztán sikerült a lépcső tetejéig nagy nehezen felnyomakodnom. Hát nem vagyok leleményes? Szerintem de. Szeretlek BKV!

Felhív egy nő, aszongya, kössünk temetési biztosítást. Hát, mondom, én babonás vagyok, hót biztos, hogy nem kötök, mer másnap valaki tuti elpatkol. De ez nagyon jó ajánlat, legalább hallgassam meg. Na, mondom, jóvan, legyen neked karácsony. Aszongya, havi 13 ezer a díj, temetéskor 800 ezret fizetnek majd. Hohohohoó, hát, mondom, ez mekkora mecije már! Ekkor éreztem, eljött az én időm, végre bekopogtatott hozzám életem legnagyobb lehetősége. Szóval húsz éven keresztül fizetek havi 13-at, a gyerekem kap 800 rugót. Ha mákja van, tud belőle venni egy használt ásót, oszt elhantol a rózsabokor alá. Én akkor ebbe most azonnal bele is vágnék. Erre lebaszta a telefont. Én meg egy büdös geci vagyok. Amúgy. De annyira jólesett.

Kéjhömpöly a BKV-n. (avagy egy röpke nüansz a Baross utca és a Boráros tér között, egy esős péntek este melóból hazafelé..)

Harminckettesek tere, villamosmegálló, 5 után..
Tömeg a köbön..
Jön a jármű, ajtó nyílik, kicsörtetnek hatszázan. Próbálok felférni, s ezt egy úriember kéretlenül meg is oldja helyettem, egy jól irányzott térdessel berugdos a ziháló embertömeg közepébe. Ennek következtében nekiesek egy ifjú deli legénynek, aki felém fordul, majd rám üvölt: Mi a faszt csinálsz mááá! Mondom, semmit, egy kedves, antipatikus fiatalember szíveskedett idáig taszítani. Aszongya eztán: Még egyszer meglöksz, megbaszom az anyádat!
- Ah, -  mondom, az felettébb lenyűgöző lesz. Mire ő: Ne bólogassá! Érted? Ne bólogassááá! Mondom, -  Miért? Előző életemben bólogató kutya voltam egy Moszkvics hátsó ablakában, és ez a rossz szokásom azóta is megmaradt. Egyébként is, vegye úgy, hogy ez a sors keze. Egy új, gyümölcsöző kapcsolat kezdete. Tudja, drága barátom, ha már ilyen kellemesen összetegeződtünk, mindössze annyi történt most velem, mint Sidrákkal, Misákkal, meg Abednegóval közel 4 ezer évvel ezelőtt. (Ekkor már úgy nézett rám, mint egy ufóra) Tudja maga, mi történt velük? (Megrökönyödött, néma, zavart arc) Az történt, hogy behajigálták őket a tűzbe. Mint engem most a villamos közepébe. De inkább nem is terhelném ilyen súlyos információkkal magát, mert a végén még mehetek gyónni a megyés püspökhöz, hogy gallyra vágtam egy szépreményű ifjú pszichéjét. 
Ekkor kétségbeesetten a csajára nézett. Aszongya neki a nője: Nem a nénivel kéne baszakodni, jóóvaaan? 
Majd távoztak köreinkből. 
Kissé vinnyogtam még hazáig, annyira jólesett gecinek lenni.