A sarki kocsmában iszogattak. Minden reggel. Szigorúan csak gyümölcslét és ásványvizet. Próbáltak elvegyülni a piások között, több-kevesebb sikerrel. Azok gyanakodva figyelték őket heteken keresztül, de aztán megszokták, hogy a két borostás, középkorú pasi folyton a pultnál üldögél. Hallgatagok voltak, mint két sült hal. Az egyik néha intett a csapos lánynak, hogy kérnek még némi löttyöt, de ezen kívül nemigen nyikkant meg egyik sem. - Várnak valakit, Uraim? - kérdezte tőlük egyszer a lány. - Valami olyasmi. - dörmögte az egyik. - Én speciel a világvégét. - fűzte hozzá a másik fickó. - Ja, azt már én is. Tűkön ülve. Sok sikert! - mondta a lány, majd teli tálcával a kezében az egyik sarokasztalhoz libegett, s az italozók elé pakolta a söröskorsókat. Még ittak egy kávét, a magasabbik pénzt dobott a pultra, majd biccentett, s kivonultak az utcára. A járdán álldogálva egyszerre gyújtották meg cigarettájukat.

- Elárulnád, meddig koptatjuk még a valagunkat ebben a kurva kricsmiben? - kérdezte ingerülten a köpcös. A másik csak megvonta a vállát. - Honnan tudjam? Nem vagyok vátesz. Egyébként meg, ameddig szükséges. - Szóval, innen megyünk nyugdíjba. - nyögte a társa, majd a csatornába pöckölte a még parázsló csikket. A magasabbik az ég felé fújta a füstöt, s a felhőket kémlelte. - Jaj, Alfonz, kérlek! - nyekegte fájdalmasan. - Te tényleg ennyire hülye vagy baszki, vagy csak megjátszod magad? - morgott a köpcös. - Tíz éve együtt gályázunk, és még mindig nem jegyezted meg, hogy a nevem Nándi. Érted? Nándi! - Csillapodj, Adalbert! Nem kell ennyire komolyan venni az életet. - Menj anyádba! - köpött a másik egy jó nagyot a járdára. - Elindulunk végre, vagy itt eresztünk gyökeret a flaszteren? Még jelentést kell írnunk a főnöknek. - Nyugi. Tele van vele a fiók. - vakarászta a borostáját a magas. - Kinyomtattam vagy ötven példányban. Csak dátumozni kell, meg aláírni. - Remek. Akkor húzzunk el innen a redvába. - szólt Nándi ingerülten. - Vigyázz, kutyaszar! - figyelmeztette társát, aki egy kecses szökkenéssel átugrotta a kupacot, majd eltűntek az utcasarkon befordulva. Rutinosan kerülgették a hányáspacnikat. 

Másnap reggel, meglepő módon, ismét ott ette őket a fene a lebujban. A pultos csaj automatikusan odalökte eléjük a kávét meg az ásványvizet. A törzsközönség már annyira megszokta őket, hogy fel sem néztek, mikor a két pasi bevonult. Meg amúgy is leszarták az egészet, a piájukra koncentráltak feszülten. Végre belépett az ajtón a különös külsejű csóka, aki hetente kétszer-háromszor megjelent a kocsmában. Szokásához híven köszönés nélkül leült a pulthoz, s egy összehajtogatott húsz-ezrest csúsztatott a pultos lány felé.A csaj arcán napról-napra hevesebb idegrángás futott keresztül a faszi miatt, aki amúgy azt sem mondta, fapapucs. Végül nem bírta tovább, s dühösen ráripakodott.  - Legalább elárulná végre, mit óhajt inni ezért a pénzért? Hálás lennék, ha megnyílna, mert csak toligálja itt a húszasát az asztalon. - A pasas nem felelt, csak jelenetőség teljes pillantással mélyen a nő szemébe nézett. Az csak lemondóan megrázta a fejét, majd odébb állt a dolgára. A köpcös ugrásra készen ült a fickó mellett. A magasabbik nyugtatóan rátette kezét a karjára.  - Nyugi, Adolf! - suttogta. - Majd rajtaütünk, ha tetten érjük. - Adolf? Ennyire nem lehetsz szemét! - szűrte a fogai között Nándi. - Miért, mi lesz, ha mégis? - Majd megtudod, ha beleverdesem a fejedet a pultba. - Csitulj, Nándor, csitulj! Nem hívhatjuk fel magunkra a figyelmet. Elvégre inkognitóban vagyunk. - Inkognitóban. Ja. Szerinted senki nem jött még rá az elmúlt hetekben, hogy zsaruk vagyunk? Mellesleg neked nem tűnt fel, hogy ez a pultos lány egy mákszemnyit sem hasonlít a fotón lévő csajra? - És ha direkt megváltoztatta a külsejét? - suttogta a magas. - Tudod? Hogy álcázza magát. - Bakker! Nem néztél te egy kicsit túl sok James Bond filmet? - Ne idegesíts, Anzelm! - Miközben sutyorogtak, a fura figura halk sóhaj kíséretében feltápászkodott, majd lassú, kényelmes léptekkel elhagyta a csehót. A köpcös a társára nézett. - És most? - Követjük, barátom. Tudni akarom honnan jön, hová megy. - A másik csak vállat vont. - Te tudod. - mondta szkeptikusan. - Bízz bennem, Alfréd, tudom, mit csinálok. - szólt a magas, és pénzt dobott a pultra. - Ha te mondod.. - nyögte Nándi, majd kiballagtak az utcára.Még épp látták a pasast befordulni egy sarkon.

- Ott megy. Húzzunk bele, nem akarom elveszíteni, Alajoskám!  - Mondd, Ottó! Társam a mában, része a holnapomnak. Ennyire viccesnek találod, hogy percenként más utónevet biggyesztesz rám? Kezd fárasztó lenni, de baromira! - Engem szórakoztat. - felelt a magasabbik. - Pompás. Akkor legalább te jól érzed magad. - morogta Nándor, s menet közben számolgatni kezdte, hogy hány éve is van még hátra a nyugdíjig. - És ez már félsiker, Albert. - Nándor nem válaszolt, csak böfögött egy penetránsat. - Nyugodtan rám hányhatsz, neked még ezt is megbocsátom. - szólt Ottó. - Hülye. Annyi a savam a sok kávétól meg gyümölcslétől, hogy már fekélyt kapok.  - Szar ügy, Antikám. Minden esetre ne okádj a járda mellé, mert kiég a fű. - Mész te a francba! - hörögte a köpcös. - Hát, úgy érzem, arrafelé tartunk. - felelte ő, s rágyújtott egy cigire. Közben majdnem utolérték a fickót. - Hé, Sanyikám, megállnál egy percre? - kiáltott utána Ottó. - Honnan tudod a nevét? - Nem tudom. De valahogy csak meg kellett szólítanom. - A faszi rájuk se bagózott, baktatott tovább komótosan. - Ember? Megállna egy percre? - A fickó lassan megfordult, széles terpeszben, zsebre dugott kézzel bámulta őket. Ottó felmutatta a plecsnijét. A pasas arcán átfutott egy megvető mosoly.  - Motozd meg, Arisztid! - Te meg biztos Tasziló. - röhögött fel a fószer! - Jaj, de humoros valaki. A falhoz! - utasította Nándi, majd végig tapogatta a zsebeit. Az egyikből előhúzott egy rendőr igazolványt. Tanácstalanul mutatta oda Ottónak. - Szóval, szintén zenész. Úgy nézel ki, mint egy lepukkant hipszter. - Ja. Hogy ne látsszak annyira zsarunak, mint ti. És most? Mi a terv? - Szerintem beszélnünk kéne. - Szerintem is. Van itt a közelben egy kocsma, épp oda tartottam. - Hát, akkor menjünk. - bólintott rá Ottó. - Én ma több kávét nem iszom, szólok előre. - hőbörgött Nándor. - Akkor te majd kapsz egy pohár tejet. Az leköti a savat. - Végre valami jó hír. - nyögte a köpcös, majd hármasban haladtak tovább a csehó felé. A hipszter végre lehorgonyzott egy erősen romos lebuj előtt, melynek félig lógó, szélben himbálózó cégtáblája büszkén hirdette a hely nevét. Gödény Torok. Ottó felhúzta jobb szemöldökét. - Ez még a háború vihara után maradt így, vagy mostanában robbantották fel? - Volt egy kis bunyó. - felelt a raszta hajú. - Csak önök után, uraim! - invitálta szívélyesen társait. - Über fajin. Itt tejet biztos nem kapok. - nyögött fel Nándi, majd gyanakodva beóvakodott. - Amúgy ezt nem egybe írják? - Mit, Nándor? - Azt, hogy Gödénytorok. - Szerinted, ezeknek nem mindegy? - zárta le a lamentálást Ottó. Beléptek hát a csodák eme utánozhatatlanul hangulatos birodalmába. Nándor legnagyobb riadalmára a kocsmáros egyből előkapott egy biciklipumpát, s összeszűkült szemekkel, mintegy fenyegetően lerakta az asztalra, jelezve ezzel, hogy itt nincsen móka, kacagás. - Nyugi. Csak ideggyenge. - veregette hátba "Sanyikám" a megrémült köpcöst. Leültek egy viszonylag csendesnek tűnő sarokba. - Na, akkor teregessük ki a kártyáinkat. - szólt Ottó. - Erre gondoltam én is. - felelt a hippi, majd valamelyik zsebéből a sok közül előhúzott egy régi, kopott fényképet. - Ja, hát ilyenünk nekünk is van. - mondta Nándi. - Most akkor cseréljük el, vagy mi legyen? - Elmondom, mi van. - így a raszta. - Epedve várom. - rebegte Ottó.

Bivaly, a békítő, rezzenéstelen arccal állt a pultnál, még csak véletlenül sem nézett hátra, mikor a három csodabogár bevonult az ajtónak éppen nemnevezhető nyíláson. Pláne, mivel az egyikük igen közeli ismerőse volt. Nem rajongott a gondolatért, hogy a csehó törzsközönsége ezt esetleg ki találja szagolni, mikor nagy ritkán valamelyikük épp véletlenül kihúzza a fejét a söröskrigliből, hogy vegyen egy mély levegőt lefetyelés közben. - Szóval, az a szitu, - bökött a képre "Sanyikám" - hogy ez a csaj itt a képen a mi drága Gizikénk. Minden nap dél körül megjelenik, hogy hazainvitálja ebédre az ő egyetlen, hőn szeretett urát, akinek Balfék a ragadvány neve ezen a környéken. - Ühüm. Ez sok mindent elárul az ürgéről. - szólt Ottó. - Na, igen. Ám Balfék, mivel tényleg egy balfék, mit sem sejt Gizike bűnös üzelmeiről. De nem jár egyedül, hű csatlósként kísérgeti Surranó nevű cimboráját, mint az árnyék. És ez a Surranó valószínűleg szintén sáros. - Mint általában minden bakancs. - nyögött fel ismét Nándi, majd nagyot kordult a gyomra. - Aladár, te inkább hallgass! - intette csendre Ottó. - Két kérdésem van. - fordult "Sanyikám"-hoz. - Egy. Minek idegesíted a halálba minden nap a csapos lányt a másik kocsmában? Kettő. Honnan tudsz Gizike bűnös üzelmeiről? - Nos, a csapos lány a másik kricsmiben a mi drága Gizikénk húga. Így fenn áll a lehetőség, hogy bűntársak. Egyébként meg látod azt a nagy darab benga pasast a pultnál? Na, ő évek óta az informátorom. Méghozzá a legjobbak egyike. Mellesleg ő szokta itt lecsillapítani a kedélyeket, mikor elszabadul a pokol. Már pedig az itt nem ritka. - Látszik. - mondta Ottó, s a plafonról félig leszakadt antik csillárra sandított. - Szóval, őt csak úgy emlegetik, hogy Bivaly, a békítő. - Itt senkinek nincs normális polgári neve? - kérdezte idegesen Nándor. - De. Gizikének. - felelt a hipszter. - Meg neked, Attila. - ütötte le a labdát Ottó. Nándi dühösen bokán rúgta az asztal alatt, de ő csak pofátlanul vigyorgott. Roppant elégedett volt magával.

És akkor belépett az álmok asszonya, Balfék hőn szeretett hitvese. Gizike. Félénken intett az urának, majd halkan azt rebegte - Kész az ebéd. - Ez a kis töppedt, riadt nő volna a díler? - nézett Ottó hitetlenkedve a raszta csókára. - Nem minden az, aminek látszik, barátom. - felelt Sanyi. A másik sarokban ekkor feltápászkodott lassan egy átszakadt, nyamvadt alak, s bizonytalanul ivócimborájára nézett. - Menj már, te szerencsétlen! Kihűl a képosztás cvekedli. - dörrent rá Surranó Balfékre röhögve, mire ő kisunnyogott a kocsmából szerelmetes nejét követve. - És most? - húzta fel szemöldökét Nándi, miközben arcára erősen kiült a gyomorbetegek lehető legnyomorultabb kifejezése. - Várunk. - szólt Sanyi. - Nem akarom, hogy gyanút fogjon ez a bakancsos díszhuszár. Apránként utána szivárgunk. Egyesével. - A bakancsos díszhuszár, alias Surranó, összeszűkült szemekkel, idegesen méregette őket a szomszéd asztal mellől. Maga alá húzta csülkeit, így a cipőjéből áradó döglesztő sajtszag kevésbé terjengett körülötte a levegőben. Bivaly, a békítő, óvatosan hátrapillantott a válla fölött, s halványan megrázta a fejét, jelezve, hogy még maradjanak a seggükön. A kocsmáros rendületlenül dobolt a pulton a biciklipumpával, mintha az már örökre hozzánőtt volna a kezéhez. Egy ideje szinte mást sem csinált, minthogy kényszeresen csapkodta az asztalt a szerszámmal, s üveges tekintettel bámult maga elé. Bivaly csitítóan rátette hatalmas tenyerét a csapos karjára, az hirtelen felriadt réveteg állapotából, s egy rövid időre abbahagyta a zajkeltést. Félóra múlva Balfék visszasomfordált a kricsmibe, miután elfogyasztotta szerény ebédjét. Lehuppant Surranó mellé. - Na milyen volt? Gondolom, királyi. - gúnyolódott ő. - Gizike jól főz. Ne sértegesd! - mondta halkan, szinte bocsánatot kérve Balfék. - Ha te mondod.. - röffent, vagy böffent megvetően a cimborája. Bivaly hátranézett, s a három zsaru tudta, ideje akcióba lendülni.

- Egyenként szivárgunk a nő után. - súgta a hippi, majd felállt, nyújtózkodott és ásított egy hatalmasat, mint aki kurvára unja magát. De csak elterelő hadműveletnek szánta. A pultra dobott némi pénzt, majd kényelmesen battyogva elhagyta a csehót.  - Az rendben van, hogy ő tudja, hol lakik a csaj, de mi hogy találunk oda?  - Nemtom, Nándi, de szerintem indulj. Lehetőleg ne tévedj el a beton dzsungelben. - mondta Ottó a borostáit vakargatva, majd útjára bocsátotta köpcös társát. Kisvártatva ő is felállt, kifizette a kávéját, s elindult kifelé. Meglepetésére Bivaly, a békítő, szótlanul mellé szegődött. Kicsit megelőzte, s intett, hogy kövesse. Komótosan baktattak a panel házak közötti szűk utcákon, aztán egyszer csak Bivaly megállt, s az egyik lépcsőház felé bökött a fejével. Ottó némán bólintott, a csatornába pöckölte parázsló csikkjét, majd mély sóhaj kíséretében felment a lépcsőn. A bejárat nyitva volt, s az előtérben ott várakozott Sanyi. Jelbeszéddel próbálta elmagyarázni, hogy mi a szitu, de a másik csak annyit értett belőle, hogy kussolni kell egyelőre. Próbáltak beolvadni a postaládákba amikor belépett egy erősen zilált, lepukkant fazon, s bizonytalan léptekkel elindult egy alagsori lakás felé. Valószínűleg észre sem vette a két nagy darab fickót az előtérben. Öt-hat perc várakozás után elindultak ők is, majd megálltak hallgatózni a szuterén előtt. Bentről furcsa hangok szűrődtek kifelé, s Ottó ugrásra készen várta, hogy berúghassa a rozzant ajtót. Majd szétfeszült az adrenalintól, na meg az ambíciótól. A hipszter meglepően nyugodtan álldogált zsebre tett kézzel, majd hirtelen ő maga rúgta be az alagsori szükséglakás deszkákból összetákolt ajtaját, megfosztva ettől az élvezettől Ottót. Odabent meglepő látvány fogadta őket. Az asszony, meg a lepukkant fazon négykézláb álltak egymással szemben a padlón, és épp a parkettát szedegették fel az ágy előtti szőnyeg alól.

- Nocsak, nocsak, Gizike drága! - szólt "Sanyikám" vidáman. Gizike drága pár pillanatig mély döbbenettel bámult a két pasasra, aztán hirtelen felpattant, és sovány, gyengécske testalkatát meghazudtoló erővel és vehemenciával vetette rá magát a hippire. Társa, a lereccsent, rossz arcú, zilált fószer kétségbeesetten kapkodta elő a padló alól az apró, fehér port tartalmazó csomagokat, s próbált minél többet a zsebeibe tömködni. Az egyébként halk szavú asszony eközben üvöltött, mint a sakál, és ököllel püfölte Sanyit, akinek végül nagy nehezen sikerült megfékeznie az őrjöngő nőt. Ottó grabancon ragadta a kábszeres faszit, elkobozta tőle a kis zacskókat, majd mindkettőjüket megbilincselték. Épp haladtak a kijárat felé, mikor az időközben megérkező Surranó az útjukat állta. - Hová, hová, uraim? Ez azért nem így működik ám. - mondta fenyegetően. - Dehogynem. - felelt Sanyi halvány mosollyal a szája szélén, mert ő már látta,amit Surranó még nem észlelt. Történetesen Bivaly közeledett feléjük a lépcsőn, s kelletlen arckifejezéssel, továbbá nem túl szívesen, de egyetlen ökölcsapással hatástalanította Surranót. Majd sarkon fordult, s visszaballagott a Gödény Torokba. 

A két zsaru már tűkön ülve várta a rabomobilt, mert nehezen viselték a cirkuszt, amit a három letartóztatott produkált. A zilált pasas hisztérikusan zokogott, mert elszedték tőle az összes kábítószert, Gizike fülsiketítően rikácsolva ordibált, közben jó párszor bokán rúgta Surranót, aki már mindenről lemondva, rezignáltan csak annyit mondott - Gizi, te hülyébb vagy, mint az urad. - És végszóra ő is befutott. Balfék, a mit sem sejtő hitves. Letaglózva bámulta a társaságot, és az orra előtt zajló eseményeket, majd kétségbeesetten ő is sírni kezdett. Földre vetette magát neje lábainál. - Szerelmem, mi lesz velem nélküled? - óbégatott keservesen. Ám Gizike, álmai nője, egyik lábával odébb tolta az útból, hogy tovább csépelhesse Surranót. Végre befutott a járgány, amire már epekedve vártak. Bezsuppolták a társaságot, Balféket nem lehetett leválasztani becses neje lábszáráról, így őt is bedobták a furgonba. - Intézed? - kérdezte Ottó. - Ja. - bólintott "Sanyikám". - Jó, akkor én megkeresem Nándit. Remélem, itt kószál valamerre. - Kezet fogtak, majd a rabszállító elviharzott a rendőrségre. 

Ottó mohón rágyújtott a járdán ácsorogva, mélyen leszívta a füstöt, majd az ég felé fújta azt, miközben a felhőket kémlelte. - Merre jársz most, Atanáz? - mormogott maga elé abban bízva, hogy valahol a közelben rálel Nándorra, mondjuk, amint éppen gyomorsavat okád egy rózsabokor tövében. Hogy mi volt Sanyi valódi neve, azt soha egyikőjük sem tudta meg.  

Késésben volt. Hetek óta figyelte azt a bizonyos bankfiókot a munkaügyi hivatallal szemben az utca túloldalán. Tudta, hogy zárás előtt egy órával már csak néhány kósza ügyfél téved be a dolgait intézni. Összeszűkült a gyomra a rettegéstől, valójában baromira nem akarta megtenni azt, amire készült, s amire a kétségbeesés késztette. Imádkozott, hogy minél kevesebben legyenek mikor odaér, mert senkiben nem akart kárt tenni. Már mindent kitervelt jó előre, de biztos volt benne, hogy amilyen peches, semmi nem úgy fog elsülni, ahogy kéne.

Odaért a kereszteződéshez, ahol át kellett volna vergődnie, hogy aztán minél észrevétlenebbül besunnyoghasson a bankba. Döbbenten észlelte, hogy a jelzőlámpák nem működnek. Gyomra gombostűfejnyire szűkült az idegtől. - Bakker! Kezdődik. - nyögte dühösen. Valami azt súgta, hogy inkább haza kéne ballagni, de túl akart lenni az egészen. Eleget halogatta a dolgot, sürgősen pénzhez kell jutnia mielőtt heteken belül utcára kerül az évek óta halmozódó lakbérhátralék miatt. Fájdalmas sóhaj szakadt fel gombóccá gyűrődött torkából. Csak állt ott, mint egy szerencsétlen hülye,és próbálta összeszedni magát. Bepánikolt. Toporgott egyik lábáról a másikra, és az embereket figyelte, akik a zebránál kezdtek gyülekezni az út két oldalán. Idegesen az órájára nézett. Tudta, hogy szorít az idő.

Az autók veszettül dudáltak, egymásba torlódtak kanyarodás közben. Szétszakadt már a feje a zajtól. Pár vakmerőbb gyalogos futva átszlalomozott a kocsik között. Ő nem merte megkockáztatni. Néhányan kis híján fellökték rohantukban. Egyre dühösebb lett. Már épp nekiveselkedett, hogy végre elinduljon ő is, mikor a szemben lévő járdaszigeten megjelent egy roppant vidám óvodás csoport, kettesével, kézen fogva, hosszú, tömött sorban. Penetráns káromkodás hagyta el ajkát, bár próbálta minél kevésbé felhívni magára a figyelmet. Tudta, hogy mire ezek átcsámpáznak az úton, lemegy a nap, a bank meg bezár. Egy kósza macska rohangált össze-vissza az orra előtt, egy busz épp hogy ki nem lapította. A tömegben ekkor hirtelen észrevette az egyik szomszédját. Behúzta a nyakát és elfordult, remélve, hogy nem ismerik fel. Ám az idős hölgy kedvesen odaintett neki. - Jó estét, Lalikám! - majd tovább botorkált nyikorgó kerekű bevásárló táskájával. Lajos majdnem agyvérzést kapott. Tudta, hogy biztos a lebukás, de most már nincs visszaút.

És ekkor csoda történt. A jelzőlámpák újra működésbe léptek, eleinte csak folyamatos sárga villogással. - Gyerünk már! Gyerünk már! - szűrte fogai közt türelmetlenül Lajos. Végre zöldre váltott a lámpa, szabaddá vált az út. Ám a zebra közepén botladozva látta, hogy a bank bejárata előtti rács szép lassan lefelé ereszkedik. - Elkéstem! - nyögte kétségbe esve. Loholt lihegve, de hiába. Dühösen rávert öklével a vasrácsra, kézfejéből kiserkent a vér, majd leült a bank elé a járdára, és halkan sírdogálni kezdett. A kimerültség, a stressz hamarosan megtették hatásukat. Félóra múlva Lali elnyúlt a betonon, s csendesen szuszogva az igazak álmát aludta. Senki rá sem hederített, átléptek rajta,mint egy szemétkupacon.

Arra eszmélt, hogy a vak sötétben egy erősen sminkelt idősebb nő bámul bele az arcába. Halálra rémült és megpróbált felülni, de nem tudott. Ekkor vette észre, hogy kezei oda vannak bilincselve a rácshoz. Biztos volt benne, hogy csak rémálom ez az egész. De tévedett. - Helló, kicsim, kialudtad magad? - kérdezte nyájasan, cigitől rekedt hangon a kissé ledérül öltözött nőszemély. - Mit akar? - nyögte Lajos rettegve. - Amit te, szivi. Úgy fogok játszani a testeden, mint Fischer Annie a Bösendorferen. - búgta csábosan az eléggé lelakott éjjeli pillangó, majd kedvesen megpaskolta Lajos arcát. - Nincs pénzem! És különben is,hagyjon békén, haza akarok menni! - nyekegte Lali megszeppenve. - Nincs? Majd letörleszted, kicsim. De tudod, mit? Most az egyszer grátisz lesz. Elvégre nekem is jár egy kis szórakozás egy átdolgozott, kemény éjszaka után. - Lajos ajkát ekkor egy velőt rázó ordítás hagyta el. - Neeeeeeeeeeeeeeeeeeeeem!!!!!!!! - s oly sokáig kitartotta  a hangot, hogy az oxigénhiánytól nyomban el is ájult.

Már pitymallott, mikor legközelebb kinyitotta véreres, csipától összeragadt szemeit. Kisebb csődület állt körülötte, ő meg csak feküdt ott kikötözve pőrén, lecsupaszítva, szégyentelenül. És ezen már sírni sem tudott. Ekkor fordult be a sarkon két rendőr járőr szokásos hajnali körútjukat kezdve. - Höhh! Itt járt a Spett Mari. - bökte oldalba egyik a másikat, mikor meglátták Lajost a járdán fetrengve, majd mindketten otrombán felröhögtek. Egyikük leguggolt a nyomorult mellé, hogy kikérdezze. - Tudja, mi történt magával? - De Lajos csak halkan azt rebegte - Segítség... - Óhajt esetleg feljelentést tenni, Uram? - Nem óhajtok feljelentést tenni, hagyjanak megdögleni a francba! - üvöltötte immár teli torokból a pórul járt áldozat. - Csituljon, ember! Mindjárt itt a mentő magáért. - Lajos szorosan lezárta szemeit, érezte, hogy megöli a szégyen.

- Na oszoljanak,emberek, nincs itt semmi látnivaló! - kezdte odébb terelgetni a népet a másik rendőr. Örökkévalóságnak tűnt, mire megérkezett végre a mentő. Lajost bedobták, mint egy lisztes zsákot, majd szép lassan elporoszkáltak vele a napfelkeltébe. - Én nem tudom, ez a Spett Mari honnan szerzi ezt a rengeteg bilincset, de ezt is megtartom. - Egész szép kis gyűjteményed van már otthon. - Így csevegett kedélyesen a röpke incidenst könnyedén feldolgozva a két járőr, majd eltűntek a következő sarkon befordulva.

Lajos lakhatási gondjai minden esetre kisvártatva megoldódtak. Az őt ért trauma hatására elméje megbomlott, így elhelyezték őt egy pszichiátriai elfekvőben.

Egykedvűen haladt a tömegben előre. Néha durván nekiütközött némelyik szembejövő. Nem figyelt rájuk.Gondolatai másfelé jártak. Párszor megbotlott a járdaszegélyben, ahogy próbálta kikerülni a körülötte sietőket. Forró volt az aszfalt, még a cipőtalpán keresztül is érezte a meleget. Felszállt egy buszra. Nem tudta melyikre, nem nézte a számot. Nem is nagyon érdekelte. Csak menni akart, bárhová, céltalanul. Az első hirtelen fékezésnél egy kövér nő ráesett. De most ezt sem bánta. Bambán bámult ki az ablakon. A lerobbant házakat nézte. Lehangoló látvány volt.

Pár megálló múlva hirtelen ötlettől vezérelve leugrott a járműről az utolsó pillanatban. Ismeretlen helyen találta magát. Kicsit megijedt, de a busz már csörömpölve haladt tovább, gyomrában az embertömeggel. Körülnézett. Két galamb harcolt egymással egy darab kenyérért mellette a járdán. Mulatságosnak vélte, ám amint tovább haladt a tekintete, észrevett egy pénztárcát a pad alatt. Lehajolt, hogy kihalássza, s a mozdulattól a galambok odébb rebbentek riadtan. Felemelte a tárcát. Elég vaskos volt, jóféle bőrholmi. Nem olyasvalakié, aki a környéken lakik. Megszagolta. Kellemes parfüm illat áradt belőle. Bár bűntudatot érzett, de kinyitotta. Tudni akarta, kié. Ahogy sejtette, pénz nem volt benne, csak némi apró, igazolvány, pár papír fecni. - Vajon hogy kerülhetett ide? - töprengett. Nyilván a belvárosban lopta valaki, majd itt dobta el, miután kiszedte belőle az értékesebb dolgokat. Elhatározta, hogy mindenképp visszajuttatja a tulajdonosának. Úgysincs semmi dolga, mióta munkanélküli, otthon lenni meg nem szeretett. Mióta elveszítette korábbi jól működő egzisztenciáját, lakása egyre lerobbantabb lett, a drágább holmikat már rég eladta. Az áramot a múlt héten kötötték ki. Mit is csinálhatott volna otthon. Meló után kajtatni ma nem volt kedve. Belefáradt a hónapok óta tartó teljes sikertelenségbe.

A legkézenfekvőbb az lett volna, ha egyenesen a rendőrségre viszi, de valamiért inkább személyesen akarta átadni. Nem a jutalom reményében, csak mert jó feladatnak tűnt aznap délutánra. Megnézte a pénztárca tulajdonosának lakcímét. Nem volt ismerős. Csak a kerület számának alapján tudta, hogy valami elit környék lehet. Még egyszer megnézte az igazolványt, és rájött, hogy a név, ami rajta állt, végig kísérte a gyerekkorát. De persze, elég átlagos, gyakori név. Ez nyilván valaki más. Hogy is válhatott volna tehetős ember abból a csóró srácból, akivel együtt rúgták a bőrt a flaszteren minden nap suli után. Na, mindegy. Kell e egy térkép, hogy ha valahogy visszajut a városba, megtalálja az utcát, ahol az illető lakik. 

Felszállt a visszafelé induló buszra, szerencsére most nem voltak sokan. Leült egy szakadt ülésre. A belső zsebébe csúsztatta a tárcát. Bár melege volt, nem akarta levenni a zakóját, félt, hogy az kicsúszik belőle. Unottan nézett kifelé, mikor meglátott egy kávézót. Remek. Majd ott megnézi az interneten, hogyan jut el a címre. Jobb, mint a térkép. A következő megállóban leugrott a buszról, s visszabandukolt a kávézóhoz. Bátortalanul benyitott. Ritkán járt ilyen helyekre. Kevesen voltak, a pultos lány unottan piszkálta a körmét. Egy pillanatra felnézett, s kedvesen rámosolygott. Ő csak biccentett köszönésképpen, s leült egy sarokba, ahol talált egy szabad gépet. A pultos lány segítőkészen bekapcsolta, s megkérdezte, mit kér. Csak egy ásványvizet akart. Kávét már ivott eleget. Jól esett a jéghideg ital. Lassan kortyolgatta, amíg megkereste az utcát, ahová mennie kellett. Kicsit még ücsörgött a légkondicionált helyiségben, majd kilépett az utcára. Hirtelen arcába csapott a kinti forró levegő.

Először villamosra akart szállni, de aztán úgy döntött, inkább gyalog teszi meg az utat odáig a szinte kibírhatatlan hőség ellenére. Semmi kedvet nem érzett ahhoz, hogy a zsúfolt járművön zötykölődjön ismét a nyakába ziháló utastársak közé beszorulva. Abból mára épp elege volt. Levette a nyakkendőjét, s kigombolta nyakán az inget. Kicsit lihegett az erőltetett meneteléstől, s rátört megint a kínzó szomjúság. Talált egy szökőkutat egy útba eső parkban, s megmártotta benne kezeit. Locsolt némi vizet az arcára, majd ivott egy keveset. Rövid időre megpihent az árnyékban egy padon. Gyengének érezte magát, még nem evett aznap semmit. Lehunyta szemeit pár percre, s élén képek cikáztak fejében a gyerekkorából. Ritkán gondolt vissza azokra az időkre. Az anyja korán meghalt rákban, alkoholista apja pedig nem erőltette meg magát, hogy szülői szerepét betöltse. A környékbeli srácokkal csapatba verődve céltalanul járták az utcákat tanítás után, vagy fociztak a téren. Később aztán kicsit könnyebb lett, volt lehetősége tanulni, jó munkát szerezni, kellemes életet biztosítani magának.

Aprót sóhajtott, majd felállt, hogy tovább induljon. Kicsit megszédült, és nem érzett már sok kedvet a gyalogláshoz. De valamiért muszáj volt odamennie. Szétnézett, s megkönnyebbülve nyugtázta, hogy már egész közel jár a végcélhoz. Kis idő múlva egy szépen kivitelezett kovácsolt vas kapu előtt ácsorgott. Olyan volt a ház, mint egy erőd. Nem volt biztos benne, hogy be mer csengetni. De aztán összeszedte magát. Vissza kéne venni a nyakkendőt és a zakót, gondolta, úgy mégis csak elegánsabb. Majd elvetette az ötletet. Végül is mindegy. Becsöngetett. Kellemes Mozart melódia szólalt meg, majd kisvártatva halkan zúgott a kapu és kinyílt. Meglepetésére kérdés nélkül beengedték. Felkaptatott a hosszú lépcsőn a bejáratig, ami rögtön kis is nyílt. Talán épp vártak valakit. Persze nyilván valaki mást. Egy joviális, kissé kopaszodó, pocakos férfi állt az ajtóban, egykorú lehetett vele. Tudta, hogy ismeri őt. Egy pillanatra megörült, hogy találkozik régi barátjával, de aztán látta, hogy a másik nem ismerte fel őt.

Illedelmesen bemutatkozott, s röviden elmondta, miért jött. Elővette a tárcát, hogy máris átadja. Nem akart bemenni. De a férfi nyájasan betessékelte. Zavartan toporgott a fényűzően berendezett előszobában. Kellemes hűvös volt, ment a légkondicionáló. A szalon felől halk zongoraszó szűrődött felé. Talán a gyerek gyakorol, gondolta, és már bánta, hogy személyesen hozta ide a tárcát. Beljebb menni végképp nem akart a szívélyes invitálás ellenére sem, de a felkínált ásványvizet elfogadta. Egy fél percig még zavartan álltak egymással szemben a férfival, majd halkan elköszönt, és távozott a birtokról. Kellemetlen érzés tolult a torkába, valamiért úgy érezte, nagyon nem kellett volna idejönnie. Lassan baktatott lefelé az úton. Még utoljára átfutott az agyán, hogy talán megkérhette volna a férfit, hogy segítsen neki munkát találni. Aztán már csak a hatalmas csattanást hallotta, majd végleg kihunyt benne az eszmélet utolsó szikrája. Egy luxus terepjáró gázolta halálra, de mintha mi sem történt volna, tovább is hajtott nyomban.

Ott feküdt az úton, fejéből széles csíkban folyt a vér az aszfaltra, vörösre festve átizzadt fehér ingét. Lassan hűlt ki a teste a nyári hőségben, bár a kora este hűvös lehelete már körül lengte mozdulatlan, merev tetemét. Az úton nem járt senki. Mintha kihalt volna a városrész e csendes késő délutánon. Reggel lett, mire felfedezte valaki a testet. Soha nem derült ki, hogy ki ütötte el. Túl fiatal volt még ahhoz, hogy meghaljon. Talán lett volna idő még, hogy az élete jobbra forduljon. De a sors útjai kifürkészhetetlenek... 

A Körtéren tébláboltam, zsebemben egy rakás recepttel, amit félórája gyűjtöttem be a pszichiáteremtől. Bolyongtam tanácstalanul, tudtam, hogy még két másik rendelőbe is el kéne jutnom, hogy az uramnak gyógyszereket írassak fel, csak nem tudtam, melyik irányba induljak. Az egyik villamosmegállóban ott cövekelt két délceg járőr karba tett kézzel, gyanakodva engem figyeltek. 

Az egyik hanyagul magához intett, hát, gondoltam, talán nem akar bekasztlizni. Aszongya, igazoljam magam, ha már így összefutottunk. Keresem veszettül a papírjaimat, de csak a pénztárcám meg a kulcscsomóm volt a zsebemben. Karjaimat tárogatva közöltem, sajna nincsenek nálam az irataim. Az alacsony köpcös ekkor elégedetten közölte, akkor bizony fogda. Még az hiányzik mára, mint kecskének a kés, gondoltam, aztán hirtelen beugrott, hogy a pénztárcámban ott van az izraeli személyim. Megkönnyebbülten nyújtottam át, de ekkor szabadult el az őrület.

Nézi, nézi, forgatja, majd megkérdi, ez milyen nyelven van. Hát, mondom, ember, ott van a borítóján, hogy State of Israel. Tehát akkor milyen nyelven lehet vajon. Kis idő múlva közölte, hogy neki ez kínai, úgyhogy nem fogjuk tudni megoldani a problémát. - Ó, semmi gond, felhívjuk a férjemet, ő hivatásos fordító és tolmács, van neki pecsétje is, szépen idejön, lefordítja írásba foglalva, oszt mindenki mehet, amerre lát. - Nem-nem, semmiképp, mert mi van ha összejátszunk, oszt akkor nem úgy van az, ahogy van. -  Na, viszont tudja igazolni, hogy a neje vagyok, oszt akkor nem kell elhurcolniuk a Markó utcába. - Azt bizonyítani is kell. - Nézze uram, nem hordom magammal a házassági anyakönyvi kivonatunkat, ellenben az izraeli személyimben van egy héber nyelvű házasságlevél, az uram azt is lefordítja, oszt pikk-pakk megvagyunk. Na? - Nem Ez semmiképp sem hivatalos. 

Ekkor előrántottam a zsebemből a receptjeimet. Mondom neki, nincs itt baj, most jövök a pszichiátriáról, a recepteken szerepel a nevem meg a címem, oszt haladjunk má. A magas fiatal rendőr már nagyon ment volna tovább, meg hát szeretett volna röhögni, csak még sem akart. Na,kis köpcös kézbe veszi a recepthalmot, a kupac tetején voltak a férjeméi. Nézi-nézi, olvasgatja, aszongya, maga ez a Dr. Trapper Töhötöm? Kicsit elbizonytalanodtam hirtelen. - Maga szerint a Töhötöm az női név? - kérdeztem egyre idegesebben. Már én se tudtam, sírjak vagy röhögjek. Majd mondtam neki, hogy az enyémek alul vannak. - Na jó-jó, de honnan tudjam, hogy tényleg úgy hívják, mint ami ide van írva. - Van nálam bankkártya, azon is ott a nevem. - Azt akár lophatta is.- nézett rám szúrós tekintettel. - Nézze, tudom, hogy hihetetlen, de nem szokásom bankkártyákat lopkodni.

Kezdtem feladni. A másik rendőr csendben felnyüszített. Gondoltam, segítek még egy picit. - Drága biztos úr! Ha kinyitja az izraeli igazolványt, látni fogja, hogy a héber feliratok között, alatt, fölött, valahol ott lesz a nevem latin betűkkel is, már csak az ilyen esetekre való felkészülés okán is. - Ühümm, ühümm, valóban, a név így már stimmel a recepteken lévővel. - Megkönnyebbültem, végre megoldottuk a rejtélyt. De nem.

Volt még egy súlyos problémája. - Tudja hölgyem, az a gond, hogy semmiképp nem fogadhatjuk el a receptjeit, ugyanis nincs rajtuk fénykép. - Ekkor már én is halkan felnyüszítettem. Majd a magasabbik vállon verte a töpszlit, oszt rábődült kétségbeesetten: Na menjünk mosmá innen a picsába, bazmeg! - Még kitéptem a köpcös kezéből a recepteket meg a személyit, aztán lassan elballagtak a sínek mellett. Búcsúzóul azért még intettem nekik. Kicsit féltem, hogy esetleg lábon lövik magukat az idegtől, netán egymást. De titkon bíztam benne, hogy csak leszerelnek a rendőrség kötelékéből.

Eljön egyszer az a pillanat is, mikor reggel fél hatkor a megállóban egy részeg skót kér tőled egy cigit, aztán meggyújtja, majd felszáll vele a villamosra. Mondod neki párszor, hogy sokba fog ez fájni, ha jön egy ellenőr, ám erre közli veled büszkén, hogy ő egy hiró, és vállalja a következményeket. Majd hadonászás közben leveri a szemüvegét, s azon frissiben rátipor. Eztán még legalább hatszor rád esik, és elmeséli, miért is rúgott be ezen a szép hajnalon, mint a disznó. Aztán mikor leszállsz, kezet csókol búcsúzóul, mert ő dzsentlmen is egyben mintegy, s még utánad bődül, hogy hol van a legközelebbi kocsma. Szóval, ez a pillanat megfizethetetlen. Minden másra ott a Master Card.

„Mert önmaga csak az lehet, aki mások helyett valamit magára vállal, és az nyeri meg az életet, aki új játékba kezd a halállal”

Ha mindez igazából tényleg a valóság lehet. Ezt sem tudhatom, mert az értelmem korlátai végesek.

Néha, álmatlan éjszakákat átvirrasztva, ilyen badarságokon jár az eszem, hiszen túl sok időm maradt már gondolkodni, mikor minden olyan különös, megfoghatatlan, szóval le nem írható, hisz a sötét, hangtalan csend egészen más, mint nappali fényben. S „mind alszanak, csak én virrasztok, mert most senki nem jöhet a Hold és énközém”

Boldogok a lelki szegények, akik megtalálják a maguk békéjét, mert Isten kezébe helyezik életüket, nem kételkednek, elfogadnak mindent oly természetesnek, ahogyan az van. Mélységesen irigylem őket mindezért.

Bár lehetnék tudatlan, semmit meg nem kérdőjelező, tenném a dolgom anélkül, hogy azt firtatnám, mi az értelme az egésznek, ha egyáltalán van!

Hisz az egész létünk csak hiábavaló körforgásnak tűnhet, ahol minden megtörténik újra és újra, halad előre a maga megszokott útján, vagy visszafelé, mi vagyunk csupán, akik kizárólag előre törhetünk az idő kétirányú síkján. Hátrafelé soha, és ezért öregszünk, és múlunk el csendesen, talán egészen nyomtalanul.

Az időben előre, mely soha meg nem áll. Tökéletes, mint a matematika, a zene, a nyelv, a bolygók összehangolt, egymással összefüggő rendszere.

Csak a fohász marad, hogy mind ez az őrület véget érjen egyszer kusza fejemben, de tudom, hogy csak várni kell, s elmúlik ez is, mint már annyiszor.

Mert ez a világ rendje, melybe akaratom ellenére én is bele tartozom, s a természet törvényeit meg nem változtatja, felül nem írja semmi, s a szabályokat maradéktalanul be kell tartani. Még nekem is, aki egy örök lázadó, cinikus, nihilista vagyok, de más nem is lehetek, hisz így teremtődtem meg. Még ha néha fáj is. Megváltoztathatatlan.

Mégis azt gondolom gyakran, hogy minden rejtjelezett, megfejtésre váró csoda, melynek titkát sem tudós, sem egyszerű lélek, sem maga a világ soha fel nem fedi. S talán minden így van jól.

Csak el tudnám fogadni, ha már megérteni nem lehet! Csak legalább annyit tudnék mondani: szememet, szívemet túl magasra nem emeltem, nem jártam olyan után, ami nekem elérhetetlen. Ám nem mondhatom.

S „…biztosan nem menekülhetsz meg, és ez a leggyötrőbb kín a világon”

Meghalt.
És most legszívesebben nem is mondanék semmi mást.
Megvárnám, míg a fejemben a szó visszhangja fokozatosan halkul, majd elcsendesedik.
Nem is nagyon van mit hozzáfűzni.
Talán egy jobb helyre költözött, ahol nyugtalan lelke békére és csendre talál. Ahol újra gyerek lehet.
Kilenc testvér közül ő volt a legkisebb. Talán ezért nem nőtt fel soha. Azt hiszem, nem is akart.
Egyszer úgy döntött, még ha nem is tudott erről, hogy örökre gyerek marad. Utoljára akkor érezte jól magát.
Bár az anyja korán meghalt, a nővérei gondoskodtak róla, és vigyáztak rá. Szerették. Mi is szerettük.
Régóta beteg volt, több mint egy éve. Az agyvérzésből viszonylag felépült, de megtört, sovány testét kikezdte a rák.
És nekem időnként átfut az agyamon a gondolat, hogy talán még örült is neki.
Mintha várta volna már. Hogy vége legyen.
Azt mondják, az alkoholisták lassú öngyilkosok..
De ő nem tudta halálra inni magát, bár megtett érte mindent.
Egyébként arany szíve volt, mikor nagy ritkán nem itta le magát. Jó indulatú volt és őszinte. Nem emlékszem, hogy valaha is gyűlölt volna bárkit.
Tele volt szeretettel, de egyáltalán nem tudta, hogyan kell szeretni. Hogy ehhez hozzá tartozik a felelősség is, a törődés, a gondoskodás. Beszélgetés, játék, közös kirándulás, közös nevetés.
Nem törődött velünk. Nem törődött anyámmal sem, pedig valószínűleg őt imádta legjobban egész életében.
Anyám húsz éve hagyta el, azóta számára az élet véget ért. Nem akart nélküle élni. Szerette őt. Őszintén szerette. De nem tudta, hogyan kell szeretni.

Ma egy hónapja, hogy elment, s nekem pont ma van a születésnapom.
Sokat sírtam. Pedig nem gondoltam, hogy így lesz.
Hosszú ideje nem tartottam vele a kapcsolatot.
Az utóbbi tizenöt évben mindössze kétszer láttam. Mind a kétszer részeg volt.
És most meghalt.
Ott álltunk a kórházban az ágyánál. Mindenhonnan csövek lógtak belőle. Kommunikálni már nem tudott. Nem is igen volt magánál. Erős fájdalomcsillapítókat kapott. Legalább nem fájt neki semmi.
Csak a félelem. Láttam a szemén, hogy fél. Mert így kell meghalnia. Nem ezt tervezte el. A félelem rosszabb a fájdalomnál.
De előtte egyszer még tudtunk beszélni vele.
Jó párszor beengedtek hozzá, mert az orvosok nem tudták megmondani, mennyi ideje van hátra.
Olyankor megérintettük a homlokát, megfogtuk a kezét,.
Tudattuk vele, hogy szeretjük, és hogy nincsen semmi baj.
Most már rendben lesz minden.
Mikor utoljára láttuk, már napok óta nem volt ébren.
De még akkor egyszer, pár percre kinyitotta a szemét, ahogy meghallotta a hangunkat.
Aztán másnap éjjel örökre elaludt.
Többé semmi nem fáj neki. Már nem fél.

Álmodtam róla három napja. Ez az álom sokáig kísérteni fog.
Tudom, mert most gyűlölöm magam. És sírok, amikor ezt leírom.
Mi a kertben álltunk, a három felnőtt gyerek. Mintha ünnepeltünk volna valamit. Nem tudom.
Akkor ő odasétált, régies szabású, fekete szövet kabát volt rajta, fekete, vastag keretes szemüveg.
Egy ugyanolyan külsejű kisfiú kezét fogta.
Fogalmam sincs, ki volt az a kisgyerek.
Csak álltak ott némán.
És akkor valamelyikünk azt mondta neki, hogy nem maradhat velünk, el kell mennie.
Semmit nem szólt, csak szomorúan nézett. Elfordultunk tőle.
Mikor újra odanéztem, nem volt sehol. A fiúval együtt eltűnt a semmiben. Megkérdeztem, hogy végül mi lett vele, tud-e róla valaki valamit.
Ekkor ébredtem fel.
Különös módon az egyetlen álmom, amit fekete-fehérben láttam, mert egyébként mindig színesben álmodom.
Talán ezért is fog sokáig kísérteni.
Olyan volt, mint egy régi film, akár csak a ruha s a szemüveg, amit viselt. Ő és a kisfiú. Mintha egy háború előtti filmből léptek volna elő. Vagy egy régi fényképről.
És én gyűlölöm magam, mert nincs rosszabb az elutasításnál.
Főképp, ha azok utasítanak el, akiket az ember szeret.
És vágyik rá, hogy közéjük tartozzon. De közben tudja, hogy nem lehet. Mert már nem tartozik senkihez.
Talán csak ahhoz a gyerekhez, akinek a kezét fogta.
Vajon ki lehetett.

Nem kéne most is bőgnöm, de képtelen vagyok abbahagyni.
Mert ez fáj leginkább, hogy elutasítottam őt.
Hiába bocsájtottam meg neki, nem akartam többé látni.
És most meghalt.
Korán értünk a kórházba aznap reggel. A nővérem aláírta a papírt, amiben kértük, tekintsenek el a boncolástól.
Aztán lementünk a hullaházba (milyen ocsmány szó), hogy utoljára lássuk, és elköszönjünk tőle.
Békés volt az arca, szinte szép. Mintha mosolygott volna.
Vagy csak én képzelem, mert így könnyebb elviselni.
Nem tudtuk, hogyan kezeljük a helyzetet, leginkább úgy viselkedtünk, mint három idétlen kamasz.
Őszintén mondom, mindig azt reméltem, előbb halok meg,
mint bárki, akit szeretek.
Elmentünk a temetkezési vállalkozóhoz, hamvasztást kértünk.
Nem akartam, hogy így legyen, de ez volt a kívánsága.
Így nem maradt belőle semmi.
Sokszor gyötör a kérdés, hogy legalább a hangjára fogok-e emlékezni pár év múlva még.

Szép urnát választottunk. Fehér, matt edényke, rajta firenzei liliomok. Én kértem a fehéret, azt akartam, hogy szép háza legyen.
Aztán el kellett rendezni a hátra hagyott dolgait a házban, átnézni a papírokat. Nem sok maradt utána, régi tárgyak, bútorok, amiket még az anyámmal, és velünk közös életéből vitt magával tovább.
Mintha konzerválni próbálta volna az időt, amit velünk töltött egykor.
Fájt nekem látni ezt. Ennyi maradt egy életből.
Nem maradt belőle semmi.
Aztán pár nappal később átvettük a hamvait.
Egy karton doboz, benne az urna, benne az apám.
Már teste sincs. De talán a lelke egy csendes, békés helyen nyugszik. És többet nem kell fáznia.
Mikor hideg eső esik, leginkább akkor szeretném őt betakargatni valamivel.
Titkon azt remélem, néha lát bennünket odafentről.
Vajon meddig tart a gyász...
Meghalt.
És ehhez nincs mit hozzáfűzni.
Csak egy dátumot: 2014. február 25.

Szeretlek, Apu.

Budapest, reggel 7:30, csúcsidő. Próbáltam volna mielőbb haza vergődni. Persze, hogy a 3. tömött villamosra sem fértem fel. Jön a következő, szintén dugig van. Na, gondoltam, erre felszállok, ha az ég a földdel ér is össze. Fellépek a lépcső szélére, kérdem amúgy parasztosan, ahogy szoktam volt, hogy nem lehetne-e hangyafasznyit beljebb menni esetleg. Előttem egy illuminált úriember rögvest megfelelt kérdésemre: Hova a faszba má? Hát, mondom, azt én nemtom, de sürgősen el kell jutnom az orvoshoz, mert kiújult a TBC-m, oszt mindjárt vért köpök. Néhányan pánikszerűen leugrottak a járműről, így aztán sikerült a lépcső tetejéig nagy nehezen felnyomakodnom. Hát nem vagyok leleményes? Szerintem de. Szeretlek BKV!

Felhív egy nő, aszongya, kössünk temetési biztosítást. Hát, mondom, én babonás vagyok, hót biztos, hogy nem kötök, mer másnap valaki tuti elpatkol. De ez nagyon jó ajánlat, legalább hallgassam meg. Na, mondom, jóvan, legyen neked karácsony. Aszongya, havi 13 ezer a díj, temetéskor 800 ezret fizetnek majd. Hohohohoó, hát, mondom, ez mekkora mecije már! Ekkor éreztem, eljött az én időm, végre bekopogtatott hozzám életem legnagyobb lehetősége. Szóval húsz éven keresztül fizetek havi 13-at, a gyerekem kap 800 rugót. Ha mákja van, tud belőle venni egy használt ásót, oszt elhantol a rózsabokor alá. Én akkor ebbe most azonnal bele is vágnék. Erre lebaszta a telefont. Én meg egy büdös geci vagyok. Amúgy. De annyira jólesett.